Hogy mennyivel jobb, amikor Kosztolányi Dezső nem szavakkal, hanem nyelvtannal foglalkozik a Nyelv és lélek írásaiban, a következőkben megmutatjuk. Sokszor ejtettünk szót arról, hogy – purista lévén – nagyon fel tudta magát húzni bizonyos idegen eredetű kifejezéseken. Olvastunk már tőle olyan cikket is, amelyben valamilyen nyelvinek álcázott, de alapvetően pontatlan és egyéni intuíció alapján osztályozta a nyelvi jelenségeket. Az 1932. július 10-én a Pesti Hírlapban közreadott Ahány szabály... című írásban azonban már-már nyelvészeti analízisét adja egy általa érdekesnek talált nyelvi jelenségnek...

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A cikk külön bája, hogy elfogulatlan és a nyelvi tényeken alapuló állításait éppen egy előíró szemléletű, akkoriban közkeletű ítélettel szemben fogalmazza meg. A cáfolandó tétel a következő:

Hirdetik például, hogy a birtokos főnév előtt a határozott névelő fölösleges és lompos. Ez sok esetben igaz. De sok esetben nem igaz.

Ma a birtokos főnév terminus helyett inkább a birtokos szerkezet megjelölést használnánk; de valóban ismerjük a jelenséget: a birtokos jelző határozottá teszi a névszói szerkezetet, és sokszor valóban nem kerül a szerkezet elejére névelő: az alma – apa almája. Azt azonban nem mondhatjuk – a mai nyelvállapotot tekintve –, hogy a határozott névelőt nem lehet kitenni; kitenni éppenséggel ki lehet, de nem kötelező. A cikkben pedig Kosztolányi épp olyan példákra hívja fel a figyelmet, amelyek esetében nem igaz, hogy a határozott névelő „fölösleges” lenne: azaz éppen olyanokat, amelyekben kötelező is kitenni.

Kosztolányi Dezső
(Forrás: Wikipédia)

Első példája rögtön az úgynevezett fókusz jelenségét érinti, bár Kosztolányi nem így nevezi, csak körülírja, hogy hangsúlyos helyzetben bizony másképp viselkednek ezek a birtokos szerkezetek:

„Levette kalapját.” Helyes. Ellenben, ha hangsúlyozom, hogy kalapját vette le, s nem gallérját, akkor csak: „Levette a kalapját.”

Természetesen az utóbbi példában az a kalapját a hangsúlyos (a fókusz), dacára az ige mögötti helyzetnek; ekkor kötelező – mondja Kosztolányi – a határozott névelő használata. A mai nyelvhasználatban a Kosztolányi által a magyarázatban használt, ige előtti fókusz is névelővel állna: a kalapját vette le, és nem a gallérját, névelő nélkül igen furcsa a szerkezet.

A következő vizsgált jelenség az úgynevezett kopulás (névszói állítmányos) mondatok, amelyekben kötelező kitenni a határozott névelőt a birtokos szerkezetekben is:

„Szilárd ítéletem.” Nem értem ezt a mondatot. Keresem az állítmányt (a van-t, mely csak odaértendő), s azt hiszem, mindössze egy jelzővel meg egy jelzett szóval állok szemközt. De ha kiteszem a határozott névelőt, akkor minden világossá válik: „Szilárd az ítéletem.” Viszont: „Ítéletem szilárd.”

Jegyezzük meg gyorsan, hogy ma már ez az utóbbi mondat is igen furcsán hangzik; csak kontrasztív értelemben (és az ennek megfelelő emelkedő intonációval) képzelhető el: Ítéletem szilárd, de erkölcseim nincsenek.

Szilárd
(Forrás: Wikimedia Commons / Titus Tscharntke)

A harmadik jelenség, amelyre Kosztolányi felhívja a figyelmünket, ma már nem egykönnyen észlelhető:

Az a elhagyása – különösen írásban, ahol nem hangzik az elválasztó hangsúly – félreértést teremthet, s kitétele megszünteti ezt. „X. Y. fiatal korában vidám legény volt.” Ebből egy birtokviszonyt érzek, s kérdezem, ki is volt az a vidám legény? A mondat helyesen így szól: „X. Y. a fiatal korában vidám legény volt.” (A határozott névelő fölbontja a látszólagos birtokviszonyt.)

A mai nyelvállapotban mindkét változat használatos; és a névelő nélküli verzió nem félreérthető – bár abban igaza lehet Kosztolányinak, hogy az olvasást megkönnyíti a névelő kitétele. Végül utolsóként szintén egy kétértelműségnek vélt jelenséget említ Kosztolányi:

Kazinczyról olvasom: „Egy század óta minden magyar író az adósa.” Így nyilvánvaló, hogy mi valamennyien tartozunk Kazinczynak. De ha Kazinczyról beszélnek, az állítólagos merev szabály szerint ezt írjuk: „Egy század óta minden magyar író adósa”, akkor ezt csak úgy érthetjük és értelmezhetjük, hogy Kazinczy egy század óta minden magyar írónak tartozik.

Ma már ez a kontraszt sincs meg: számunkra mind a két mondat azt jelenti, hogy ’Kazinczynak az adósa’ mindenki, akár van a mondatban névelő, akár nincs. Eddig a Kosztolányi által vizsgált jelenségek: a kép megggyőző. Vicces, hogy a legnyilvánvalóbb és egyértelműbb példát nem említi, mégpedig azt, amikor a birtokos személyes névmás: az én kalapom, az ő nadrágja, és nem *én kalapom, *ő nadrágja. Azért Kosztolányi tanulsága – a maga sommásságában – ezúttal megállja a helyét: „A nyelvtant nem lehet kaptafára húzni. Ahány szabály, annyi kivétel”.

Forrás

Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 133. oldal