nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Nyelv és lélek 28.
Úgy beszélünk, mint ahogy lélegzünk

Kosztolányi a nyelvhasználatot a légzéshez, a nyelvet pedig Hamlethez hasonlítja miközben bevezetőt ír két nyelvművelő szótár elé. Mi pedig megpróbáljuk kimazsolázni az írásból, hogy miket is gondolt a nyelvről...

Molnár Cecília Sarolta | 2013. április 23.
|  

Kosztolányi szerint ugyan a legboldogabb emberek a nyelvészek, ő maga mégsem volt nyelvész – olyan értelemben, hogy tudományosan nem foglalkozott a nyelvvel. (Ő maga inkább író lett, hiszen rendelkezett azzal a különös képességgel, hogy nem tudott írni.) Műkedvelő nyelvész, nyelvművelő, nyelvápoló és nyelvszerető azonban volt, sőt – őszintén szólva – legszívesebben nyelvmániásnak mondanánk: lenyűgözték a nyelvi jelenségek, és a velük kapcsolatos véleményét nem igyekezett véka alá rejteni. Azt is tudjuk, hogy purista nézeteket vallott: sokszor és sokféleképpen felemelte szavát az idegen eredetű szavak használata ellen, igazán (és meglehetősen fölöslegesen) aggódott a magyar nyelv sorsa miatt. Ebből is következik, hogy anyanyelvmániás is volt: az idegen nyelvek megtanulásáról, megtanulhatóságáról szólva is állandóan újra és újra az anyanyelvhez kanyarodott vissza.

Nyelv és lélek című sorozatunk követői már kialakíthattak maguknak egy átfogóbb képet Kosztolányi nyelvszemléletéről, jóllehet az egyes cikkek általában csak egy-egy nyelvvel kapcsolatos problémára fókuszálnak. Kevés olyan írása van Kosztolányinak, amelyben olyan átfogóan fogalmazná meg nyelvvel kapcsolatos szemléletének alaptételeit, mint a Használati utasítás című, 1932-ben megjelent háromrészes cikkében. Az írás a Pesti Hírlap Nyelvőr című kiadványához készült mintegy használati utasításként; a kiadvány – a Kosztolányi-cikk tanúsága szerint – két szótárat foglal magába. A cikk első része általában szól az anyanyelvvel való foglalkozás szükségességéről; a második rész a kiadvány nyelvhelyességi szótára, a harmadik rész pedig a kiadvány szómagyarító szótára kapcsán szól ezekről a nyelvápoló tevékenységekről. Az alábbiakban arra koncentrálunk, hogy milyen nyelvszemlélet bontakozik ki cikksorozatban.

A nyelvi ösztön

Kosztolányi a cikk első részének az elején arra hívja fel az olvasó figyelmét, hogy az anyanyelv olyan dolog (vagy eszköz vagy képesség), amellyel olyan különösképpen nem kell foglalkozniuk a beszélőknek – alapesetben. Használják a nyelvüket, amit megtanultak, és nem nagyon törődnek vele egészen addig, amíg a praktikum szintjén megállja a helyét, azaz ki lehet rajta fejezni, amit éppen szeretnénk. Vegyük észre, hogy ez a gondolat alapjaiban még ma is megállja a helyét: a nyelvi képességre ma is úgy gondolunk – legyünk akár innátisták, akár nem –, hogy az az emberben tudatos tanulás nélkül működik. Bizonyos nyelvi ingerek hatására magunk is elsajátítjuk a környezetünk kommunikációs rendszerét – anélkül, hogy erről az egész folyamatról bármilyen fogalmi tudásunk volna.

Anyanyelvünkkel nem igen szoktunk gondolni. Olyan egy velünk, hogy többnyire észre sem vesszük.

(155. oldal)

Hogy mennyire így van ez, annak alátámasztására Kosztolányi először egy „gyerekekkel végzett kísérletét” idézi. (Hiába, egy kész pszicholingvista veszett el benne!)

Egy színmagyar vidék kisdedóvójában azt kérdeztem a kisfiúktól és kisleányoktól, akik között voltak háromévesek, de hatodfélévesek is, hogy mi az a nyelv, melyet beszélnek. Százhetven gyermek közül egyetlenegy tudta, hogy magyarul beszél. De ennek az apja tanító volt és levente-oktató.

(155. oldal)

Elsajátítják a nem is tudják mit
Elsajátítják a nem is tudják mit
(Forrás: Wikimedia Commons / Hugo Oehmichen (1843–1932))

Később arra is kitér, hogy nincs ez másként a felnőttekkel sem: őket sem igazán érdekli az anyanyelvük, és ez jól is van így. Fura kivételt csupán a nyelvészek és az írók/költők jelentenek. Azoknak persze muszáj az anyanyelvükkel törődniük, hisz abból élnek... Mindezekből pedig azt a következtetést vonja le, hogy a nyelv – ahogy ő fogalmaz – ösztönös, nem pedig a tudatos gondolkodás terméke.

Anyanyelvünk ösztönös. A közlési vágy tanít meg bennünket, hogy mikor és hogyan mondjunk valamit. Úgy beszélünk, mint ahogy lélegzünk. Ha végletekig tudatosítanók, hogyan kell lélegeznünk, s előzőleg orvosoktól kérdeznők meg, milyen izmainkat kell megmozgatnunk, milyen idegeinket kell bekapcsolnunk erre a célra, aztán ezeket az utasításokat pontról pontra követni igyekeznők, valószínű, hogy elakadna a lélegzetünk. Így vagyunk a nyelvvel is. […] Legjobb vezetőnk az ösztön.

(155. oldal)

A légzéssel vont analógia persze biológiailag nem állja meg a helyét, de az ösztönösség természetére elég jól rávilágít. Arra is teljesen jól „ráérzett” Kosztolányi ebben a hasonlatban, hogy a nyelvtanulási képességnek ugyanúgy biológiai alapja van, mint a légzésnek.

Úgy beszélünk, mint ahogy lélegzünk
Forrás: Wikimedia Commons / Edelhart Kempeneers

A változó nyelv

Kosztolányi cikkeit olvasva sokszor támad az az érzésünk, hogy a nyelvi változással nem volt kibékülve. Nem viselte túl jól, hogy az egyik nyelv hat a másikra – például abban az esetben, amikor úgy vélte, hogy a német hat a magyarra. Ugyanakkor a Használati utasítás című cikkében gyönyörűen ír a nyelv történetiségéről, arról, hogyan köt össze generációkat a közös nyelv:

[A nyelv b]ennünk lüktet, folytatja a múltat, és a jövőbe igyekszik. Micsoda történet lappang minden szavában.

(156. oldal)

Ebben a cikkben változékonyság alapjául szolgáló nyelvi változatosságról is természetes folyamatként ír. (Mindez a purista Kosztolányit ismerve azért megnyugtató.)

Még ugyanegy nyelv területén is tapasztalhatók hasonló ingadozások. Ami tegnap szabálytalanság volt, ma szabály. A nyelv állandóan hullámzik, mozog, változik, mert él.

(157. oldal)

Természetesen a nyelv szakadatlanul ezer és ezer új lehetőséget teremt s mindegyikre a szótár nem felelhet. A nyelv végtelen. A szótár véges.

(156. oldal)

Ez utóbbit maga Noam Chomsky sem mondhatta volna szebben. Kosztolányi mondatában benne van a modern nyelvészet egyik fő felismerése és leírási problémája: a nyelv bizony végtelen.

Végtelen, no de nem mindegy, mennyire!
Végtelen, no de nem mindegy, mennyire!
(Forrás: Wikimedia Commons / Zero sharp)

A nyelv természete

Kosztolányi gondolatrendszerében a nyelv ösztönösségéből az is következik, hogy a nyelv valahogy a lelki és nem az ésszerű működések közé tartozik. (Erről többször is ír a sorozat, illetve a kötet címének is alapjául szolgáló Nyelv és lélek, illetve a Lélek és nyelv című cikkeiben.) Ezzel magyarázható az, hogy a nyelv nem következetes, nem logikus rendszer.

A nyelv nem mindig következetes, nem mindig ésszerű. Következetessége inkább lélektani, mint értelmi. […] Hamlet gondolkozásáról azt mondták: „őrület, de van benne rendszer”. A nyelvről ezt mondhatjuk: „rendszer, de van benne őrület”.

(156. oldal)

Látható, mennyire szerette Kosztolányi a nyelvet: csak a legnagyobbakhoz tudta hasonlítani – a légzéshez és Hamlethez. Érvként azt is megemlíti, hogy ha ésszerűen működne, akkor nem létezhetne a nyelvek változatossága:

Ha az emberiség nyelveit csupán az értelem teremtette volna meg, akkor talán csak egyetlen nyelv volna, akkor mindenütt volna a névszóknak nemük, akkor mindegyik nyelv vagy hajlító volna, vagy ragozó. De nincs így.

(156. oldal)

Az ésszerűtlenség netovábbja
Az ésszerűtlenség netovábbja
(Forrás: Wikimedia Commons / idősebb Pieter Brueghel (1526/1530–1569) )

A nyelvek közötti különbségek – Kosztolányi szerint – a népek közötti lélekbeli különbségekből adódnak. De hogy pontosan hogyan kell értelmezni azt, hogy egy „nép lelke”, már túlmutat Kosztolányin.

A nyelv hatalmas kifejezése egy nép lelkének, de van benne valami nagyon bensőséges is. Légköre meleg, szinte családi.

(157. oldal)

Nyelvhelyesség és purizmus

Kosztolányi esetében a nyelv preskriptív szemlélete természetesen következik abból, hogy nem tudósként, hanem a nyelv profi használójaként, íróként és költőként áll elénk akkor is, amikor nyelvi tárgyú esszét ír. A nyelvhelyességhez való viszonya egyébként ebben az írásban (is) ambivalens. Egyrészt állítja, hogy egy-egy nyelvi forma helyessége felől a nyelvszokás dönt: ha az emberek így használják, így helyes.

Miért [helyes így vagy úgy]? Mert így szoktuk mondani.

(157. oldal)

Ugyanakkor természetesen vannak a helyességnek más szempontjai is, amelyeket – kimondva vagy kimondatlanul – alkalmaz egy-egy nyelvi jelenség megítélésében, néha elítélésében. Ezek közül nem titkoltan az igen nehezen definiálható ízlés az egyik szempont.

Mi dönthet arról, hogy egy nyelvben mi a helyes és mi a helytelen? Néha az ösztön, néha az ízlés, s néha – legtöbbször – a nyelvszokás.

(157. oldal)

Végül, a cikk harmadik részében a Pesti Hírlap Nyelvőre kapcsán a kiadvány magyarító szótáráról ír Kosztolányi. Az idegen szavak használatát valóban veszélynek látja, és ahogy arról több korábbi cikkünkben is írtunk, a magyar megfelelők használata, a „magyar gondolkodás” mellett érvel mindannyiszor. Egy klasszikus metaforával élve az idegen szavakat betegség tüneteiként ábrázolja:

Az idegen szavak nemcsak afféle külső szépséghibák, nemcsak afféle pörsenések a nyelv testén. Belső betegségre vallanak.

(158. oldal)

Márpedig a betegséget gyógyítani kell: a nyelvet meg kell tisztítani az idegen kifejezésektől. Kosztolányi azonban – mint praktizáló purista – pontosan tisztában van ennek a folyamatnak a nehézségeivel. Egyrészt elismeri, hogy a „nyelvtisztaság” nem lehet abszolút kategória.

Teljesen „tiszta” nyelv nincsen és nem is lehet.

(159. oldal)

Másrészt felhívja a figyelmet arra, hogy a szavak magyarítása mindig kontextusfüggő. Ennek a problémának már egy külön írást is szentelt a fantasztikus szó magyarításáról. Ebben a cikkében ezt a példát szövi tovább, és végül azt a következtetést vonja le, hogy pontos magyarítások nem is találhatók.

[...] egy szó sohase jelenthet annyit, mint egy másik szó. Csak rokonértelmű szavaink vannak, azonos értelmű szavaink nincsenek, még tulajdon nyelvünkben sem.

(159. oldal)

Minden szónak megvan a maga külső idoma, zenéje is. A hangulati velejárók szinte végtelen mellékterülete kapcsolódik hozzájuk. Éppen ezért egy szót se lehet „lefordítani”.

(159. oldal)

Cikke végén pedig a nyelvtanulásról és a nyelvtudásról szóló írásaiból már jól ismert gondolat köszön vissza: az anyanyelv kivételes kitüntetett szerepű, semelyik másik nyelv megtanulása nem lehet olyan tökéletes, mint az anyanyelvé.

Más nyelvet [mint az anyanyelvünket] sohase tanulhatunk meg tökéletesen, legföljebb értelmünkkel, az pedig egy hajítófát sem ér. De anyanyelvünket valamennyien könnyűszerrel megtanulhatjuk. A bridzs megtanulása több fáradságba kerül.

(160. oldal)

Kosztolányi Dezső
Kosztolányi Dezső
(Forrás: mek.oszk.hu)

Forrás

Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 155–160. oldal

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X