Elválasztásnak azt nevezzük, amikor a sor végére érünk, mielőtt az éppen írott szó véget érne, és a szót már a következő sorban folytatjuk. Az írástörténet során az elválasztási szokások sokat változtak: a legkorábbi görög feliratoknál nem is beszélhetünk igazán elválasztásról: a sorokat felváltva írták balról jobbra és jobbról balra – ezt hívták busztrofedonnak, azaz ökörfordulásnak, ökörszántásnak. Amikor az írás iránya rögzült, megjelent az elválasztás, de nem mindig jelölték, és nem is egységes jelekkel. Annak sem volt szabálya, hogy hol választható el a szó: kezdetben leginkább ott választották el, ahol a papír (vagy más anyag) véget ért. A további történettel kapcsolatban kérdez Krisztián nevű olvasónk:

Tisztelt Szer-keszt-ő-k! Kíváncsiságból írom a kérd-és-em-et: arra vagyok kíváncsi, hogy a magyar nyelv írásában eredetileg az elválasztások tényleg a ragoknak meg-fel-el-ő-en történtek-e. Ugyanis nagyon log-ik-us-nak tűnik. És azt is szer-et-né-m megkérdezni – akár igaz az előző felvetésem, akár nem –, hogy vajon mikortól és miért használjuk a szótagoló elválasztást az előbb említett helyett.

Nem tudunk olyanról, hogy a magyar helyesírásban valaha is a „ragok” szerint történt volna az elválasztás. Sajnos azonnal meg kell jegyeznünk, hogy bár Krisztián ragokról beszél, valószínűleg toldalékokra gondol: a hagyományos (iskolai) nyelvtani terminusokat használva ezek közé tartoznak a jelek és a képzők is. Ráadásul példái között szereplő meg-felel esetében még csak nem is toldalékról van szó: a hagyományos nyelvtanok szóösszetételnek tekintik a az igekötő és az ige ilyen jellegű kapcsolatát – ez nyelvészetileg nem meggyőző, de erre most nem térünk ki.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Ráadásul a Krisztián által megadott elválasztási lehetőségek gyakran nem is szóelemhatáron állnak: a szer-keszt, szer-et, fel-el „határok” legfeljebb nyelvtörténeti ismeretek alapján jelölhetőek ki (időnként meglehetősen bizonytalanul), a log-ik-us felosztása pedig még csak nem is a magyar, hanem a görög és a latin szótörténet ismeretét követeli meg. Ilyen szabályok bevezetése nem is lenne célszerű. Ráadásul még nyelvészetileg is vitatható, hogy például a feleség szónak a fel-eség vagy a fele-ség elválasztása, az adjad szónak az ad-j-ad vagy az ad-ja-d elválasztása lenne-e a helyes. Nyelvészetileg még az is vitaható, hogy érdemes-e az alaktant ilyen darabolós módszerrel megközelíteni. Abban viszont Krisztiánnak kétségtelenül igaza van, hogy a bor-ért elválasztás valószínűleg könnyebben értelmezhető lenne, mint a jelenleg használatos bo-rért.

Ráadásul nemzetközi tendenciának tűnik, hogy az elválasztást a szótagolásra szokás alapozni, és nem tudnánk olyan nyelvet mondani, amelyben az elválasztási szabályok a szóelemzésen alapulnak. Feltehető, hogy a magyar szabályok is mindig ezt a vonulatot követték.

Az elválasztás szabályozásának történetéről Laczkó Krisztina azt írja, hogy még az első szabályzat megjelenése előtt

javaslatként megfogalmazódik a szótagolással szemben a morfémahatáron történő elválasztás, ez azonban nem talál követőkre. Ahogy az sem, hogy a latin jövevényszavak kövessék a latin elválasztási szabályokat. A nagyobb problémát a hosszú kétjegyű betűk jelentik, különösen az egyszerűsített írásmódú változatuk (lásd az as-szony típusú elválasztás megjelenését az asz-szony mellett), valamint a dz és a ds betűjegyeinek általános érvényű szétválasztása, minthogy – ha nem is teljesen egyértelműen – hangkapcsolatok jelének tekintették őket.

Az első szabályzatban pedig:

Az elválasztás a szótagolásra épül, ez alól csak az összetételek jelentenek kivételt. Ugyancsak fontos, hogy az egyszerűsítve kettőzött kétjegyű betűk elválasztásában kimondják az egyszerűsítés feloldását (asz-szony).

Mindebből tehát az derül ki, hogy javaslatként ugyan felmerült a szóelemhatárokon történő elválasztás, de ez sosem vált szabályossá vagy általánossá. Ráadásul a szótagolással szemben volt még egy elbukó javaslat: eszerint az elválasztott elemeket nem is a hangzás, hanem a teljes szavak írott alakja alapján választották volna szét (as-szony). Nyilván ennek is megvan a maga logikája, de végül nem ez érvényesült.

Ma is vannak azonban olyan esetek, amikor a helyesírás nem a szótagok, hanem a szóelemek alapján való elválasztást írja elő – például az összetett szavak esetében. Az AkH. 233. pontja kimondja:

Az összetett közszavak és tulajdonnevek elválasztásában csak az összetételt alkotó tagok határán lehet különbség az egyszerű szavakéhoz képest. A mai átlagos magyar nyelvérzék számára felismerhető összetételeket ugyanis az alkotó tagok szerint választjuk el akkor is, ha a határuk nem esik egybe a szótaghatárral.

Az összetett szavakat alkotó tagok (alap- és toldalékos alakjukban egyaránt) a szótagolás szerint választandók el, ha az összetett szót vagy szóalakot nem az összetételi határon szakítjuk meg.

Az azonos alakú szavak között több olyan van, amelynek elválasztása kétféle, például: me-gint (= újra), de: meg-int (= figyelmeztet); gé-pelem (ige), de: gép-elem (főnév).

[...]

A 235. pont külön kitér a felsőfok leg- jelére:

[...]

A leg- felsőfokjelet elválasztáskor úgy kezeljük, mintha összetételi tag lenne, tehát – elsőként – a leg- után választjuk el a szóalakot, például: leg-alább, leg-alul, leg-előre, leg-erősebb.

[...]

Megjegyezzük, a leg- viselkedését tekintve az összetételi előtagokhoz, és nem a toldalékokhoz áll közelebb, így eleve elhibázott jelnek, azaz toldaléknak tekinteni. A toldalékot ugyanis nem lehet elszakítani a szótól, míg a leg-et (akárcsak az összetételi tagokat) igen:

Ez a leg-, sőt legeslegjobb film, amit valaha láttam!

Talán még az sem teljesen rossz, hogy:

Te vagy a legszebb és -okosabb lány!

Az összetételekre vonatkozó szabályt a 237. pont kiterjeszti olyan, idegen eredetű szavakra is, melyeknek az egyik elemét önálló szóként is használjuk:

Sok olyan idegen szó van, amelynek egyik eleme (legtöbbször az utótagja) a magyarban is önálló, a másik eleme (legtöbbször az előtagja) viszont csak néhány esetben külön szó értékű. Ha a sor végi elválasztás ezeknek találkozási helyén válik szükségessé, az alakulat összetett voltára általában tekintettel vagyunk, és a szót vagy szóalakot itt szakítjuk meg, például: centi-gramm, extra-kromoszomális, kilo-gramm, milli-gramm; anti-proton, infra-struktúra, inter-akció, melo-dráma, mikro-klíma, pre-klasszikus, proto-plazma, transz-urán. Hasonlóképpen: Jugo-szlávia stb.

Ha az ilyen alakulatok összetettsége a mai átlagos magyar nyelvérzék számára kevésbé nyilvánvaló, a szótagolás szerinti elválasztás is helyes, például: de-presszió vagy dep-resszió, im-produktív vagy imp-roduktív, para-frázis vagy paraf-rázis, tranz-akció vagy tran-zakció; Ant-arktisz vagy An-tarktisz.

[...]

Bár az idegen és régi magyar helyesírású nevekben is a kiejtésre vagyunk tekintettel, egy kivétel mégis van: a kettőzött betűkkel jelölt rövid mássalhangzók. A 229. pont azonban egy kivételt is tartalmaz:

[...] A mássalhangzót jelölő kettőzött betűk esetében, ha nem követi őket további kiejtett mássalhangzó, (hangértéküktől függetlenül) az egyiket az előző sorban hagyjuk, a másikat pedig átvisszük a következő sorba, például: Bat-thyány, Kos-suth. [...]

Döbbenetes, de mivel a 229. pont a családnevekre vonatkozik, az Attila vezetéknevet (ha van) A-ttilaként kell elválasztanunk, míg utónévként At-tila az elválasztása – vagy az első két szótagjel sem választható szabályosan, hiszen a rendhagyó hangjelölésű utónevekről nem rendelkezik. Ugyanígy nem szól szabály az ehhez, ahhoz stb. típusú közszavakról, márpedig ha szigorúan a szótagolás szerint járunk el, akkor csakis az e-hhez, a-hhoz elválasztásuk lenne helyes.

Ha következetesen tartanánk magunkat a szótagoláshoz, akkor a Ba-tthyány, Ko-ssuth lenne a következetes szótagoló megoldás (legalábbis ha Batthyány nevét tényleg rövid [ty]-vel ejtjük). Bár ez a megoldás nem azonosítható teljesen a korábban javasolt as-szony elválasztási móddal, inkább ahhoz áll közel: a kiejtésre nincs tekintettel, csak az írásképre.

Krisztián azon kérdésére, hogy mégis miért elsősorban a szótagelemző írásmód érvényesül, csak azt tudjuk válaszolni, hogy valószínűleg azért, mert még mindig ez az, amelyik a legegyértelműbben követhető. Meggyökeresedésének fő oka azonban valószínűleg nem ez, hanem az, hogy más nyelvek helyesírásában is már ez a megoldás terjedt el. A latin és a jelentősebb indoeurópai nyelvek helyesírásában a szóelemekre bontás viszont kevésbé válhatott szemponttá, hiszen más a szerkezetük. Látható azonban, hogy nem jutott egyeduralomra a magyarban – talán nem véletlen, hogy más nyelvekben sem.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése