nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
A MAGYAR NYELVSTRATÉGIA TÖRTÉNETE 7.
Sok minden nem változott az oktatásban se
Az MTA Magyar Nyelvi Bizottságának 1995. október 9-i ülése

A magyar nyelvstratégia történetében végre elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor előkerülnek a pedagógiai vonatkozások. A kezdeményező Szende Aladár, aki pedig folytatja, nem más, mint Deme László. Ha érdekli, hogy mi változott húsz év alatt elsősorban az oktatás területén, vagy hogy miért nincsenek Deme szerint regionális köznyelvek, akkor kattintson.

Jánk István | 2014. november 7.
|  

A magyar nyelvstratégia történetével foglalkozó cikksorozatunkban ezúttal az 1995. októberi vita azon hozzászólásaira térünk át, amelyek a nyelvstratégia pedagógiai kérdéseit tárgyalják. Elsőként Szende Aladár hívta fel erre a figyelmet az ülésen, majd Deme László fűzött hozzá néhány, részben pedagógiai irányultságú gondolatot. Ez utóbbi, ha figyelmesek vagyunk, igen messzire vezet, így érdemes foglalkoznunk vele.

Szende Aladár, akit serkentő pedagógiai izgalom fogott el

Miután Fábián Pál hosszasan taglalta a nyelvstratégiával kapcsolatos észrevételeit, Szende Aladár vette át a szót. „A két szerző igen tanulságos feltáró munkájának tanulmányozása nyomán serkentő pedagógiai izgalom fogott el” – kezdte, majd a nyelvstratégiai egy igen jelentékeny oldalára világított rá a második tagmondatával: „vajon milyen indításokat adnak a nyelvpedagógia számára?”

Sokaknak innen lehet ismerős a név
Sokaknak innen lehet ismerős a név
(Forrás: bookline.hu)

A nyelvstratégia – bár sokszor csak közvetett módon – mindenképp érinti a nyelvi nevelést és oktatást, hiszen a nyelvstratégia a nyelvpolitikából következik, és annak sajátos területeit, többek között az oktatást foglalja magában. A nyelvstratégia az (anyanyelvi) oktatásban többféleképpen jelentkezhet (pl. kisebbségi nyelvek, nyelvi kompetenciák fejlesztése), Szende Aladár ezek közül a következőket emeli ki:

[…] a nyelvben magában is állandó – lassúbb vagy élénkebb – mozgás van. A pedagógiának elsőrendű gondja kevésbé az, hogy erről a mozgásról studiális szinten dolgoztasson föl tudnivalókat a tanulókkal, hanem bizonyos alapismeretek birtoklása nyomán feltárja annak lehetőségét, hogy valamely gondolati-érzelmi tartalmat hogyan, hányféleképpen és miként lehet (kell) megfogalmazni.

Hogy a pedagógiának mennyire elsőrendű feladata, hogy a nyelv állandó mozgásáról, változásáról adjon képet: vitatható. Annak tudatosítása mindenképp nagyon fontos, hogy a nyelv változik és változatokban él, ezért ágálni egyes kifejezések (pl. szleng) ellen teljességgel felesleges és értelmetlen. Valami hasonlóra hívta fel Szende is a figyelmet a későbbiekben, bár nem teljesen egyértelmű a megfogalmazása:

Grammatika és stilisztika két ága a tanulmányoknak, de több is van: helyesírás, jelentéstan, retorika, szövegtan, nyelvtörténet. Tantárgyként tehát különféle (de nem különálló) ismeretköröket dolgozunk föl az iskolában (természetesen az iskolafok és iskolafaj jellegének megfelelő terjedelemben és módon). Mivel azonban mindezeket a nyelvhasználat nem egymástól elkülönítve érinti, a módszertannak igazodnia kell a nyelviség adta sokféle kommunikációs lehetőségek változatai között való válogatás tényeihez.

A módszertannak igazodni kell a sokféle kommunikációs lehetőség változatai között való válogatás tényeihez
A módszertannak igazodni kell a sokféle kommunikációs lehetőség változatai között való válogatás tényeihez
(Forrás: Wikimedia Commons / U. S. Navy)

A hozzászólásban leglényegesebb része az utolsó mondat. Ebben ugyanis Szende Aladár a sokféle kommunikációs lehetőség szerepére, ha kicsit továbbgondoljuk a kommunikáció különböző funkcióira utal, ami elvezet a különböző beszédhelyzetekben különböző nyelvhasználatot, illetve stílust előnyben részesítő tanításhoz és tanuláshoz. Továbbá Szende anyanyelvi nevelés terén végzett munkásságát ismerve a fent felsorolt ágak irodalomba (vagy akár más tárgyakba) történő integrálásának fontossága is kivehető a szövegből, igaz, ez kevésbé explicit.

Deme László, aki nem szeretett kisebbségit mondani

A következő hozzászóló Deme László volt, aki ekkor már a hagyományos értelemben vett nyelvművelők közé tartozott. Ez kissé kiérződik a témához hozzáfűzött gondolataiból is, amelyek ugyan nagyon relevánsak még ma is, de másféle megközelítésben van csak pedagógiai (és társadalmi) hozadékuk:

A regionalitást éppen az jellemzi, akár hazai, akár a nemzetiségi (nem szeretek kisebbségit mondani) viszonyban nézem, hogy a magyar köznyelvet bizonyos regionális, helyi színezettel használják. Egyébként mindig regionális köznyelvekről beszélnek – ez pedig fából vaskarika, mert ilyen entitások nincsenek; regionális köznyelviség van, az egyik pillanatban és az egyik egyénnél vagy csoportnál vagy típusnál ez a színezet ilyen, a másiknál olyan, még a régión belül is. Tehát ezek nem valami standard entitások, nincsenek standardizálva, tehát nem entitások, tehát nincs normájuk, tehát semmi szükség arra, hogy akár belföldön, akár külföldön, pl. a debreceni regionalitást normalizálni akarjuk, és ezzel olyan létet tulajdonítsunk nekik, és rangot adjunk nekik, amelyik nincsen. Azt hiszem, ez pontosan így vonatkozik a határon túli nemzetiségi csoportoknak a nyelvhasználatára is […] Azért aki ott egy bizonyos szinten felül, kulturáltan akar megnyilatkozni, főleg írásban, az még általában a magyar standardhoz igazodik.

Regionális köznyelv: fából vaskarika
Regionális köznyelv: fából vaskarika
(Forrás: Wikimedia Commons / Cannedcat / CC BY-SA 3.0)

Deme egy igen vitás kérdésben foglalt állást, igen vitatható módon. Amit ő regionális köznyelviségnek nevez, az az egyéni nyelvhasználatnak feleltethető meg, amely a standardtól kisebb-nagyobb mértékben eltér. Ezek – ahogy fogalmaz – nincsenek standardizálva, ebből kifolyólag nem entitások, így normájuk se lehet. Ezáltal semmi szükség arra, hogy normalizáljuk ezeket, amivel pedig a standardéhoz hasonló rangot adnánk nekik.

Ezek a nyelvhasználatok (de akár nyelvváltozatoknak is tekinthetjük őket) valóban nincsenek standardizálva, ám ettől még ugyanúgy entitások és normával rendelkezőek, ahogy a standardizált változatnak megfelelő változatuk. Ennek ellenkezőjét a központi standardhoz (és annak rangjához) képest, a standardizmus nyelvi ideológiájának szemszögéből jelenthetjük ki.

Ezen felül továbbá hiba, hogy kissé körbenforgó Deme László érvelése. Az érintett „köznyelviségek” nem standardizáltak, tehát nem tekinthetőek entitásnak és normájuk sincs, ebből következik – a gondolatmenet szerint – hogy nincs szükség rá, hogy standardizáljuk őket. Vagyis a nem standardizált mivoltukból következik az, hogy nem kell őket standardizálni.

Ennél azonban még érdekesebb azon elgondolkodni, hogy van-e értelme a központi standard mellé egy helyi, regionális standardot kinevezni, és ha igen, miért. Röviden azért, mert így valamelyest kiküszöbölhető vagy jobban féken tartható a nyelvi alapon történő megkülönböztetés és diszkrimináció – amennyiben az központi érettségin, felvételin éppúgy elfogadottá válna az adott regionális változat. Ugyanis ha például a központi érettségi a standard nyelvet beszélőknek kedvez, a nem standardot beszélőknek hátrányai származhatnak az alapnyelvváltozatuk miatt. Az ugyanebben a nyelvváltozatban beszélő tanár éppen ezért a standardot tanítja (persze kérdés, hogy hogyan), és ezzel is a standard presztízsét erősíti. A helyi változat így viszont mindenképp háttérbe szorul, legalábbis a rangjának megítélésében. Még akkor is, ha a standardot additív módon tanítjuk, mindig marad egy olyan érzés, hogy a nem standard valamivel kevesebb, rosszabb, hiszen ha nem így lenne, akkor nem kellene a standardot tanulni.

De miért nem jó az otthonról hozott nyelvváltozatunk?
De miért nem jó az otthonról hozott nyelvváltozatunk?
(Forrás: Wikimedia Commons)

Végül jöjjön az utolsó mondat, amely a leginkább kifejezi az egész eddigiek lényegét. Aki kulturáltan akar megnyilatkozni, az igazodik a magyar standardhoz még a határon túl is. Tehát aki a standardtól eltér, annak a megnyilatkozása kulturálatlan. Hogy ez miért tévedés, arról már többször írtunk, ahogy arról is, hogy melyik nyelvi ideológia húzódhat meg az ilyen kijelentések hátterében. A kulturáltság mércéjéül a nyelvhasználatot választani nem feltétlen jó ötlet. Ha valaki suksüköl, sok embernek (nekünk is) megüti a fülét. De ettől még nem biztos, hogy kulturálatlan. Ha valaki standard nyelvváltozatban, suksükölés és minden előzmény nélkül leköp vagy elküld melegebb éghajlatra, akkor már inkább az. Ha a boltos néni kedvesen azt mondja, hogy „lássa csak, ottan van a mérleg, ottan tessék lemérni” nem gondoljuk kulturálatlannak. Ha a boltos néni meseszép kiejtéssel, Kazinczy-versenyen szerzett tapasztalatait is felhasználva azt ordítja, hogy „nem látja, hogy ott van a mérleg, miért nem méri le, hát ennyit nem tud?”, akkor már inkább gondolnánk kulturálatlannak és megköszönve kedvességét rögvest távoznánk.

Az 1995-ös vitában a példázatban foglaltakhoz hasonló két nézet találkozott, amelyek nagyon lényegesek pedagógiai szempontból. Szende Aladár a kommunikáció különböző helyzetekben előkerülő funkcióira tett utalást, valamint az anyanyelvi nevelés módszertanának problémáira. Deme László nem pedagógiai vonatkozásokról beszélt elsősorban, viszont mégis az anyanyelvi nevelést is érintő kérdésekben foglalt állást a standard központi szerepének hangsúlyozásával. Tudniillik, ha a standard központi szerepét, magasabbrendűségét hangsúlyozzuk, akkor a standardtól eltérő nyelvváltozatok megbélyegzését erősítjük (mivel ezáltal csökken a presztízsük). Vagyis nem mindegy, hogy a boltos nénit a nyelvváltozata vagy a stílusa miatt tartjuk bunkónak.

Felhasznált irodalom

Nyelvi tervezés, nyelvi politika II. rész: Tájékoztató; Hozzászólások (1996), Magyar Nyelvőr 120/4, 380–402.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X