-
Sándorné Szatmári: @nasspolya: (Hátha ennyi idő után még elolvasod..) -29-ben ezt írtad: ".... mi a pontos kü...2024. 11. 23, 12:47 A nyitás tárgya
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Kétségtelen, hogy majd ha tudunk valamit a jelenleg ismertnél korábbi ...2024. 11. 22, 14:33 Szótekerészeti agybukfenc
-
Sándorné Szatmári: @szigetva: 14 "..az állítólagos "ősnyelvről" azért könnyű bármit (és annak az ellenkezőjét...2024. 11. 22, 14:17 Szótekerészeti agybukfenc
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Kérlek, fejezd be a hülyeséget. Egyszer-kétszer talán vicces, de most ...2024. 11. 13, 12:05 Szótekerészeti agybukfenc
-
Sándorné Szatmári: @Sándorné Szatmári: 12 kiegészítés: -A mai angolban a "kulcs" szó időben csak oda helyezhe...2024. 11. 13, 11:33 Szótekerészeti agybukfenc
Kálmán László nyelvész, a nyest szerkesztőségének alapembere, a hazai nyelvtudomány és nyelvi ismeretterjesztés legendás alakjának rovata volt ez.
- Elhunyt Kálmán László, a Nyelvész, aki megmondja
- Így műveld a nyelvedet
- Utoljára a bicigliről
- Start nyelvstratégia!
- Változás és „igénytelenség”
Kálmán László korábbi cikkeit itt találja.
Ha legutóbb kimaradt, most itt az új lehetőség!
Ha ma csak egyetlen nyelvészeti kísérletben vesz részt, mindenképp ez legyen az!
Finnugor nyelvrokonság: hazugság
A határozott névelő, ami azt jelenti, hogy ‘te’
Az oroszok már a fejünkön vannak!
A 19. századi helyesírási szabályzatok a szövegben előforduló vízszintes vonalak közül csak a kötőjel használatával foglalkoztak. Az új évszázad azonban ebben változást hozott: bekerült a gondolatjel is a szabályzatokba. A II. világháború előtti helyesírási szabályzatokban kutatunk a kötőjelek és gondolatjelek után.
Az MTA által kiadott helyesírási szabályzatok nevét – függetlenül azok pontos címétől és kiadási évétől – egységesen AkH.-ként rövidíti a szakirodalom. Ha különböző kiadásokról is szó van egy munkában, akkor ezeket az AkH. rövidítés után írt évszámmal különböztetik meg egymástól. Mi is így járunk el. Az évszám utáni szám pedig a szabály számát jelenti, nem pedig az oldalszámot.
Rögtön a 20. század elején két jelentős helyesírási szabálykönyv is napvilágot látott. A magyar helyesírás szabályait 1901-ben adta ki a Magyar Tudományos Akadémia. Az iskolák számára készült, esetenként az akadémiai szabályozással szembemenő szabályzat pedig két évvel később, 1903-ban jelent meg Simonyi Zsigmond tollából (ennek rövidítése IskH.). Az ezt követő jelentős mérföldkő 1922, amikor ezt a két párhuzamos szabályzatot próbálta meg egységessé kovácsolni az MTA új szabályzata. Ennek 1940-ig nyolc kiadása jelent meg, lényegi módosítások nélkül.
A vallás- és közoktatási miniszter 1922. X. 11. 4250 sz. rendeletével az AkH.-t minden oktatási intézményre nézve kötelezőnek írta elő. Ezt a rendeletet 1930-ban, azaz a NyomdH. megjelenése után újabb miniszteri rendeletben erősítették meg (005–3/1930), hogy minden más „szabályzat használata és tanítása tilos”, s ez a tilalom 1946-ig az AkH. minden lenyomatának előszavába bekerült.
A helyesírással nap mint nap dolgozó szakemberek azonban nem voltak elégedettek az akadémiai szabályozással, ezért a könyvkiadók és szerkesztők saját szabályzatot és szójegyzéket adtak ki 1929-ben. Bár a Balassa József nevéhez fűződő kiadvány címe Az egységes magyar helyesírás szótára és szabályai, erre a kiadványra csak Nyomdai helyesírás néven szokás hivatkozni, így rövidítése is NyomdH. Az itt felsorolt művek korántsem képviseltek egységes álláspontot a kötőjelek és gondolatjelek tekintetében.
A kötőjel, ami elválaszt
Az 1901-es szabályzat az, melyben először kimondja, hogy a kötőjel a szavak sor végi elválasztására is szolgál. Erre a feladatra már korábban is széles körben használták ezt az írásjelet, de 1901 és 1954 között ez a funkció külön szerepelt a szabályzatokban is, más-más megfogalmazásban:
„A kötőjelt leggyakrabban sor végén használjuk, hogy megjelöljük a szétszaggatott szórészek összetartozását.” (IskH. 24.)
Ám az 1984-es, máig érvényben lévő 11. kiadás szakított azzal a gyakorlattal, hogy az írásjeleket egyesével tárgyalja. Ekkortól az írásjeleket funkciók szerint csoportosítják. A korábbi kiadásokhoz hasonlóan az elválasztásról szóló fejezet megmaradt, de ebben csak a szótagokra bontás szabályait tárgyalják. A jelen szabályzat Szavak és szórészek közötti írásjelek című fejezete (AkH. 1984. 260–264.) azt nem említi meg, hogy a sor végi elválasztás eszköze a kötőjel. De az Egyéb írásjel-használati tudnivalók közé bekerült ez a szabálypont is, kiegészítve azzal, hogy nagykötőjeles szavakban a nagykötőjel szolgál az elválasztás jeléül (AkH. 1984. 270.)
A kötőjel, ami összeköt
A 19. századi szabályzatokból máig megmaradt a kötőjel az -e szócska előtt. A régebbi példaanyagot nézegetve úgy tűnik, ezt a kis szót korábban a mainál szélesebb körben használták. Ma az 1922-es szabályzatban felsorolt példák közül talán csak az első tűnik általánosan elterjedtnek:
„látod-e? nem látod-e? nem megmondtam-e? én-e vagy te?” (AkH. 1922. 263.)
Emellett már a 19. század óta kötőjellel írjuk az ikerszók többségét (például dérrel-durral). Bár abban, hogy mi tekintendő ikerszónak és mi szoros kapcsolatú, egybeírt alaknak, abban a szabályzatok eltérnek. Míg a hóri-horgas a 19. században még kötőjeles, 1901-re már egybeírják a torzonborz és a gézengúz szavakkal együtt, minden különösebb indoklás nélkül (AkH. 1901. 16.). Ez az egybeírási tendencia később felerősödött, s például az 1922-es szabályzat már az „egy fogalommá vált ikerszók” esetén egybeírást ír elő (AkH. 1922. 160): hórihorgas, gézengúz, zenebona, mendemonda, irkafirka, csetepaté, tarkabarka. Csak az 1954-es kiadás definiálja az egybeforrtságot úgy, hogy azokat az ikerszókat kell egy szóba írni, amelyeket csak a végükön látunk el toldalékkal (AkH. 1954. 154–155.).
Az 1922-es szabályzatból itt felsorolt példák között szemfüles olvasóink két olyat is felfedezhetnek, aminek írásmódja ma ugyan kötőjeles, de más. Melyek ezek?
Máig kötőjellel kapcsoljuk a toldalékot az idegen helyesírású, néma betűre vagy betűcsoportra végződő nevekhez: Molière-t, Musset-t, shakspere-i, sèvres-i porcellán” (AkH. 1922. 128.). 1903-ban Simonyi azonban inkább az egybeírás pártján volt az ilyen idegen nevek esetében, és az IskH. egyik magyarázatában (13. §) amellett érvelt, hogy a Voltaire-nek típusú kötőjeles írásmódot nem indokolt akkor alkalmazni, ha a név sokszor előfordul egy műben és az olvasó már megszokhatta a név kiolvasását. Ennek ellenére a kötőjeles írásmód máig él ezekben a szavakban (AkH. 1984. 265. d).
A bizonytalankodás írásjele
A legnehezebb kérdés mindig az, hogy mikor tekinthető egy szó egybeírandó összetett szónak, mikor kell kötőjelet használnunk, és mikor válasszuk a különírást. Szemere Gyula a helyesírás történetét áttekintő munkájában így ír arról az 1901-es szabályzatban felbukkanó gondolatról, majd későbbiekben szabályról (AkH. 1922. 195.), miszerint kétség esetén alkalmazzunk kötőjelet:
„Ez a szabály, mely a kötőjelet „a bizonytalankodás írásjelé”-vé (Pais: HIK. 73) degradálta, zsilipet nyitott a kötőjeláradatnak, alapot szolgáltatva az olyan szókapcsolatok tömbösítéséhez, amelyekben a tagok összefűzését semmiféle tárgyi ok sem teszi megokolttá.” (Szemere 1974: 149)
Az ebből az időből származó szabályzatokban valóban sokkal több kötőjeles formát látunk, mint manapság. Talán a legszembetűnőbbek a több tagból álló település- és a közterületnevek, amelyeket az akadémiai szabályozás szerint sokáig kötőjellel kellett írni (például Török-Szent-Miklós, Király-utcza, Arany-János-utcza). Simonyi ettől az iskolások kedvéért eltért: ha kéttagú személynév volt az utcanév első eleme, akkor nem kellett kötőjelezni: Arany János utca. Az Akadémia azonban itt szemmel láthatólag a kötőjelet kedvelte. Annyi engedményt tettek, hogy az 1922-es szabályzat szerint a kételemű tulajdonnevek tagjai közé nem kell kötőjel a közterületnevekben: Arany János-utca. A köznévi tag előtti kötőjel azonban 1954-ig fennállt – annak ellenére, hogy az utcaneveknél Balassa már 1929-ben javasolta a maival megegyező különírást.
Foglaljuk tehát össze, hogy kellett írni a szabályok szerint a 20. század első felében az utcaneveket!
AkH. 1901: Király-utcza, Arany-János-utcza
IskH. 1903: Király-utca, Arany János utca
AkH. 1922: Király-utca, Arany János-utca
NyomdH. 1928: Király ucca, Arany János ucca
A helyiségnévtár ma is létezik, a KSH honlapjáról ingyenesen letölthető.
A településnevek esetében azonban az 1922-es szabályzat csökkentette a kötőjelek számát. A magyarországi településnevek hivatalos jegyzékének elkészítését az 1898. évi IV. törvénycikk rendelte el, és a feladattal a statisztikai hivatalt bízta meg. A nevek „helyes irására” egy többek között ebből a célból létrehozandó bizottság tett javaslatot. Ez a bizottság a helyiségnevek egybeírását szorgalmazta – ám csak 1922-ben jelent meg a városok és községek nevét egybeíró szabály (AkH. 1922. 199.). A külföldi hasonló neveknél ekkor még fennmaradt a kötőjeles írás: Szent-Pétervár (AkH. 1922. 200.). Csak 1954-ben bővül majd jelentősen az egybeírandó településnevek köre.
Nyugvó-jel és gondolatjel
A 19. századi helyesírási szabályzatok ugyan hallgattak a kötőjel hosszabb testvéréről, a gondolatjelről (—), de az akkor íródott művek már használták. Sőt, néha kettőt is raktak belőle egymás mellé: — —. Szemere beszámolója szerint Király Pál és Dengi János nyugvó-jelnek hívja ezt a vonalat, s a kettőzött forma pedig Király szerint a gondolat-jel.
A szabályzatok közül elsőként az 1901-es kiadás említette a gondolatjelet, de ezt a terminust már az egyszeres jelre alkalmazta. Ennek használata 1946-ig lényegében változatlan maradt. 1922 és 1946 között a szabályzat 258. pontja foglalkozott ezzel az írásjellel, gondolatjel néven. Eszerint a gondolatjelet elsősorban „élénk előadásban” a különböző gondolatok elkülönítésére vagy félbeszakítására használjuk. Ennek alesetei a következők:
1. mondatvégi írásjel után, erősebb szünet jelzésére; például párbeszédben a kérdés és a felelet elválasztására;
2. ha egy gondolatot nem fejezünk be, vagy egy nem várt fordulattal folytatjuk;
3. ha megszakítunk egy gondolatot, akkor a közbeszúrást gondolatjelek közé tesszük.
Bár a szabályzat megemlítette, hogy néha két vagy akár három gondolatjel is írható közvetlenül egymás után, arra nem tért ki, mikor ajánlatos ezzel az ismétléssel élni.
(Forrás: Wikimedia Commons / Florstein / GNU-FDL 1.2)
A ma használatos közepes hosszúságú nagykötőjel (–) ebben az időben még nem jelent meg. Ezt ma például a „valamitől valameddig viszony” érzékeltetésére használjuk szemben a kötőjellel, ami ’körülbelül’ jelentést hordoz (AkH. 1984. 262. f., 263.). A Nyomdai Helyesírásban Swartz Ármin korrektor szerint a számok közé írt gondolatjel (—) a „feltevéses (körülbelüli) számegységet fejezi ki” (NyomdH. XXX–XXXI. o.). Ennek ellenére a házszámok és az évszámok közé is gondolatjel írását javasolja; holott itt éppen nem körülbelüli jelentésről van szó. E kissé ellentmondásos eszmefuttatás után az a végső megállapítás, hogy ha két szám közé vonalat írnánk, a „leghelyesebb egyöntetűen a számjegyes írásmódot használni gondolatjellel”. A betűvel kiírást és a kötőjelet csak ikerszavas számnevek esetén javasolják: egy-egy. Az ügyben a fordulatot majd csak az 1954-es 10. kiadás hozza meg – de ennek ismertetésére sorozatunk következő részéig még várni kell.
Források
Szemere Gyula (1974) Az akadémiai helyesírás története (1832–1954)
Fábián Pál (1996) A magyar helyesírás és sorsfordulói
MTA (1899) A magyar helyesírás elvei és szabályai. Hatodik, változatlan kiadás.
MTA (1901) A magyar helyesírás szabályai. (AkH. 1901)
Simonyi Zsigmond (1903): Az új helyesírás. (IskH.)
MTA (1922) A magyar helyesírás szabályai. (AkH. 1922)
Balassa József (1929) Az egységes magyar helyesírás szótára és szabályai. (NyomdH.)
MTA (1954) A magyar helyesírás szabályai. (AkH. 1954)
MTA (1984) A magyar helyesírás szabályai. (AkH. 1984)