A neolitikumi fogorvosi praktikákról jelentettek meg tanulmányt a PLoS ONE legújabb számában olasz és szlovén kutatók. A tudóscsoport Federico Bernardini és Claudio Tuniz, az olaszországi Abdus Salam Nemzetközi Elméleti Fizikai Kutatóközpont kutatóinak irányításával, valamint a trieszti részecskegyorsító (Sincrotrone Trieste) munkatársaival együttműködve vizsgálta meg az állkapocscsontot a foggal, amelyben méhviasztömés maradványait fedezték fel – olvasható a ScienceDaily tudományos hírportálon.

A méhviaszt az egyén halála körül alkalmazták. A tudósoknak nem sikerült kideríteniük, hogy a kezelés röviddel az illető elhunyta előtt vagy után történt, mindazonáltal úgy vélik, hogy amennyiben a halál beállta előtt alkalmazták a méhviaszt, ezzel a fogzománc és dentin (fogállomány) függőleges repedése okozta fájdalmat kívánták enyhíteni.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Mint Claudio Tuniz rámutat, a súlyos fogkárosodás nagy valószínűséggel nem a táplálkozással függhetett össze, a neolitikumban az asszonyok  fogsorukat  bevetették például szövés közben is. Kevés a prehistorikus foggyógyászatra utaló bizonyíték, így a 6500 éves szlovéniai állkapocslelet újabb adalékokkal szolgál az őskori doktori praktikákról.

„A fogkezelés legrégebbi ismert európai esetéről és a legkorábbi gyógyászati-tüneti tömésről van szó” – hangsúlyozta Federico Bernardini.