nyest.hu
Kövessen, kérem!
Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
A kincs, ami van
A cár és a sírrablók

35 évvel ezelőtt egy ködös őszi napon a leningrádi Ermitázs bejárata előtt ácsorogtam egy hosszú sor végén. A múzeum aranykincseit szerettem volna látni. Nem volt egyszerű feladat bejutni a mesés kincsek palotájába ‒ egy napra csak kétszáz jegyet adtak el.

zegernyei | 2020. december 22.
|  

A múzeum meglátogatását mint hadműveletet gondos tervezés előzte meg, de még ez sem volt biztosíték a sikerre. Napokkal korábban megfigyeltük, hogy a múzeum nyitása előtt hány órával kell kezdeni a sorban állást, és egyáltalán, hogy is kell szovjet módra sorba állni. A kijelölt nap hajnalán határozott mozdulatokkal hátulról megközelítettük a jegypénztár bejáratánál tolongó tömeget, majd jól hallhatóan elkiáltottuk a varázsigét: kto poszlednyij? (ki az utolsó?). Elhangzott a válasz: ja poszlednyij (én vagyok az utolsó), és mi igyekeztünk megjegyezni az illető arcvonásait, hogy ezután hozzá igazodhassunk. Ezzel azonban még nem lettünk a sort alkotó öntudatos tömeg teljes jogú tagjai, kellett még valakinek utánunk is jönnie, akinek kérdésére mi válaszolhattuk azt, hogy mi vagyunk az utolsók. És ezzel utolsóságunk meg is szűnt, mi is a kincsre áhítozó társaság beltagjai lettünk: volt már valaki mögöttünk, akinek még nálunk is kevesebb esélye volt jegyet szerezni a kiállítás megtekintésére. Akkoriban ezt az egész hercehurcát valami sajátos bolsevik bájnak gondoltuk. Még nem sejtettük, hogy nemsokára a világ minden topmúzeumába, no meg a háziorvosunkhoz is ilyen nehéz lesz bejutni. De nem fokozom tovább az izgalmakat: a hajnalban indított sorban állásunk eredményes volt: sikerült másnap délután fél kettőre jegyet vennünk. A kiállított tárgyakra sajnos már nem emlékszem ilyen élesen, mint a bejutást megelőző akadályversenyre. A tárlatvezető megállt a meséjében éppen sorra kerülő tárló előtt, körülötte tolongtak a látogatók, a hátul állóknak esélyük sem volt az éppen bemutatott szépségek látására. A csoporttól tilos volt eltávolodni. Végül azt a megoldást találtuk ki, hogy háttal állva a többieknek, a távolabbi vitrinek kincseit nézegettük.

Akkor még azt sem tudtam, hogy a sötét teremben sejtelmesen megvilágított tárlókban I. Nagy Péter cár (1721-től imperátor) szibériai aranyait is láthattam. Egyetlen egy tárgyat azért megjegyeztem magamnak, mivel a képét már ismertem, és áhítottam is a vele való találkozást. Azt a csodálatos áttört veretet kerestem, amely már 100 évvel ezelőtt felkeltette a Munkácsy Mihály+ng (ng= Nagy Géza régész, de ki az a Munkácsy Mihály?) szerzőpáros érdeklődését, midőn megpillantották Ivan Tolsztoj és Nyikogyim Kondakov könyvében (Tolsztoj‒Kondakov 1889‒1899). A könyvismertetés szerzői szerint az aranyba öntött jelenet templomaink falán megfestve is csodálható, mint a Szent-László legenda freskósorozatának része: „Szent László a kunnal való viaskodás után, lovát fához kötve fejét a megmentett leány ölébe hajtva megpihen” (Munkácsy‒Nagy 1913: 260.). Ez a tárgy is Péter szibériai gyűjteményébe tartozik. Meg a párja is. Merthogy kettő van belőle: egy balos meg egy jobbos.

Íme, a legendával hírbe hozott aranylemezek egyike:

A cár és a sírrablók
Forrás: https://scfh.ru/papers/zoloto-kochevnikov-o-quot-sibirskoy-kollektsii-quot-petra-i/

És ugyanez a jelenet a Szent László-legenda székelyderzsi freskóján:

A cár és a sírrablók
Forrás: szentlaszlo.com

Részlet az Archeológiai Értesítő 1913. évi 3. füzetében megjelent ismertetésből:

Ezúttal gr. Tolstoj és Kondakov hat kötetes nagy műve III. kötetéből ragadunk ki az anyag nagy terjedelme miatt egy bennünket közelebbről érdeklő részletet, mely a jobbára Permben és Szibériában található népvándorlás korabeli áttört aranydíszítményekről szól. Ezek küzdő állatokat ábrázolnak s előképeiül tekinthetők a népvándorláskori leleteink szarmata csoportjában előforduló, de sokkal szerényebb kivitelű küzdő állatok bronz-szijjvégeinek. (Munkácsy‒Nagy 1913: 255.)

Az idézetben olvasható szarmata csoport ne tévesszen meg senkit, itt az állatküzdelmi jelenetet ábrázoló későavar szíjvégekről van szó, melyeket Hampel József tévedése nyomán mindenki pár száz évvel korábbra datált. És az ismertetésben nem csak az egymásba harapó állatokról esett szó, mint azt fentebb már idéztük. De mi célt szolgáltak ezek a tárgyak, melyek kettesével kerültek elő, s egymás tükörképei? Tolsztoj és Kondakov szerint ruhadíszek voltak. Ezt a magyar kutatók nem fogadták el:

Általában mind sokkal nagyobb súlyúak, mintsem hogy ruha díszítésére alkalmasak lettek volna, továbbá párosan vannak meg, végül mindegyik hátán szijj befűzésére való kapocs van; mindez a mellett szól, hogy ezek a massiv tárgyak lószerszám díszítésére valók voltak. (Munkácsy‒Nagy 1913: 255.)

Az Ermitázs aranykincsei iránt a Nagy Géza után működő magyar régészek is érdeklődtek. Fettich Nándor 1939-ben a fentebb látható aranylemezekről megállapította, hogy a két ló plusz három ember jelenet a keleti hagyományokból ismert negédes enyelgést, a „fejbe nézést” ábrázolja (Fettich 1939: 29.). 1952-ben írt cikkében pedig 26 évvel korábbi emlékeit idézte fel, midőn az Ermitázsban tanulmányozta Péter cár szibériai aranyait. Erősen kételkedett abban, hogy a veretek lószerszám díszei lettek volna. De nem tudta őket ember által viselt övcsatként sem elképzelni. Pedig azok voltak. A múlt század második felében végzett szakszerű ásatásokon sikerült megfigyelni, hogy a páros veretek egyike övcsatként, a másik pedig a csat ellentagjaként díszítette a szittya főfőfőnökök övét. Fettich Nándor a szibériai aranyakat a Kr. e. 3. századra datálta. A Fettich-tanulmány óta eltelt időben a szovjet/orosz kutatás jelentős eredményeket ért el a cár szibériai aranyainak tanulmányozásában. Ezeket Fodor István ismertette 2004-es írásában (Fodor 2004). Azok a veretek, amelyek már 1913-ban is felkeltették a magyar kutatók érdeklődését, a szkíta művészet körébe sorolhatók. A „fejbe nézős” jelenet íjtegeze szkíta típusú, a nyereg típusa az Altaj-hegység szkíta kori sírjaiból (Pazirik, Ukok-fennsík) ismerős. E sírok a Kr. e. 4-3. századra keltezhetők. Ez a datálás szinkronban van Fettich Nándor véleményével. A szibériai szkíta állatstílus körbejárta az egész eurázsiai sztyeppét és a sztyeppe északi és déli peremterületeit. Jelen volt az Amu-darja mentén, a minuszinszki medencében, a Bajkálontúlon és az észak-kínai Ordosz-vidéken (Artamonov 1973), ahol a hunokra is nagy hatást gyakorolt.

A datáláshoz és a kulturális közeg azonosításához képest azonban sokkal inkább fogós-ravasz kérdés a cári aranyak származási helye. A gyűjtemény eredetét vizsgáló Alekszandr Szpicin a rendelkezésére álló levéltári adatok alapján egy igen méretes területet, Szibériát nevezte meg az aranyak származási helyéül. Tőle származik a „szibériai gyűjtemény” elnevezés, amit a szakirodalom azóta is idéz és használ. Na de honnan Szibériából? Erről, sajnos igen kevés dokumentum maradt fenn, mivel Szibéria első fővárosában, Tobolszkban 1788-ban leégett a levéltár. Az 1980-as‒1990-es évek fordulóján a szargatkai kultúra frissen feltárt régészeti leletei és egyes cári aranyak hasonlóságát látván tyumenyi kutatók vetették föl azt a lehetőséget, hogy a cár szibériai gyűjteménye Tobolszk környékéről származik, a kincseket a szargatkai népesség egykori vezetői vitték magukkal a föld alá (Matvejev‒Matvejeva 1987, Matvejev‒Maszljakova 1991, Matvejev 1992). Ez a lehetőség fölkeltette Fodor István figyelmét is. Mivelhogy a szargatkai kultúrának esetleg szerepe lehetett a magyarság őstörténetében is (erről korábban már írtunk). Lehet, hogy ez az aranykincs is a miénk? A szibériai gyűjtemény eredete után folytatott nyomozást Fodor István Marija Zavituhina tanulmányai alapján ismertette (Zavituhina 1974, 1977). A kincsek származási helyét valószínűsítő újabb forrásokat Jaroszlav Frolov vonta be a kutatásokba (Frolov 2019).

A 17. század végén kibontakozott nagy szibériai sírrablásról így ír Fodor István:

Ebben az időben Szibéria orosz lakossága körében valóságos aranyláz tört ki. Ez azonban abban különbözött az amerikaitól, hogy itt nem a folyókból igyekeztek kimosni az aranyrögöket, vagy a föld mélyén fellelni az ércet, hanem a régi sírokat ásták ki, s azokban találtak remekművű arany- és ezüstneműket. A kincsvadászok csapatokba szerveződtek, több száz kilométert is megtettek a csábítónak mutatkozó sírhalmok után. […] A leleteknek hamar híre ment, a kincskeresők tábora pedig egyre nőtt. A sírrablás megbecsült foglalkozássá vált, kialakult a „bugrovsikok”, a halomásók népes tábora. (Az orosz bugor= ’halom’ szóból.) (Fodor 2004: 150.)

A leghíresebb sírrablók az 1687-ben alapított Korkina Szloboda településének lakói voltak (a szloboda olyan típusú település, amelynek nem volt földesura, lakói az államnak adóztak). Korkina Szloboda az Isim folyó partján terül el, 1782 óta ugyanúgy Isim a neve, mint a folyójának. Az Isim és a Tobol az Irtis mellékfolyói. E folyók délről, a sztyeppe felől érkeznek, és mielőtt elérnék az erdőövezetet, azon az átmeneti, ligetes övezeten keresztül vezet útjuk, ahol egykor a szargatkai kultúra népessége is élt. E terület ősi kincseit már a korkinai erődöt felépítő katonák elkezdték fosztogatni. Később kénytelenek voltak bevenni az üzletbe a szabadság reményével érkező paraszti betelepülőket is. Ettől fogva két érdekelt fél versengett a halomsírok kirablásában: az állam és az öntevékeny parasztok társulásai. Az államilag szervezett sírrablást bizonyítja egy irat, amely szerint a szibériai prikáz (= hivatal) holland származású vezetője, Andreas Andreaszon  Winius (az oroszoknak Andrej Andrejevics Vinius), Péter cár barátja 1702-ben utasította Fedot Matyigorov kapitányt, hogy az Iszety folyó torkolatánál rámoljon ki egy kurgánt. Alekszandr Szpicin szerint a Tobol és az Isim mellékét a 18. század végére már végigrabolták (Szpicin 1906: 229.). Ez ellentmond Matvejevék azon állításának, hogy I. Péter szibériai aranyai a szargatkai kultúra területéről kerültek volna elő, mivel a cári gyűjteménybe 1716‒1717 folyamán érkeztek az első szibériai aranyak. Az ismert adatok szerint Matvej Gagarin kormányzó három adag aranyat küldött az uralkodónak (az események leírását lásd Fodor Istvánnál: 2004: 151‒152.). A magyar régészek érdeklődését kiváltó veretek a második adaggal érkeztek Szentpétervárra. Ezt a csomaghoz csatolt tárgyleírások alapján biztosan tudjuk.

A küldemények útnak indítása kapcsolatba hozható az újabb szibériai területeket feltáró orosz hadműveletekkel. 1715 őszén Ivan Dmitrijevics Buhgolc csapatával a jamisevói sós tó mellett (a mai Kazahsztán északi részén) erődöt épített. Ehhez a hadjárathoz kapcsolható a sírrablásokból származó első adag arany, amely 1716 januárjában érkezett Szentpétervárra. Az ojratok támadása miatt azonban Buhgolc csapataival elvonult, és az erődöt is lerombolta. 1716 nyarán az oroszok Fedot Matyigorov vezetésével ismét benyomultak a Felső-Irtis vidékére, helyreállították Jamisevo erődjét és ott is maradtak. Matyigorovnak 300 katonája és még 1000 embere volt, akik főleg az erőd felépítésére és mellékesen a halomsírok kirablására érkeztek. Ezen akció eredményeképpen érkezhetett Szentpétervárra a szibériai aranyak második, és egyben legnagyobb adagja is. A kincsek feltehetőleg a Jamisevo-tó környékéről, a Kulunda folyó mellől és az Irtisnek a mai Pavlodar közeli szakaszáról származhattak (a hadjáratokat Frolov cikke alapján foglaltuk össze, 2019). A harmadik szibériai küldemény (arany és ezüst vegyesen) 1717-ben érkezett Szentpétervárra. 1718-ban I. Péter cári ukázban állami monopóliummá tette a sírrablást: a bugrovscsikoknak szabott áron, az államkincstárnak kellett eladniuk a talált aranyat. A fent elősorolt kalandos eseményekből arra következtethetünk, hogy I. Péter cár szibériai gyűjteménye nem a szargatkai kultúra területéről származik, hanem annak közvetlen keleti szomszédságából, a Bolsaja Recska (m. ’nagy folyócska’) falucskáról elnevezett bolserecsenszkaja kultúra (Kr. e. 6‒2. század) körzetéből. Van azonban egy momentum, ami arra figyelmeztet, hogy az 1715‒16-os hadjárat előtti időkből is kerültek tárgyak I. Nagy Péter cár gyűjteményébe. Az orgazdáknál korábbi sírrablásokból is maradhattak még olyan tárgyak, amelyeket Matvej Gagarin begyűjtött és Szentpétervárra postázott. A finnugor tudományokban is megbecsült Nicolaes Witsen ‒ Amszterdam kormányzója, neves hajóépítő, Szibéria tudós leírója, I. Péter cárnak és Winiusnak, a szibériai prikáz holland vezetőjének is a barátja ‒ mellesleg műgyűjtő is volt. Egy levele szerint 1714-ben jutott a birtokába néhány Tobolszkban megszerzett tárgy: ékszerek, pénzérmék stb. Witsen ezeket lerajzoltatta és publikálni akarta. A rajzok csak halála után jelentek meg, Noord en Oost Tartarye című könyve 1785-ös harmadik kiadásában. Az egyik képtábláról egy kígyóval harcoló farkas mosolyog ránk:

A cár és a sírrablók
Forrás: Nicolaes Witsen: Noord én Oost Tartarye. 1785,

Az aranyveret párja a cár szibériai gyűjteményének jeles darabja:

A cár és a sírrablók
Forrás: https://scfh.ru/papers/zoloto-kochevnikov-o-quot-sibirskoy-kollektsii-quot-petra-i/

1716-ban egy másik levelében Witsen jelezte, hogy olyan fülbevalókhoz jutott, amelyekben a drágakő helyén emberi fog található. Ugyanilyen fülbevalók ismertek a cár szibériai gyűjteményéből is. Witsen leveleiben arról írt, hogy gyűjteményének darabjai Verhoturje, Tyumeny és Tobolszk környékéről származnak. Az általa megadott földrajzi koordináták ugyan nem pontosak, de a szükséges korrekció után a nyugat-szibériai erdőssztyepp zónájára utalnak. Ezek alapján feltételezhető, hogy I. Péter szibériai gyűjteményében még az 1715‒1716-os hadjárat előtt, a Tobol és az Isim folyók vidékén feltúrt kurgánokból származó leletek is vannak. Witsen gyűjteményét az örökösök 1728-ban elárverezték, azóta nincs hír róla. A rajzokra Friedrich Wilhelm Radloff (az oroszoknak Vaszilij Vasziljevics Radlov) orientalista figyelt fel a 19. század végén (Radlov 1894: 127‒137.)

Az 1715‒1716-os hadjáratok megnyitották az utat a további civil kezdeményezések előtt. A finnugor tudományokban is megbecsült Daniel Gottlieb Messerschmidt 1721-ben azt írta, hogy különböző falvakból többszáz ember járja a sztyeppét és fosztogatja a sírhalmokat. A kuznyecki járás 1719-es összeírásából kiderül, hogy akkor éppen 98 ember volt sírrabló túrán. A munkában élenjártak a Csausz folyócska mellett 1713-ban létrehozott erőd katonái és az erőd mellett kialakult szloboda parasztjai. Ők az Isim mentéről, Korkina Szlobodából érkeztek, és már komoly rutinnal rendelkeztek a kurgánok kiásásában. A sírrablásokban való állami részvétel nem feltétlenül azt jelenti, hogy a maffiaállamot már akkor kitalálták, hanem inkább abban leli magyarázatát, hogy a cárnak még egyetlen aranybányája sem volt. Messerschmidtnek sem csak a természettudományos adatgyűjtés volt a célja. Fel kellett derítenie a potenciális aranylelőhelyeket (értsd halomsírokat) is. De már nem talált semmit. 1717 után csak szórványosan kerültek újabb darabok a Kunsztkamera szibériai gyűjteményébe, a talált aranytárgyakat a nepperek-ékszerészek beolvasztották.

A kincsek megtalálásának izgalmas története után térjünk vissza ahhoz a bizonyos „fejbe nézős” két aranyverethez. Fettich Nándor után László Gyula folytatta az övvereten látható jelent értelmezését a Szent-László legenda történetében értelmezve azt. (Itt jegyezzük meg, hogy I. Szent László királyunk életéhez több legenda is fűződik [ezek ismertetését lásd itt], de általában a kun vitézzel folytatott küzdelmét nevezik a szakirodalomban „a” Szent László-legendának.)

László Gyula alaposan elmélyedt a témában: 1943-as első tanulmánya és 1993-as összefoglaló műve között éppen fél évszázad telt el. Már az 1943-ban megjelent tanulmányában sok keleti párhuzamot idéz a Szent László-legenda falképi ábrázolásának egyes jeleneteihez (László 1943: 84‒99., XII‒XXIII. t.). Ezen időszak alatt voltak kutatók, akik a László és a kun vitéz közti küzdelem történetét és képi ábrázolásait teljes egészében nyugati eredetűnek tartották (Marosi Ernő), míg mások (Demény István Pál, Jankovics Marcell, Klima László, Vargyas Lajos, Voigt Vilmos) a keleti eredetű elemeket is látták a történet mögött. A keleti motívumokból kibontható egy dualisztikus világmagyarázó mítosz, a jó és a rossz örök küzdelmének a négy évszakhoz igazodó négy jelenetben való elbeszélése (lásd Jankovics Marcellnél, 1987: 67‒88.). A freskók itt nézhetők meg.

A Szent László-legenda egyik jelenete tehát egy nyugat-szibériai veretpáron látható. Ez azonban önmagában nem bizonyítja, hogy a honfoglaló magyarok elődei az időszámításunk előtti évszázadokban a szargatkai kultúra területén vagy közvetlen környezetében éltek volna. Leginkább azért nem, mert a Szent László-legenda egy másik jelenetének ábrázolása a magyar etnogenezis feltételezett nyugat-szibériai területétől igen távol keleten került elő:

A cár és a sírrablók
Forrás: Дэвлет, М. А.: Сибирские поясные ажурные пластины. САИ Д4-7. Москва 1980: 2.

 László Gyula 1943-ban Rosztovcev művéből átvett képen közölte azt az Ordosz vidéki, feltehetőleg hun környezetből származó veretet, amelyen két vitéz birkózik egymással  (lásd fent). Ez utóbbi jelenet pedig akár lehetne a magyarság belső-ázsiai eredetének és a hun‒magyar rokonságnak a fényes bizonyítéka ‒ már amennyiben a másik verettel bizonyítva látjuk a magyarok nyugat-szibériai származását. És akkor eljutunk ahhoz az ősi igazsághoz, hogy egykoron mindenki magyar volt.

A birkózási jelenet a székelyderzsi templomból
A birkózási jelenet a székelyderzsi templomból
(Forrás: szentlaszlo.com)

Egy-két veret azonban nem dönthet egész népek sorsáról. Minden bizonnyal Voigt Vilmosnak volt igaza, aki szerint „kontinensek és évezredek távlataiban” kell értelmeznünk a Szent László-legenda képi ábrázolásait (Voigt 2001: 301.).

A kultúrákon átívelő, közös elemekből építkező mítosz a jó és a rossz küzdelméről előbb megérkezett a Kárpát-medencébe, mint az Árpád apánk vezette diadalmas honfoglaló sereg. A 9. századra keltezhető nagyszentmiklósi kincs egyik korsóján is ábrázolták. Az ott látható történet nem teljesen ugyanaz, mint a Szent László-legendában fönnmaradt változat. Azonban összeköti őket, hogy mindkét történetet a négy évszaknak megfelelő négy jelenetben ábrázolták, és mindkettőben lándzsás és íjas hősök vívják egymás elleni örök küzdelmüket (Klima 1993: 119.).

A magyar etnogenezissel gyanúba hozott nyugat-szibériai területnek a szargatkai kultúra utáni időszaka még igen szegény régészeti leletekben. Ez a terület Nyugat-Szibéria legnyugatibb része, az orosz nyelvű szakirodalom Zauralje (m. ’Urálontúl’) néven tárgyalja. A Kr. u. 3‒8. századból mindösszesen 13 temető ismert innen, alig 500 sírral. A kevés számú lelőhely egymáshoz való viszonya, kulturális összetartozása, avagy különállósága is tudományos diskurzus tárgya. A fő problémát az okozza, hogy miután a régészek a kerámiatípusok alapján gondos munkával definiálnak egy régészeti kultúrát, a következő ásatáson kiderül, hogy az adott kultúrát meghatározó kerámiatípus egy másik régészeti kultúra településéről is előkerül (és később egy harmadik kultúra lelőhelyéről is). A problémák ellenére az újabb kutatások egyértelműen mutatják a nyugat-szibériai erdőssztyeppi zónában a sokfelől érkező kulturális hatások keveredését, a feltehetőleg finnugor és szamojéd erdei és erdőssztyeppi népesség keveredését a sztyeppi eredetű népességgel. A temetkezési rítus és a kerámia alapján az Urálontúl három kulturális hatás találkozási zónájaként értékelhető: 1) Az északi irányból, a tajga felől érkező hatást (betelepülő obi-ugor közösségeket?): a sírsorokba történő temetkezés jellemzi, egyeseket csónakban indítottak el utolsó útjukra. Az északi eredetű kerámia bepecsételt díszítésű, jellemző formája a tál. 2) A helyi, erdőssztyeppi népesség (magyarok lennének?) kurgánok alá, mély sírokba temetkezett, a rítus részeként lóáldozat és tűz nyomai is megfigyelhetők voltak. E csoport edényei kerek aljúak, szélesek, benyomkodott, bekarcolt díszítés csak az edény rövid nyakán, vagy közvetlenül a nyak alatt figyelhető meg. 3) a déli eredetű kulturális hatás (vagy betelepülő protobolgár népesség?) jele, hogyha a sírhalom alatt csak egy sír található, az elhunyt fölött lovával (egészben vagy részlegesen eltemetve). E csoport kerámiája a dél-uráli kusnarenkovói kultúra kerámiájával azonos: korsók (olykor füllel ellátva) gazdagon díszített, hosszú, egyenes nyakkal, az edények alja kerek, vagy kicsi, lapos.

Az életmód a félnomád állattenyésztésen, halászaton, vadászaton alapult, földművelésre utaló jeleket eddig nem sikerült megfigyelni. A hiedelemvilág bugyraiba a temetkezésnél felsoroltak mellett az állat alakú bronztárgyak, a koponyatorzítás és -trepanálás megfigyelt jelei engednek lepillantást (az utószargatkai korszakot Matvejeva monográfiája alapján ismertettük, 2016).

Hogy a szibériai aranyakat birtokló emberek között voltak-e magyarok, azt egyelőre nem tudjuk. És ez csak egy rejtély elődeink rejtélyes életéből. Magyarságkutató legyen a talpán, aki gombot tud varrni őstörténetünk gordiuszi csomójára.

Felhasznált irodalom

Artamonov 1973: Артамонов, М. И., Сокровища саков. Москва

Fettich Nándor 1939: A kunok és rokon népek kultúrájáról. In: A kunok 700 éves betelepülésének emlékére rendezett jász-kun kongresszus. Budapest: 27‒33.

Fettich Nándor 1952: Zur Chronologie der sibirischen Goldfunde der Hermitage. Acta Archaeologica 2: 251‒268.

Fodor István 2004: Hol készültek az I. Péter-gyűjtemény szibériai aranylemezei? Megjegyzések a Szent László-legenda keleti hátteréhez. In: Az idő rostájában, III. Tanulmányok Vargyas Lajos 90. születésnapjára. Szerk. Nagy Ilona. Budapest: 145‒161.

Frolov 2019: Фролов, Я. В., К вопросу о территории обнаружения предметов из Сибирской коллекции Петра I. Известия Алтайского государственного университета. 2019/5: 107‒111.

Jankovics Marcell 1987: Csillagok között fényességes csillag. Budapest

Klima László 1993: Fehér és fekete. Duális társadalmi struktúrák a népvándorlás kori népeknél. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve XXX-XXXI/2: 115‒126. Miskolc

László Gyula 1943: A honfoglaló magyarok művészete Erdélyben. Kolozsvár

Munkácsy Mihály ‒ Nagy Géza 1913: Orosz műemlékek és régiségek. Kiadják gr. J. Tolsztoj‒N. Kondakov. Archeológiai Értesítő, ú. f. 23: 255‒261.

Matvejev‒Matvejeva 1987: Матвеев, А. В. ‒ Матвеева Н. П., Ювелирные изделия Тютринского могильника. (К проблеме Сибирской коллекции Петра I) In: Антропоморфные изображения. Новосибирск

Matvejev‒Maszljakova 1991: Матвеев, А. В. ‒ Маслякова, H. H., Известия о «бугровании» в Западной Сибири и проблема происхождения Сибирской коллекции Петра I. In: Проблемы изучения саргатской культуры. Тезисы докладов конференции. Омск

Matvejev 1992: Матвеев, А. В., Известия о «бугровании» в Западной Сибири и проблема происхождения Сибирской коллекции Петра I. In: Вопросы истории археологических исследований Сибири. Межведомственный сб. науч. трудов. Омск

Matvejeva 2016: Матвеева, Н. П., Западная Сибирь в эпоху переселения народов (Проблемы культурогенеза по данным погребальных памятников) Тюмень

Radlov 1894: Радлов, В. В., Сибирския древности. т. 1. вып. 3. Санктпетербургь

Tolsztoj‒Kondakov 1889‒1899: Толстой, И. И. ‒ Кондаков, Н. П., Русскiя древности вь памятникахь искусства, издаваемыя графомь И. Толстымь и Н. Кондаковымь. ВыпускVI. С.-Петербургь.

Voigt Vilmos 2001: Szent László képe és jelei. In Barna Gábor (szerk.): „Nyisd meg, Uram, szent ajtódat” Köszöntő kötet Erdélyi Zsuzsanna 80. születésnapjára. Budapest: 295‒303.

Zavituhina 1974: Завитухина, М.П., Об одном архивном документе по истории Сибирской коллекции Петра I. Сообщения Государственного Эрмитажа. Вып. XXXIX: 34‒36.

Zavituhina 1977: Завитухина, М.П., К вопросу о времени и месте формирования Сибирской коллекции Петра I. In: Культура и искусство петровского времени. Публикации и исследования. Ленинград: 63‒69.

Ez az írás az Információs és Technológiai Minisztérium támogatásával a Tématerületi Kiválósági Program: Magyarország és a Kelet kapcsolatának régészeti kutatása (Keleti Örökségünk PPKE Interdiszciplináris Történeti és Régészeti Kutatócsoport TUDFO/51757-1/2019-2022/ITM) projekt keretében készült.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
35 Libertate 2021. január 4. 14:07

@Fülig James:

László Gyula: A népvándorláskor művészete Magyarországon

A "fejbenézésről" és a kiakasztott fegyver jelentéréről a 111-112.- oldalon! - de tulajdonképpen az egész "Mitológia" fejezet erről szól.

34 mederi 2021. január 3. 08:51

Egyébként életfa ültetése Erdélyben, és talán más magyarlakta részeken is régi hagyomány volt..

33 mederi 2021. január 3. 08:49

Tovább nézve a motívumot, úgy látom, hogy a lovak szkíta lovak, mert rögzített nyereg van rajtuk, és mintha egy kengyelt is lehetne látni élére fordulva. Ami még látható a lovon, hogy a lószerszám szekér húzására is alkalmassá teszi a lovat (oldalt egy hurok).. Így érthetővé válik, miért csak két ló van és nem három.. Talán egy szekérfélén húzták az életfa alá az alvó, vagy halott(?) ifjú katonát..?

Az életfa levelei mind "lekonyulva", szomorúságot tükröznek..

Akár az ifjú szülei is lehetnének azok, akik az ölükben tartják a csatában életét vesztett katonát, és az alatt a fa alatt kívánják eltemetni, amelyet valamikor, mikor a gyermek született, "testvére ként" ültettek életfaként, ami együtt van pusztulásra ítélve az elhunyttal..

32 Fülig James 2021. január 3. 06:09

@Libertate:

"egy szent király köré azért ne építsünk már egy olyan legendát, ahol Ő maga a "balfácán"... harmadik!"

Hát ne építs, csak a te ötletbörzéd terméke az, hogy Szent László és a megmentett lány között szerelmi motiváció van, amiben balfácánná válik. A "fejbenézés" motívuma teljesen mást jelent.

"László Gyula szerint a szkítáknál, a fára ( szekérre ) kiakasztott fegyver egyértelműen a "ne zavarj, mert nem érek rád... " jelzése!"

Egyértelműen, ráadásul László Gyulánál? Kétségeim vannak efelől ..

31 Libertate 2020. december 30. 07:49

@Fülig James:

Persze az is csábító értelmezési lehetőség, hogy a "nyugati legendárium" egyik ékkövét jelképező Rómeó és Júlia történetet, a több ezer éves "szittya világ" is már művészien ábrázolta.

30 Libertate 2020. december 30. 07:25

@Fülig James:

Persze lehet így is, de egy szent király köré azért ne építsünk már egy olyan legendát, ahol Ő maga a "balfácán"... harmadik!

Egy ilyen történet azért nem érdemel "templomi rajzok garmadát"...!

Egyébként pedig a "leányok lakhelyének megváltoztatására" a magyar nyelv három kifejezést használ:

1. Rablás - a leány,és a szülők határozott tiltakozás ellenére

2. Szöktetés - a leány egyetértésével, de a szülők engedélye nélkül

3. Elvétel - a leány és a szülők egyértelmű egyetértésével.

A "rablás" mindig is büntetéssel volt fenyegetve, sehol sem volt az "elnézhető" kategória, a "szöktetés" azonban sok helyen inkább amolyan "csíny" jelleget öltött, sőt akár a kívánatos megoldás is lehetett. Szintén László Gyula ír róla, hogy a "leányszöktetés" egyes helyeken még ma is a "lakodalmi szokásokba beépülő játék"... tehát aki egy lányszöktetést ( nem lányrablást ) meghiúsít, az a legtöbb esetben egy "balfék" volt, és nem hős... ez már ezer évek óta így van szint a világ minden táján!

29 Fülig James 2020. december 30. 01:59

@Libertate:

sehol sem találok szerelmi szálat László és a lány között, de ha már szóba került a fantázia, íme egy valamivel színesebb értelmezés - a kun vitézről, akit szerelme örök álomba ringat:

epa.oszk.hu/02300/02387/00002/pdf/%C5%90...2012_2-4_065-072.pdf

Végül mederinek lesz igaza, és a szkíta vereten szemben ülő - szerinte - Lászlóra hasonlító alak a tanúja lesz - az egyébként tradícionális - lányszerzésen rajtavesztő vitéz utolsó perceinek.

Íme a szkíta Rómeó és Júlia és a kun pünkösdi király története, amely nem élte túl I. László szentté avatási perét

28 Fülig James 2020. december 30. 01:41

@Libertate:

nem kifogásolva fantáziád szárnyalását, mondjuk el, hogy:

"Ha ki a vitézek közül rút szeméremtelen, valamely leányt az ő szüleinek engedelme nélkül rablana feleségül magának, parancsoljuk, hogy adja vissza a leányt a szülőknek, ha mingyárt valami erőszakot mivelt volna is rajta; és a rabló tiz tinóval fizessen a rablásért, jóllehet azután meg is békéljen a leány szüleivel.

1. §. Ha pedig valamely szegény vagy közrendű ember indul ilyen cselekedetre, tegye jóvá a rablást öt tinóval." (CJC, I. István törvényei)

Később, László alatt már az egészen súlyos 'örökös szolgaság' büntetés is szóba került súlyosabb esetben - na de a lányrabló levágása nem ...

27 Libertate 2020. december 29. 14:04

@Fülig James:

Óh... ezekhez a dolgokhoz azért némi fantázia is szükségeltetik...!

László Gyula szerint a szkítáknál, a fára ( szekérre ) kiakasztott fegyver egyértelműen a "ne zavarj, mert nem érek rád... " jelzése!

26 Fülig James 2020. december 29. 11:20

@Libertate:

@Libertate:

"a kunhoz fűződő szerelmi szál, egy téves magyarázat"

lehet, de ebben e kérdésben a Képes Krónika (102-103. fejezet?) szerzője az illetékes

"a nászuk utáni pihenés pillanata van ábrázolva"

ihletett gondolat, bár nyomát sem látom ennek az értelmezésnek. Kivéve persze ha Lehel tartotta a gyertyát ...

25 Libertate 2020. december 29. 08:10

@Fülig James:

A gomb és a cérna:

A dolog fordítva vagyon, a mozgékony hadsereg megléte adta a lehetőséget a "gyors bevásárlásra"...tulajdonképpen 670 - 970 - ig tartott ez a stílusú beszerzési gyakorlat.

Hogyan lehetne egy "folyóvölgybe" beszuszakolni egy olyan népet amely egyetlen "bevásárlási szezonban" képes oda - vissza megjárni a Kárpátoktól - az Atlanti óceánig vezető utat?

Persze elég nehéz olyan régészek véleményével mit kezdeni, akik a legkeskenyebb szakaszon akarják átúsztatni a folyót, vagy nem tudják, hogy a szekeret mindenki a világon a jobboldalon ülve hajtotta, vagy, hogy a szibériai mocsarakon és folyókon, nem nyáron, hanem télen kell átkelni, amikor minden be van fagyva.

24 Libertate 2020. december 29. 07:54

@Fülig James:

Valóban - én a vereten semmiféle halottat nem látok.

A hős legyőzte az ellenfelét, ( így az a szolgálója lett ) megmentette a leányt, és a nászuk utáni pihenés pillanata van ábrázolva.

A két vitéz harcát lehet a sötétség világosság, a jó és a rossz harcának értelmezni, mivel a freskókon László általában fehér lovon, a kun pedig fekete lovon vágtat. Fegyverekkel nem tudják egymást legyőzni, mert mindkettő sebezhetetlen, ezért birkózással döntenek a végén, ami ugye ritkán végződik halállal. ( Ha László meg is öli a kunt, akkor is találkozni fognak - a másvilágon. ) A győzelemhez a leány segíti Lászlót - valahogy ( hol így hol úgy ) ezért a kunhoz fűződő szerelmi szál, egy téves magyarázat, a harmadik alak szerepének félreértelmezéséből származik.

23 Fülig James 2020. december 28. 23:41

@Libertate:

"A párharc a világosság vagy a jó győzelmével végződik"

próbálok rájönni, hogy a vereten kit ábrázol a szkíta művész rossznak, de nem bírok rájönni.

Ennél mulatságosabb viszont, hogy a Szent László legendához kapcsolódó - vitatható - szövegek arról szólnak, hogy László meglepődött kissé, amikor kiderült: a megmentett lány nem is a püspök lánya, ráadásul szerelmi szál fűzte a kunhoz. Próbálom itt is megtalálni a jót meg a rosszat ... Ledér lányokat megillette a lovagi védelem?

22 Fülig James 2020. december 28. 23:22

@Libertate:

"A történet éppen attól lesz kerek egész, ha az ülő alak a legyőzött harcos, aki így nem halt meg, és a hőst szolgálja."

csak most tűnt fel, elnézést, így a 20. végül is "off".

Ha így kerek egész a történet szerinted, akkor mennyi a relevanciája a Szent László legendához (a Bulcsú történethez)?

Még Poirot is sokkot kapna: deiszen itt nincs is halott :)

21 Fülig James 2020. december 28. 23:15

@Libertate:

adom a cérnát a gombvarráshoz: az Árpádoknak a nyugati bevásárlások gyors lebonyolítása miatt kellett a a mozgékony hadsereg.

Az összes hozzászólás megjelenítése
Információ
X