A jelentéstan hagyományos (és ma is uralkodó) felfogása szerint a természetes nyelv minden kifejezésének van egy jelentése, valami olyan bűvös tulajdonsága, ami megmagyarázza, hogy mi mindenre használják a beszélők. Ez az elképzelés sokszor azt sugallja, mintha a világ dolgain lógna egy-egy láthatatlan címke, amire a nevük van felírva mindenféle nyelveken, és megfordítva, minden kifejezésen lóg egy láthatatlan lista azokról a dolgokról, amiket jelölni lehet vele. De azt persze ez a hagyományos megközelítés is megengedi, hogy a különböző nyelvek eltérő módon osszák fel a világot: a magyar fa szó ott van láthatatlan cetliken minden élő, kivágott, sőt akár feldolgozott fán, míg más nyelveken más-más szó van ezeken a cetliken.

Cédula a fán
(Forrás: Wikmedia Commons / Raffi Kojian / CC BY-SA 3.0)

A jelentéseken kívül ez a bizonyos hagyományos felfogás ismeri még a konnotációk fogalmát is. Valahogy úgy képzelik el a jelentések és a konnotációk különbségét, hogy míg a jelentés meghatározza, hogy a világ melyik részére tudunk egy-egy szóval utalni, a konnotáció azt határozza meg, hogy azon a bizonyos jelölt dolgon kívül még mi jut a hallgatóság eszébe az illető kifejezésről. Például a magyar sarzsi szó „jelentése” ugyanaz, mint a beosztás, rang szavak „jelentése”, míg a „konnotációja” az, hogy az a bizonyos beosztás nem valami jelentős, esetleg az intézmény sem, ahol az ilyen rangokat osztogatják.

Azt hiszem, ha az olvasó találkozott már ebben a rovatban korábbi válaszaimmal, akkor gyanút foghatott, hogy én ezzel a hagyományos felfogással egyáltalán nem értek egyet. Nem találom valami hasznosnak a láthatatlan cetliken alapuló modelleket, és nem gondolom megalapozottnak a „jelentés” és a „konnotáció” megkülönböztetését sem, bár néha én is használom ezeket a szavakat, nem technikai értelemben, hanem csak a közérthetőség céljából. Az én felfogásom ahhoz áll közel, amit John Locke Értekezés az emberi értelemről című könyvében fejt ki (és azt hiszem, Ludwig Wittgenstein is hasonló elképzelést képvisel Filozófiai vizsgálódások című könyvében, de ebből az utóbbiból, bevallom, én nagyon keveset értettem meg). Eszerint a kifejezések használatáról annyit tudunk, amennyit az emlékeinkben megőriztünk a használatukra vonatkozó tapasztalatainkból. Kik, milyen célból, milyen körülmények között használták tapasztalataink szerint az illető kifejezést, milyen asszociációk (képzettársítások) alakultak ki bennünk a különböző használataival kapcsolatban, és milyen más kifejezésekkel kapcsolódtak össze. Ilyen nagyon sokféle (és sokféle erősségű) emlékből áll össze a nyelvi tudásunk, amiben a „világra” utaló „jelentés” és a mellékesen hozzá társuló „konnotációk” között nem lehet értelmesen különbséget tenni.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Ezeket a bevezető gondolatokat azért tartottam fontosnak röviden megfogalmazni, mert két olyan olvasói kérdéssel fogok foglalkozni, amelyek szorosan kapcsolódnak hozzájuk. Közelebbről mindkettő arról szól, hogy milyen kapcsolat van az eltérő nyelvek kifejezéseinek használatai között. Először Gergely nevű olvasónk kérdését ismertetem, aki egészen általánosan beszél a problémáról:

Egy nyelvi jelenség megnevezése után érdeklődöm. X nyelv egy szavának ugyan vannak Y nyelv szótáraiban ekvivalensként feltüntetett szavai, de Y nyelv szava nem ugyanazt a képzetet váltja ki, nem ugyanazzal a jelentéstartalommal bír, mint X nyelv szava. Konkretizálva: Az angol ’bully’ szónak nincs magyarul egyetlen olyan fordítása sem, ami teljesen visszaadná a ’bully’ jelentését (legalábbis szerintem). Ezt hogy nevezzük?

A rövid válaszom: nem tudom, hogy hívják ezt a jelenséget, azt hiszem, nincs neve. Talán éppen azért nincs külön neve, mert annyira közönséges, általános jelenségről van szó. Inkább az a kivételes, amikor egy kifejezésnek egészen pontos megfelelője van egy másik nyelvben, én inkább ennek adnék nevet, ha névadó kedvemben lennék. Hogy miért ez a kivételes, azt könnyű belátni annak fényében, amit a bevezetőben írtam. A különböző nyelvekben a kifejezéseket eltérő gyakorisággal, eltérő kulturális környezetben, eltérő kifejezésekkel összekapcsolva használják, ezért nem is várható, hogy pontosan ugyanolyan emlékeik legyenek róluk a különböző anyanyelvű beszélőknek. Jellemzően nem tudjuk megmagyarázni, hogy miért nincs „ekvivalencia”, egybeesés két különböző nyelv nagyjából hasonlóan használt kifejezései között. Így Gergely példájának, az angol bully igének (ha jól sejtem, és a több használat közül Gergely az igeire gondolt) valóban nincs magyar megfelelője, pedig a jelenség, amire utal, sajnos Magyarországban is igen gyakori. (A bully ige olyasmit jelent, hogy ’rendszeresen inzultál, zaklat, megfélemlít, terrorizál’, és leginkább kortárs csoportokon belül alkalmazzák, amikor a csoport egyik tagja, például egy iskolás vagy alkalmazott a többi vele egyenrangúval szemben viselkedik így.)

Inkább azokat az eseteket lehet megmagyarázni, amikor egybeesést, teljesen azonosan használt „címkéket” tapasztalunk. Ilyeneket szinte csak a legalapvetőbb emberi és természeti jelenségek között találunk (például ’kéz’, ’alszik’, ’csillag’), meg a nemzetközileg elterjedt, nagyon precízen, szinte már szabványszerűen meghatározott dolgok megnevezésénél, különösen, ha az elnevezéseket eleve egymástól vették át a nyelvek (szókölcsönzéssel vagy tükörfordítással). Így a magyar személyi számítógép használata nagyjából egybeesik az angol personal computer használatával. De már például vonakodnék „ekvivalensnek” mondani akár az angol senate és a felsőház szavak használatát is, annak ellenére, hogy mindkettő a kétkamarás törvényhozások azonos részét jelöli. Legfeljebb abban a korlátozott esetben lehet a teljes megfelelésükről beszélni, amikor a felsőház szót éppen a senate fordításaként alkalmazzuk, véletlenül pont arra, amire az eredeti angol szövegben alkalmazták. De még ilyenkor is mást idéz fel egy kicsit a magyar beszélőkben, mint az eredeti angol szöveg olvasóiban.

Személyi számítógép – personal computer
(Forrás: Wikimedia Commons / Rama & Musée Bolo / CC BY-SA 2.0)

Etelka nevű olvasónk sokkal konkrétabb és gyakorlatiasabb kérdést küldött:

Felmerült egy nyelvészeti probléma, illetve dilemma. Mivel az angol nyelv nem olyan gazdag a szinonimákban, mint a magyar nyelv, ezért azzal a kéréssel fordulunk Önhöz, hogy legyen kedves segítséget nyújtani az alábbi fogalom egyértelműsítésében. Az eredeti szakirodalom következetesen a „bántalmazás” szót használja. Ez azonban félreértésekre is adhat okot a gyakorlati szakemberek körében. Mi utánanéztünk a szinonimáknak, de a jelentéstartalomban szeretnénk értelmezési pontosítást kérni.

Nos, bár nem tartozik a lényeghez, azt nem hiszem, hogy az angol nyelv „kevésbé lenne gazdag a szinonimákban”, mint a magyar. A bántalmazás szónak csak így hirtelen legalább a következő angol megfelelői jutnak eszembe: bullying (ld. a fent idézett bully igét), maltreatment, abuse, coercion, intimidation, harrassment, assault, aggression, meg persze mindezek mindenféle jelzős szerkezetekben is előfordulnak. Mindegyiket egy kicsit máshogy használják (más-más dolgokat „jelölnek”, és más a „konnotációjuk”, hogy ezeket a nemszeretem kifejezéseket használjam).

Bullying
(Forrás: Wikimedia Commons / Isaías Alves da Cruz / CC BY-SA 3.0)

Etelka nem írta le pontosan, hogy pontosan melyik típusú bántalmazásra keres magyar szót, mert sajnos nagyon sokféle van. Például a fent idézett bullynak, a rendszeres zaklatás igéjének, mint Gergely megfigyelte, nincs igazi magyar megfelelője. Én valószínűleg a terrorizál igét használnám arra az esetre, amikor az iskolában X gyerek folyamatosan és ismételten megfélemlít és bánt egy vagy több másik gyereket, mert ez a magyar ige, amiről hasonló dolgok jutnak az ember az eszébe, mint amikor angolul a bully igét használják.

A magyarban a bántalmazás tapasztalatom szerint a családon belüli erőszakhoz kapcsolódik a leggyakrabban. Ezt az angolban leggyakrabban az abuse szóval jelölik, ez a legáltalánosabb kifejezés (ahogy a magyar szakirodalomban is a bántalmazás a legáltalánosabb). Ez a legtöbb hasonló helyzetben alkalmazható szó, magába foglalja az elhanyagolást, a lelki és testi agressziót, illetve kényszerítést, a szexuális zaklatást és minden más borzalmat. Talán még a bullying, a terrorizálás is belefér, és a többi sajátos fajtája az erőszaknak.

Ugyanakkor Etelka arról panaszkodik, hogy ha mindenre a bántalmazás szót használják, az félreértésekre adhat okot. A magyarban talán az okozhatja a félreértéseket, hogy a szakmai szóhasználatban nagyon általános bántalmazás szót a hétköznapokban sokan csak ’testi sértés, testi fájdalom okozása’ értelemben használják, mert sajnos úgy gondolják, hogy az embert csak azzal lehet „igazán” bántani, ha testi fájdalmat, sőt, ha sérülést okoznak neki. Ez már nem nyelvi kérdés, hanem a közgondolkodás problémája. Addig is, amíg a társadalom egy része így gondolkozik, nem tehetünk mást, mint egyértelműsítjük, hogy mire gondolunk, akár körülírással. Vagyis ha fennáll a veszélye, hogy a bántalmazás szót a hallgatóság félreérti, ’testi fájdalomokozásnak’, akkor más kifejezéssel kell próbálkozni: talán a rossz bánásmód lehetne az az igazán mindenki által nagyon tágan értelmezett kifejezés, ami a hasonlóképpen általános angol abuse hétköznapi megfelelőjeként használható lenne.