A Reguly Fesztivál valóban fesztivál. Programja nagyon változatos: filmvetítés, kézművesfoglalkozás, koncertek, vándorfényképész (Reguly is készített daguerrotípiákat a palócoknál!), ismeretterjesztő előadások, beszélgetés a világ őshonos kis nyelveiről stb.

Az évforduló és a fesztivál ürügyén először idézzük fel a 19. század első felének két nagy magyar utazóját, Reguly Antalt és Kőrösi Csoma Sándort. Utána pedig érdemes külön kitérnünk Reguly egy-két gondolatára. Reguly és Kőrösi egyaránt a magyarság származását remélte megfejteni. A nép eredetének kérdésében mindketten a nyelv eredetét tartották döntőnek. Kőrösi Csoma Sándor a hun–magyar rokonság híveként 1819-ben indult kelet felé. Az ujgurokhoz akart eljutni, ott remélte nyelvünk rokonságát megfejteni. Tibetig jutott, ott ragadt, és lett a tibetológia megalapítója. A tibeti nyelv kutatását csak kitérőnek, de szükséges kitérőnek tartotta gondolatainak útján. Az egészet akarta megismerni és megérteni: a nyelvek kapcsolati hálóját, összeköttetésük rendszerét, hogy megértsen benne egy kis részt, a magyar nyelv eredetét. Ugyanez a törekvés: az egész megértésének igénye és a rendszerezés vágya hajtotta később Regulyt is.

Kőrösi Csoma Sándor 1842-ben hunyt el, akkor, amikor Reguly Antal éppen Szentpétervárott készült keleti utazására. Reguly 1843 őszén érkezett a Káma menti Perm városába. Télen átkelt az Urál hegységen, és megkezdte nyelvi gyűjtőútját a manysik (vogulok) és a hantik (osztjákok) körében. Hazatérése után a palócoknál is járt, és más utakat is tervezett. Csomának nem adatott meg, hogy a magyar nyelv eredetéről vallott elképzeléseit papírra vesse. Reguly sem tudott sort keríteni arra, hogy nyelvi anyaggyűjtését feldolgozza. A fennmaradt levelekből, úti beszámolókból lehet a két nagy tudós véleményére következtetni.

A korszak, amelyben éltek, a nemzeti ébredés időszaka, benne a mámoros reformkorral. Vannak, akik Noé bárkájáig vezetik vissza a magyar nyelvet, mások szerint Ádám és Éva is magyarul beszélt, és izgató hírek érkeznek a Kaukázusban megtalált magyarokról. Mindenki meg van róla győződve, hogy a hunok leszármazottai vagyunk ‒ a krónikák nem hazudnak. A finnek és a lappok rokonai viszont nem lehetünk, hiszen azok rettentő barbár népek, de különösen a lappok, egyébként is ezt a német Schlözer találta ki elvakult magyargyűlöletében.

Szerelmey Miklós: Magyari romai közel a Kuma vizéhez
(Forrás: Magyar hajdan és jelen élethű rajzolatokban magyarázó szöveggel…)

És akkor jött Reguly. Hogy jutott egyáltalán eszébe ilyen előzmények után, hogy a finnugorok kutatására adja a fejét? Szerencsére ezt megírta. Írásából kitűnik, hogy mennyire fölötte állt kortársainak. 1850-ben, akadémia székfoglalójában a dzungár és a magyar nép feltételezett rokonságával foglalkozott. Világosan látta, hogy azért a tudomány más ‒ több és komolyabb dolog, mint amit egyes emberek összeírogatnak a Szentírásban „pözsgő” magyar szavakról, meg a hunokról. Először is a tudomány „mindig az általánosságról megy le a különösségre”, vagyis az egész ismerete nélkül nem következtethetünk a részletekre. A tudósnak nem lehetnek prekoncepciói, a kutatás „nem ismer előleges nézeteket”. Véleménye szerint nincsenek különleges népek, a magyar nép sem ilyen. A tudomány „nem hiszi, hogy a természet méltánytalanul és mostohául hozott elő népeket, s hogy mit egynek az emberi tulajdonokból megadott, mástól megtagadta volna…”

Ezzel a gondolatával már Horvát István követőinek, a délibábos magyarkodóknak üzent, akik szerint a magyaroktól származik mindenki ezen a földgolyóbison, a magyarok fejlettebbek voltak: „mageresztők”, vagyis a földművelés elterjesztői, ahogy azt Horvát István levezette a magyar népnév általa kiagyalt etimológiájából. De üzent azoknak is, akik abban az időben lázasan keresték keleten maradt magyar testvéreiket. Legfőképp a Kaukázusban, ahogy erre fentebb utaltunk. Reguly szerint nem oldja meg a magyarság származásának kérdését, ha valahol találnánk még magyarul beszélő embereket. A probléma ennél összetettebb. Ha „Ázsiának valamelly szögéből valamelly testvér magyar nép varázsoltatnék szemeink elébe” munkálkodásunk „folyama az által meg sem változnék”.

Reguly Antal

A fentiekből látható, hogy Reguly a tudomány magasából tekintett le egyes tudóstársai és a lelkes amatőrök magyarkodására. És itt jön a meglepő csavar gondolatmenetében: egyáltalán nem hibáztatta őket ezért, sőt fontosnak tartotta tevékenységüket. Vajon miért?

Világosan megkülönböztette a rokonságkeresés két típusát: „A mi rokonsági kérdésünk felfogása is … szellemi fokozata szerint, különböző … az a mennyire tisztán a szív érzéseivel karoltatik fel: népiesnek, a mennyire az, érzéseiben szellemesített, és az öntudatos lélek befolyása által módosíttatott szív felfogásával nézetik: tudományosnak nevezhető”. A „népiesek” és „tudományosok” elkülönítése után azonban megértően szól a népiesekről is: „a lélek ábrándai és álmai, ott hol magasabb belátás képessége hiányzik, nem csak nem károsak, sőt felette nagy és jótékony szerepet játszanak, [az] adja a léleknek azon erőt és szilárdságot, mellyre az életben szüksége van.”

Reguly Antal szerint tehát kegyet kell gyakorolnunk minden dilettáns őstörténet- és nyelvrokonságkutatóval szemben. A kétszáz éve született nagy magyar tudós akadémiai előadásában ugyanazt mondta, mint néhány éve egy nem annyira nagy magyar gondolkodó, Simicska Lajos: mindenkinek jogában áll hunnak lenni.

Reguly csupán arra nem gondolt, hogy mit tegyünk, ha a népiesek kötelezővé teszik a hunságot. Van mentsége: ő még nem egy abszurd világban élt.