Isten című könyvében a finn–svéd származású író, újságíró Erik Wahlström nem kisebb dologra vállalkozott, hogy humorral és iróniával újramesélje a világ legismertebb történtét. A Biblia 20.századi feldolgozása hatalmas lendülettel kezdődik – a teremtés aktusával –mely egészen a meglepően csattanós végkifejletig tart. Most Budapesten ön is találkozhat az íróval.

A tavasszal megjelent könyv szerzője ugyanis a Typotex Kiadó és a Finnagora Finn Tudományos és Kulturális Alapítvány meghívására a napokban Magyarországra látogat, hogy november 3-án 17 órától az Írók Boltjában (1061 Budapest, Andrássy út 45.) bemutassa könyvét. Erik Wahlströmmel Isztrayné Teplán Ágnes (műfordító), Rácz András (Könyvkultúra Magazin főszerkesztője) és Votisky Zsuzsa (Typotex Kiadó).

Erik Wahlström 1945-ben született, finn-svéd újságíró, tudományos szerkesztő, zenei szerkesztő, sőt főszerkesztő, illetve író. Finnország leghíresebb svéd nyelvű napilapjánál Hufvudstadsblad-nál dolgozik.

A könyvről a nyest is közölt ismertetőt, amit ezen a linken olvashat.

Részlet a könyvből

Isten belső drámájának a csillagos égbolt volt a kulisszája. Vénséges vén csillagok milliárdjai.

A saját teremtése. De nem volt mondanivalójuk a számára. Némán hallgattak. Amúgy sem tudott volna mit kérdezni tőlük. Különbenis, csak az ősrobbanás, a saját visszafoghatatlan vágyának a melléktermékei.

Isten elpirult. Milyen gyerekes voltam, gondolta.

Hosszú idő telt el azóta. Olyan idegennek érzi önmagát, aki akkor volt, a kezdetek kezdetén.

Valahogy más volt az az Isten, aki a világot teremtette, ahhoz képest, akinek most érezte magát.

A csillagok mozdulatlannak és állandónak tűntek, mintha gránitból metszették volna mindet. Szilárdak voltak, és mozdíthatatlanok. Évezredek múltak el egymás után, és ők nem változtak semmit, nem volt semmi dolguk, csillogó szögek egy kozmikus kalitkában, amely a Földnek is otthont adott, kíváncsi szemek, érzékeny tekintetek.

Ha nincs a világmindenség, nincs Föld. Megteremtetted a világmindenséget, akár távozhatsz is.

A világmindenség ott marad, akár az utolsó vendég, amikor már mindenki nyugovóra tért.

Az idő valamikor kiszakadt az ősmagból, és szétterült a mindenségben, mint valami ragacsos hártya. Most, mintha semmi dolga nem lenne, nem csinál semmi érdekeset, csak elrendezi az események láncolatát, és hagyja, hogy történjenek a dolgok. Minden okozatnak

megvan az oka. Sohasem fordulhatna elő, hogy a nyíl visszafelé szálljon az azt kilövő íj felé.

Az univerzum legtávolabbi szegleteiben, olyan távol, ami mármár felfoghatatlan, szinte megállni látszik az idő. A tér besűrűsödik, szövetében nehéz csomók keletkeznek, és az idő elakad bennük, akár a halász hálója a hínárban. A csomó közepén megszűnik minden mozgás egy végső szomorúságban.

Az univerzumban sehol sincs olyan keskeny átjáró, ahol az idő lelkesen és bizakodva folyhatna át. Az idő csak vánszorog, a gyorsabb mozgás túl nagy elvárás lenne.

A tér pedig dagad, akár a kelt tészta, szinte már kész, nem volt ez másképp az ősrobbanás előtti pillanatokban sem.

Ahogy az idő, úgy a tér is hasonló, bárhol legyen is. Bizonyos helyeken, ahogy az idő is, összesűrűsödik, megfoghatatlan alakzattá válik. Akár valami furcsa égi szemétdomb. A tér itt sóhajtva meggörbül, és a tehetetlenség ezen masszív pontjain egy arcára fagyott vigyorral egy Behemót ül, és csak vár és vár a végtelenségig.

Eltekintve e néhány variációtól a tér állandó és egyöntetűen terjed a végtelenben. Persze lehetne mindez másképp is, de érdekesebb lenne-e, ha a tér görbe lenne, akár az íj, vagy gömbölyű, vagy ha Isten arca megjelenne benne? Az igazság az, hogy akkor is más forma után áhítoznánk, sohasem elégednénk meg azzal, ami van.

Amikor Isten eltűnődött a művén, kénytelen volt megállapítani, hogy az nem minden hiba nélkül való.

Akkoriban, amikor elkészült valamivel, elégedetten nézett művére.

Később azonban kiderült, hogy az mégsem volt olyan jó, ahogyan azt gondolta. Sőt, előfordult, hogy olyan rosszra sikeredett, hogy el kellett takarítania, és kezdhette elölről. Jó példa erre az özönvíz esete. Máskor javítgatott rajta, de így sem lett tökéletes, mint akkor, amikor Ábrahámra esett a választása.

A legjobb szándékkal fegyelmezte népét, és ügyelt arra, hogy betartsák a törvényeit. Tízezrével pusztította a haszontalanokat, és kivezette őket Egyiptom és Babilon földjéről. És vajon hálásak voltak érte? Nem.

Régebben a hálátlanságnak még a gondolatára is felbosszantotta volna magát, de most fáradtnak és erőtlennek érezte magát. Kimerültek kamaszos, ifjonti energiái.            

Még most is nevetve gondolt vissza azonban arra, amikor ruhát varrt Ádámnak és Évának. És tulajdonképpen ő volt az, aki rábírta őket arra, hogy egyenek a tiltott gyümölcsből, számolva azzal, hogy akkor ki kell űzni őket a paradicsomból. És mégis. Kedvére való volt a ruhavarrás. És örömét lelte abban, hogy a kezében tartsa az emberek sorsát.

Isten törvényeiben még a gondoskodásra is volt utalás. Például, amikor arról rendelkezik, hogy ne arassák le a gabonát a szántóföld széléig, hogy a szegényeknek és az özvegyeknek is maradjon némi leszednivaló. És ott van a bevándorlók tiszteletben tartására vonatkozó passzus is. Csakhogy ez a néhány gondoskodó törvény csepp volt a tengerben a sok szívtelen paranccsal, tilalommal és az istentisztelet vagy a hétköznapi élet menetét részletesen leíró értelmetlen törvényekkel szemben.

Ejtsünk néhány szót a bevándorlókról… jól tették, hogy bevándoroltak, különben Isten jogot formált volna a földjeikre, a városaikra kiválasztott népe számára, vagy éppen megsemmisítette volna azokat.

Mit volt mit tenni, Isten kénytelen volt belátni az igazságot. Nem volt valami jó isten. Ő maga is valami jobbra vágyott.

Nem fogok annyit kiabálni velük, gondolta. Talán jobb, ha egyáltalán nem beszélek velük többé. Abból úgyis csak gond lesz.

Isten a csillagok felé fordította tekintetét. Szeméből egy könnycsepp szökött elő, egy pillanatra elidőzött a halántékán, majd lecsordult a fülébe.

Az apaság kiteljesíti és önzetlenné teszi az embert – morfondírozott tovább. – Olyan jó látni, ahogy az apák gondoskodnak a gyermekeikről.

Eszébe jutottak az apák, akikkel dolga akadt, az a bitang Jákob,

Izsák, de legfőképpen Ábrahám.

Vajon Ábrahám feláldozta volna Izsákot, ha Gábriel nem állítja meg a kiáltásával? Isten jelenleg nem nagyon tudott volna állást foglalni a témában. Most valahogy nem töltötte el a bizalmatlanság érzése. Valahogy nem dühítette fel a gondolat, hogy Ábrahám talán nem engedelmeskedett volna neki. Ellenkezőleg. Kínosnak találta a történetet, ahogy Jób keléseit is, és azt, hogy hagyta, hogy rászakadjon a gyerekeire a tető.

Valahol legbelül azt remélte, hogy Ábrahám nem áldozta volna fel Izsákot. Nem tesz ilyet az az apa, aki szereti a gyermekét.

Egy darabig az apai szeretet rejtelmein tűnődött.

Úgy érezte, megérett. Majdnem. A pubertásra jellemző gyűjtőmánia, az a félelemmel teli csodálat, ami a testiséget övezi, pontosabban a kérdés, hogy hogyan bánjunk a nőkkel, a sértődékenység, az énközpontúság, a csintalanságok már mind-mind a múlté volt.

Felnőtt.

Mi lenne, ha születne egy fia? – mormogta magában.