-
Fülig James: @nudniq: azt hiszem, hogy Erdély átalakítása a dualizmus korában kezdődött, amikor elfogad...2021. 01. 16, 14:48 Százasak vagyunk?
-
nudniq: @nudniq: na, én is elkövettem egy-két pontatlanságot. Segesvárt csak a68-as megyésítéskor ...2021. 01. 15, 22:25 Százasak vagyunk?
-
nudniq: @mederi: @szigetva: nem kisebb eltérés volt a két alakulat között, hanem kb egy megyényi: ...2021. 01. 13, 02:59 Százasak vagyunk?
-
nudniq: @mederi: "vallásszabadságot biztosító Arany Bullára" XXIV. Hogy izmaeliták és zsidók tiszt...2021. 01. 13, 02:31 Százasak vagyunk?
-
szigetva: @Libertate: Onnan, hogy a Nyesten több, mint száz cikk címe alá odaírtam. Mederi téves ada...2021. 01. 12, 19:43 Százasak vagyunk?
Nyelvről vitatkozik kollégáival?
Kételyei támadtak?
Kálmán László nyelvész olvasóink égető kérdéseire válaszol:
- Így műveld a nyelvedet
- Utoljára a bicigliről
- Start nyelvstratégia!
- Változás és „igénytelenség”
- Mit állítsunk?
Olvasgassa itt a rovat korábbi cikkeit is!

Ha legutóbb kimaradt, most itt az új lehetőség!
Ha ma csak egyetlen nyelvészeti kísérletben vesz részt, mindenképp ez legyen az!
Finnugor nyelvrokonság: hazugság
A határozott névelő, ami azt jelenti, hogy ‘te’
Az oroszok már a fejünkön vannak!
Kosztolányi többször is írt a nyelvtudásról, a nyelvtanulásról. Ma kicsit meglepőnek tűnhet, hogy a többnyelvűséggel kapcsolatosan meglehetősen szkeptikus volt.
Kosztolányi Dezső teljesen odavolt a nyelvekért. Imádta a saját anyanyelvét, és az idegen nyelveket is. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy A nyelvtanulásról című 1905-ös esszéjében magához a természethez, egy élő szervezethez hasonlítja a nyelvet, és nagy tisztelettel beszél róla. Éppen ezért ütközhetünk meg azon, ha kiderül, mennyire sok előítélet is élt benne a nyelvtudással, a nyelvtanulással kapcsolatban. Legalábbis így tűnik 90 évvel későbbről nézve...
Az oldal az ajánló után folytatódik...
Nyelv és lélek című sorozatunkban ma a Kis Mezzofantik című írást vizsgáljuk, ami 1922. szeptember 17-én jelent meg a Pesti Hírlapban. A rövidke cikkben Kosztolányi egy élményéről számol be:
Kis Mezzofantikat mutogatnak nekem boldog szülők. Az egyik fiúcska magyarul köszön, németül imádkozik, az asztalnál angolul cseveg, a másik a magyaron kívül a franciát és az olaszt is töri. Szomorúan bámulom a kis nyelvtehetségeket. Egyetlen nyelven se tudnak, de kettőn gagyognak, hármon-négyen hebegnek. A kísérlet, azt hiszem, veszedelmes. (44. oldal)
Kosztolányi – ez után a felütés után nem meglepő módon – kifejti, hogy az a gyerek, aki egyszerre több nyelvet is megpróbál elsajátítani, az szükségszerűen el fog bukni: nem lesz egy olyan nyelv se, amelyet az anyanyelveként tökéletesen tudna. Szerinte az, aki tökéletesen tud egy nyelvet, a helyzethez mérten megfelelően, korlátok nélkül képes választani a nyelv készletéből kifejezőeszközt. Erre egy példát is hoz: aki tökéletesen tud magyarul, az tudja, hogy a gyenge szót milyen környezetben tudja más, odaillőbb kifejezésre cserélni: a tavaszi levél zsenge, a szellő lenge, a beteges gyerek vézna stb.
Kosztolányi azonban nem áll meg itt; a tökéletesen választékos nyelvtudás hiánya nem önmagában probléma, hanem azért, mert visszahat a gondolkodásra:
A gagyogó csoda gondolkozását idő előtt megnyomorították, szellemi vakarcsot formáltak belőle. (44. oldal)
Nyelveket persze tudni kell, de először és mindenek előtt az anyanyelvet kell tökéletesen megtanulni. Végül levonja a konklúziót, hogy a nyelvtanulással járó munkát, verítéket nem lehet ilyen „csalással” megspórolni.
De aki már az anyanyelvét sem ismeri, az ember sem lehet. Nemzetközi ember nincsen. Az politikai fogalom, annak is ábrándos és korcs. (44–45. oldal)
Kosztolányi érzései, kételyei persze megalapozottak lehettek akkoriban. De a megfigyelések és a pszicholingvisztikai kutatások időközben rácáfoltak ezekre. A helyzet talán nem olyan egyszerű, mint ahogyan számára tűnhetett. Biztosan sok múlik az egyéni képességeken, de az biztosnak tűnik, hogy a többnyelvűek nemhogy nem lesznek „szellemi vakarcsok”, de általánosan jobbak a képességeik, mint az egynyelvűeknek.
És ha valaki különös nyelvtehetség, kiemelkedően sok nyelven képes megtanulni viszonylag rövid idő alatt, azt mindig lenyűgözi azokat a földi halandókat, akiknek az egy vagy két idegen nyelv elsajátítása is sok... Persze az is előfordul, hogy feldühíti őket: mindig vannak, akik kétkedve fogadják az ilyen jellegű szenzációkat, turpisságot, csalást sejtenek. Felmerül ilyenkor a kérdés, hogy mit is értünk nyelvtudás alatt.
Mi is többször beszámoltunk már ilyen kirívó esetekről: írtunk Alexander Arguelles nyelvészről, aki – saját bevallása szerint – közel ötven nyelven beszél; beszámoltunk Alex Rawlingsról, aki még alig kezdte meg egyetemi éveit, de már most tizenegy nyelven tud; és írtunk Sonya Yangról is, aki tíz éves korában ugyanannyi nyelven beszélt, ahány éves volt. Nyelvzsenik mindig is voltak, ott van rögtön Giuseppe Caspar Mezzofanti bíboros, aki a 18-19. század fordulójának híres poliglottja: állítólag 39 nyelven beszélt folyékonyan. Az ő nevével játszik némiképp gúnyosan Kosztolányi az idézett cikkében.
A nagy kérdés persze mindig az, hogy hogyan csinálják, mi a titkuk. Sokszor szokták úgy gondolni, hogy aki eleve többnyelvű, az könnyebben tanul meg újabb nyelveket, és egy bizonyos nyelvtanulási tapasztalat után már egyre könnyebb újabb nyelveket megtanulni. És ennek bizony eszköze lehet az, ha valakit többnyelvű környezetben nevelnek.
Forrás
Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 44–45. oldal