-
Sándorné Szatmári: @Sándorné Szatmári: 30 Talán a "hülye bulldog" is megfelelne a "bántalmazás, kegyetlenkedé...2024. 11. 08, 11:35 „Mert nincs rá szó, nincsen rá...
-
ganajtúrós bukta: Utána néztem! VAN rá szó! Sikanéria, sikán, sikanírozás. Igaz a szlovákiában élő magyarok ...2024. 11. 07, 23:54 „Mert nincs rá szó, nincsen rá...
-
ganajtúrós bukta: @Sándorné Szatmári: Nyilván nem úgy vannak bizonyítva a nyelvészeti összefüggések és törvé...2024. 11. 06, 19:49 Hat tévhit a magyar nyelvről
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Persze. Csakhogy a nyelvészek a nyelvekkel foglalkoznak. Téged azért n...2024. 11. 05, 21:00 Hat tévhit a magyar nyelvről
-
Sándorné Szatmári: @ganajtúrós bukta: Érdemes elolvasni.. mersz.hu/dokumentum/matud__312 ..Tapasztalat az, ho...2024. 11. 05, 20:38 Hat tévhit a magyar nyelvről
Kálmán László nyelvész, a nyest szerkesztőségének alapembere, a hazai nyelvtudomány és nyelvi ismeretterjesztés legendás alakjának rovata volt ez.
- Elhunyt Kálmán László, a Nyelvész, aki megmondja
- Így műveld a nyelvedet
- Utoljára a bicigliről
- Start nyelvstratégia!
- Változás és „igénytelenség”
Kálmán László korábbi cikkeit itt találja.
Ha legutóbb kimaradt, most itt az új lehetőség!
Ha ma csak egyetlen nyelvészeti kísérletben vesz részt, mindenképp ez legyen az!
Finnugor nyelvrokonság: hazugság
A határozott névelő, ami azt jelenti, hogy ‘te’
Az oroszok már a fejünkön vannak!
Ha már átalakítjuk a helyesírásunkat, nem lenne itt az ideje, hogy a „ch”-t is önálló betűnek tekintsük?
Úgy látszik, az új helyesírási szabályzat megjelenése többekben felébresztette a helyesírás-reformátort. Bálint a következő javaslattal keresett meg minket:
Legyen önálló betű a magyarban a „ch”! Ugyanis jómagam kizárólag amellett tudok érveket, hogy igenis önálló betűnek kéne legyen.
Az oldal az ajánló után folytatódik...
Bálint ezeket az érveket fel is sorolja. Lássuk, mennyire állják meg a helyüket ezek!
A „ch” számtalan – általános és különféle szakmai területekről származó – magyar szóban szerepel. Például: pech, tőzsdekrach, achát, cech, mechanika, machináció.
Az igaz, hogy a ch számtalan idegen eredetű magyar szóban megtalálható. Ezek jelentős része meg is gyökeresedett, a mindennapokban rendszeresen használt szó. Ugyanakkor észre kell vennünk azt is, hogy nincs olyan eredeti magyar vagy idegen szó, melynek [ch]-ja a magyarban alakult volna ki – pedig igazán ez szólna amellett, hogy a [ch] a magyar hangrendszer szerves részévé vált.
Sőt, úgy tűnik, a magyarban a [ch] igyekszünk kiküszöbölni, és ennek csak mesterséges folyamatok állnak ellen. Bizonyára sokunknak vannak emlékei arról, hogyan javítottak ki minket az iskolában: „az nem te[k]nika, hanem te[ch]nika”. Más helyzetekben a [ch]-t hajlamosak vagyunk [h]-ra cserélni, pl. az archív szóban leginkább olyan [h]-t ejtünk, mint mondjuk a betűhívben. Az egyedüli kivétel talán az, amikor a ch a szótő végén áll, de ha ilyenkor magánhangzó követi, akkor sem egyszerűen [ch]-t ejtünk, hanem hosszú [ch]-t.
Mindezek alapján úgy tűnik, hogy a [ch] amolyan „ideiglenesen nyelvünkben állomásozó” hang, melyet a nyelvi rendszer sem lenyelni, sem kiköpni nem tud. Könnyen lehet, hogy idővel a [ch] helyzete stabilizálódik, de egyelőre nem mondható stabilnak.
Gyerekkoromban nyelvtanórán külön tanultuk a „peches” szó elválasztását, hogy ilyenkor a „ch”-t egy betűnek kell venni, és nem pec-hes, hanem pe-ches módon kell elválasztani. A többi, általam felsorolt szóra is ugyanez vonatkozik.
Ez az érv akkor állná meg a helyét, ha azt bizonyítaná, hogy bizonyos szempontból a magyar helyesírás már most is kettős betűként kezeli a ch-t – erre utal olvasónk megfogalmazása is: „ilyenkor a „ch”-t egy betűnek kell venni”. Sajnos ebben igaza van, hiszen az AkH 228. pontja kimondja:
A ch kétjegyű ugyan, de egyetlen hangot jelöl, [...], s így [...] egy betűnek számít az elválasztáskor. Ezért úgy tekintjük [...], mint a rövid mássalhangzókat jelölő magyar betűket: ar-chívum, ma-chináció, or-chidea, pszi-chológia, Ri-chárd, Mün-chen; [...] – Ha a ch [...] végű idegen szavak toldalékos formáit a szó és a toldalék érintkezése táján kell elválasztanunk, a ch-t [...] a következő sorba visszük át akkor, ha utánuk magánhangzó következik: almana-chot, ce-chem, pe-ches, [...]
Ráadásul a ch-ra vonatkozó szabály feleslegesen van egybeerőltetve az x-re vonatkozó szabállyal. Csakhogy ez a szabály lényegében felesleges, hiszen összevonható lenne a következő ponttal (AkH. 229.):
A családneveinkben előforduló többjegyű régies magyar betűk az elválasztásban hangértéküknek megfelelően kezelendők: [...] Beö-thy [e.: bő-ti], Ben-czúr [e.: ben-cúr], Fara-ghó [e.: fara-gó], Szé-chy [e.: szé-csi], War-gha [e.: var-ga] stb. [...] A toldalékos alakok elválasztásakor a régies magyar betűk egységét természetesen szintén megőrizzük [...]: Balo-ghék, Babi-tsé, Cze-tzet; kossu-thi, móri-czos; [...]
Azaz a ch-t ugyanúgy kezeli, mint a családnevekben előforduló th, cz, gh, ts, tz betűkapcsolatot, vagy a [cs] hangértékű ch betűkapcsolatot. Ezektől a [ch] hangértékű ch csak annyiban tér el, hogy közszavakban is előfordul. Ráadásul mindegyik eset visszavezethető arra az alapelvre, hogy a szótagolás a kiejtés alapján történik. Mivel a ch egyetlen hangot jelöl, tulajdonképpen fel sem merül az, hogy a c és a h közé kerüljön a kötőjel. Ráadásul a hosszú [ch] elválasztásának, ha kettős betűként kezelnénk, így kellene kinéznie: pech-chel (vö. rács-csal) – ez azonban már csak azért sem lehetséges, mert elválasztás nélkül is azt írjuk, hogy pechhel, nem azt, hogy pecchel.
Kiejtése minden szóban (a nyelvi torzulásokat leszámítva) ugyanazzal a – más magyar betűvel nem jelölt – hanggal történik. (a mi ch-t tartalmazó szavaink főleg germán eredetüek, a spanyol nyelvből átvett, cs-nek ejtendő ch-kat a magyar nyelvben már általában cs-vel is írják, pl. csacsacsa, macsó)
Ez az állítás nem igaz, hiszen láttuk, hogy a ch-t bizonyos esetekben [h]-nak ejtjük, a nem normatív kiejtésben pedig akár [k]-nak is, sőt a peches esetében hosszan, ám ezt a helyesírás nem jelöli. Ezen kívül nem csupán idegen szavakban, hanem családnevekben is lehet [cs] hangértéke. Az sem igaz, hogy idegen szavakban a [cs] hangértékű ch-t cs-re cseréljük: ez a szó meggyökeresedésének fokától függ – pontosabban attól, hogyan ítélik ezt meg a helyesírást szabályozók. Ráadásul messze nem csak spanyol jövevényszavakban fordul elő, hanem olyanokban is, mint a ranch [rancs], chip (~ csip), chips [csipsz] vagy a charter [csarter], sőt [s] hangértékben pl. a chardonnay [sardoné], couchette [kusett] vagy [k] hangértékben a chianti ([kianti] – igaz, egyes nyelvváltozatokban [csanti]) szóban.
Ennél is érdekesebb, hogy a helyesírási szabályzat többször is azt állítja, hogy a ch [h] hangértékű, pl. AkH. 75. pont:
[...] A ch végű szavak (pl. almanach, pech stb.) végén is mindig ejtjük a h-t. [...]
[...] A ch-t, ha h-nak ejtjük, megtartjuk: jacht, mechanika, mechanikus, monarchia, pech, technika, technikus stb. [...]
Tapasztalatunk szerint azonban ilyenkor az ejtésmód mindig [ch], sosem [h].
Végül Bálint utolsó érve:
Több, a ch-nál jóval ritkább betű is helyet kapott az ABC-nkben, amik magyar eredetű szavakban egyáltalán nem szerepelnek: q, w, x.
Ez így egyébként nem igaz, mert ebben a kérdésben a szabályzat maszatol. Az AkH. 10. pontjában ez áll:
Az ábécé a betűk meghatározott felsorolási rendje. A magyar magánhangzókat és mássalhangzókat jelölő 40 kisbetű hagyományos állománya és sora (a magyar ábécé): a, á, b, c, cs, d, dz, dzs, e, é, f, g, gy, h, i, í, j, k, l, ly, m, n, ny, o, ó, ö, ő, p, r, s, sz, t, ty, u, ú, ü, ű, v, z, zs. [...]
Az AkH. 11. pontja viszont azt írja:
A magyar írásgyakorlatban is gyakran előforduló q-t, w-t, x-et és y-t így soroljuk be ábécénkbe: … p, q, r … v, w, x, y, z, zs; [...]
A q, a w, az x és az y tehát olyan, mint a mesebeli okos lány: benne is van az ábécében, meg nincs is. Nem ismerjük el őket magyar betűknek, ugyanakkor az ábécében határozott helyük van.
A ch-tól való helyzetük abban is különbözik, hogy ezeket nem igazán lehetne betűkapcsolattal helyettesíteni (esetleg az y-t cserélhetnénk ij-re a holland mintájára, ám a mai magyar írásszokástól ez nagyon idegen). A ch viszont eleve betűkapcsolat, így nem okoz gondot akként is kezelni.
Az ellenérvektől függetlenül nem tartanánk feltétlenül rossznak, ha a ch kettős betűként része lenne a magyar ábécének. Ha Bálint érveivel maradéktalanul nem is érthetünk egyet, az tény, hogy ha a [ch] hang helyzete nem is stabil, része a magyar hangrendszernek. Az is igaz, hogy meglehetősen következetesen jelöljük ch-val, még akkor is, ha ez a betűkapcsolat más hangot is jelölhet. Ráadásul egyáltalán nem lenne ez idegen a magyar hangjelölés rendszerétől. A ch betűvé nyilvánításának mindenesetre több alapja lenne, mint annak, hogy a dz-t betűnek tekintsük (erről a kérdésről már többször írtunk).
Annak azonban ha a ch-t kettős betűnek tekintenénk, nem csupán az lenne a következménye, hogy az ábécébe eszerint kellene besorolni, hanem az is, hogy bizonyos szavakat másképp kellene írnunk. A már említett pechhel helyett pecchel lenne a szabályos, az pedig külön gondot okoznak, hogy a peches alakban jelöljük-e a [ch] hosszúságát (legyen pecches), vagy ne. Az előbbi a kiejtést követné, az utóbbi viszont a szóelemzés elvét (vö. kisebb [kissebb]).
Érdekes módon olvasónk nevet is szeretne adni a betűnek, és ezzel önellentmondásba keveredik:
a ch nyilvánvalóan mássalhangzó, viszont egyelőre nincs definiálva az a más, amivel hangzik, azaz a segédmagánhangzó, amivel a betűt kiejtjük. Szerintem az optimális kiejtés a „ché” lenne, mivel így egyrészt megkülönböztetődik a h-tól, másrészt zökkenőmentesen illeszkedne a magyar ábécébe. Kiejtve a módosított magyar ábécé ez esetben így kezdődne: a, á, bé, cé, ché, csé, dé...
A kijelentés, miszerint „nincs definiálva a segédmagánhangzó” számunkra furcsa, hiszen tudtunkkal minden más nyelvben, ahol betűként tekintenek rá, [chá] az ejtése. A h-tól való megkülönböztetésre aligha van szükség, hiszen olvasónk maga is kifejtette fentebb, hogy a [ch] és a [h] más hang (tehát nem az a helyzet, mint a j és az ly esetében). Ráadásul az ábécében két hang van, melyet [á] magánhangzóval ejtünk: ez a k és a h – zöngétlen torokhangok felelnek meg nekik, akárcsak a ch-nak. A [ché] ejtésmód meglehetősen mesterkéltnek tűnik.
(Forrás: Wikimedia Commons / Gigillo83 / CC BY-SA 3.0)
Fel kell hívnunk a figyelmet arra is, hogy a ch Bálint által meghatározott helye korán sem egyértelmű. Egyrészt a cs és a ch sorrendje sem meghatározott: az, hogy a h előrébb van az ábécében, mint az s, lehet érv, de ilyenre jelenleg nincs példa az ábécében. Másfelől a ch követhetné a h-t is, ahogy például a cseh és szlovák ábécében.