nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Nyelv és lélek 7.
Túlvilági séták

Halottak napja alkalmából túlvilági sétát teszünk Kosztolányival és Szarvas Gáborral, a Magyar Nyelvőr alapítójával az 1920-as, 30-as évek Budapestjén. És közben persze arról sem feledkezünk meg, hogy milyen 2012-ben a fővárosi köznyelv.

Molnár Cecília Sarolta | 2012. november 2.
|  

Az irodalomból ismerős helyzet, amikor a hős pokolra száll, és őt valaki kíséri ezen az úton; így kísérte útján Dantét Vergilius a Pokolban. Az is tipikus helyzet, amikor egy (általában ördögi) szellem megkísérti a hőst, és valamilyen módon az élete részévé válik; így lett társa Faustnak Mefisztó. Ezeken a közös „utazásokon” mindig megvan a fix szereposztás: ki vezet kit, milyen irányban.

Szarvas Gábor 1895-ben halt meg, azaz a túlvilági séták írásakor majdnem félszázada halott.

Ezzel a helyzettel játszik el Kosztolányi Dezső is, amikor 1931 februárjában és márciusában a Pesti Hírlapban hét részben megjelenő Túlvilági séták című esszéfüzérében megidézi Antibarbarus, azaz Szarvas Gábor szellemét. A túlvilági séták Budapest utcáin és kávéházaiban zajlanak; Kosztolányi kalauzolja, avatja be a nagy nyelvművelőt a korabeli nagyváros köznyelvének világába. Azaz az élő ember vezeti a halottat, de nem a pokolban, hanem az élők világában. Vagy talán mégis hasonlít ez a pokolra?

Kosztolányi szerint – legalábbis nyelvi szempontból – valóban pokoli a helyzet a korabeli Budapesten. A túlvilági séták alatt gyakorlatilag ő viszi a szót, és jórészt azon lamentál, hogy nagyon megváltozott a nyelv Szarvas Gábor kora óta. Természetesen – Kosztolányi szerint – rossz irányban változott: silányult, korcsosult. Érdekes, hogy az esszésorozat első részében még azt hihetjük, hogy Szarvas Gábor fogja a purista nyelvművelő szerepét játszani:

– Hogy hívjátok ezt az óriási gépszekeret?

Autóbusznak.

– Undorító.

– A szaga?

– Nem, a neve. [...]

(104. o.)

Szarvas Gábor
Szarvas Gábor
(Forrás: Wikimedia Commons)

Később azonban, ahogy járják az utcákat, bámulják a kirakatokat, megnézik az újságok címlapjait, beülnek beszélgetni egy kávéházba, gyorsan kiderül, hogy Kosztolányi beszélője (legyünk megengedőek és ne azonosítsuk az egyes szám első személyt magával az íróval) kicsit radikálisabb állásponton van, mint gondolnánk. Kosztolányi olyan mondatokat ad egyes szám első személyű beszélőjének a szájába, amelyeket bármelyik mai purista elirigyelhetne:

Úgy rémlik, mintha nyelvünk újabban megbénult volna, elvesztette volna rugékonyságát, sarjadzóképességét, életerejét. Ezek tények. Arra kérlek tehát, mondd meg, mit tegyünk, mert ha így folytatódik, akkor ennek nem lesz jó vége, illetve happy end-je. (113. oldal)

Az angol kifejezés használatával a beszélgetésüknek arra a – meglehetősen tetemes – részére utal, amelyben azon panaszkodik, hogy mennyi az idegen szó. Ebben látja az egyik legnagyobb problémát: idéz is egy újságcikkrészletet, amelyben, azt mondja, már csak a névelők vannak magyarul. Úgy látszik, a nyelvféltésben, nyelvőrzésben vannak örök slágerek. A Túlvilági séták a nyelvi változástól irtózó, a nyelvet szerető, féltő és ápoló emberek slágergyűjteménye. És míg az egyes szám első személy szomorú áriáit hallgatjuk, igen hálásak lehetünk, hogy Szarvas Gábor, a nagy nyelvművelő szellem csak hallgat, vagy okosakat kérdez.

Mígnem elhangzik a hozzá intézett kérdés: Mit lehet tenni? Szarvas Gábor kimerítően válaszol, mi mindent lehetne tenni annak érdekében, hogy a nyelvi változást befolyásolják. Ötletei azonban nem váltanak ki túl nagy lelkesedést hallgatójából, mondván, ebben a mai szabad világban nem lenne helye ilyenfajta nyelvművelésnek. Erre Szarvas Gábor kifejti, hogy a szabad világ nem jelenti azt, hogy nincsen szabályozva, és hogy a társadalmi együttélés többi területén is, a nyelvhasználatban is lehetne bizonyos szabályokat felállítani... De Kosztolányi beszélője mind egyre tiltakozik, hogy ez elképzelhetetlen... És mi, 21. századi olvasók tudjuk, hogy tényleg az volt: a mai magyar nyelv példái bizonyítják, hogy Szarvas képzelt túlvilági igyekezete nem talált értő fülekre.

Mai szemmel...

Ha a túlvilági séták alatt képesek vagyuk túltenni magunkat azon, hogy Kosztolányi tényleg felsorolja az összes nyelvféltő, tudománytalan közhelyet, igen jól is szórakozhatunk az esszéfüzéren. Annak ellenére is, hogy Kosztolányi valószínűleg nem viccel, hanem ez az attitűd a zseniális író nyelvszemléletéből következik. Mulatságos, hogy az általa idézett magyartalanságok, idegen hatások, vagy nyelvi divatok nagy része mára már tökéletesen feledésbe merült, azaz nem maradt fönn, nem változtatta meg a nyelvet. Így utólag sokszor nem tudjuk igazolni Kosztolányi aggodalmát. Más példák viszont azt mutatják, hogy egy-egy változás vagy új nyelvi elem mára tökéletesen beilleszkedett, és már nem is tudjuk, hogy mi is kéne legyen vele a baj...

Kosztolányi Dezső
Kosztolányi Dezső
(Forrás: Wikimedia Commons)

Lássunk néhány példát! Kosztolányit és Szarvas Gábort is megnyugtathatjuk, hogy ma az újságokban ilyen és ehhez hasonló szövegek igen ritkák, egyáltalán nem tipikusak:

„Az inzultusok és intrikák végtelen sorozata, melyet a legkülönbözőbb formában szervíroznak nekünk, azt az impressziót kelti, hogy az internacionális mentalitás orientációja...” (106. oldal)

Üzenjük a túlvilágra, hogy ez ma egyértelműen paródiaként hangzik, és ha valódi is a szöveg (Kosztolányi nem jelöli meg a forrást), mára mondhatjuk, hogy ez a fajta újságírói stílus kordivat lehetett, nem terjedt el. Persze lehet, hogy Kosztolányit és Szarvast nem vígasztalnák a mai bulvárlapok villantós hírei sem.

Azt is közölhetjük megnyugtatásként, hogy a német tükörfordítások mára vagy eltűntek, vagy teljesen természetessé, elfogadottá váltak (ahogy ők mondanák: szervesültek nyelvünkbe). Ma senki nem mond ilyesmit: Kutyákat magával hozni (mitbringen) tilos!, vagy ilyesmit: mísze van. Bár azt, hogy mísz valóban használjuk melléknévként. A kárhoztatott újdonság, a sex appeal meg annyira megszokottá és magyarrá vált, hogy magyar helyesírással írjuk: szexepil. Úgyanígy a rúzs, a sofőr, a flört és a platform mára megszokottá váltak, de megnyugodtahtnak a rádió ma is rádió, a garage garázs lett, de megmaradt a kocsiszín kifejezés is, csak mást jelentenek. Rossz hírünk, hogy a kárhoztatott óvoda és cukrászda alakok ma már a legelszántabb nyelvűvelők szemét sem szúrják. Ha valaki cukrászboltot mondana cukrászda helyett, félreértenék: a cukrászboltban a cukrászathoz szükséges eszközöket vásárolhatnánk. Ha valaki ma óvoda helyett dedót mondana, ahogy Kosztolányiék javasolják, biztosak lehetünk benne, hogy egészen másképp értenék: ma ugyanis a dedó nem óvodát, hanem egy kicsit degradálóan gyerekességet, kicsinyességet fejez ki.

Ary Scheffer: Paolo és Francesca Vergilius és Dante színe előtt
Ary Scheffer: Paolo és Francesca Vergilius és Dante színe előtt
(Forrás: Wikimedia Commons)

Hosszan sorolhatnánk még a példákat, de felesleges. Természetes dolog, hogy a nyelv megváltozott Szarvas Gábor korához képest Kosztolányi korára, és Kosztolányi ideje óta mára is. Vannak nyelvi  divatok, amelyek jönnek, mennek. És vannak változások: a szókincsben és a nyelvtanban is. Mindez nem jelent semmi vészeset, csupán annyit, hogy a nyelv valóban él, ahogy Kosztolányi is mondja, használják, és a használatban alakul. A mindenkori magyar anyanyelvűek nevében tehát tiltakozunk az ellen, hogy anyanyelvünket korcsnak, értéktelennek bélyegezzék!

Forrás

Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 104–122. oldal

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X