-
nasspolya: @Sándorné Szatmári: Miért pont ez a két nyelv? Az illírből főleg csak tulajdonnevek és pár...2024. 10. 10, 07:37 Ál- és Tudomány
-
Sándorné Szatmári: @szigetva: A szer szó sokoldalú jelentése a MAI magyar nyelvben amire gondoltam és amiről ...2024. 10. 06, 20:07 Ál- és Tudomány
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Azért inkább a tudományos forrásokat ajánlanám: uesz.nytud.hu/index.ht...2024. 10. 06, 14:26 Ál- és Tudomány
-
Sándorné Szatmári: @Sándorné Szatmári: 18 Kiegészítés:" Szerintem pontos magyarázatot kaphatunk a "szer" szó ...2024. 10. 06, 14:20 Ál- és Tudomány
-
Sándorné Szatmári: Ezt a Wikipédia oldalt hu.wikipedia.org/wiki/Eraviszkuszok úgy vélem érdemes megtekinteni....2024. 10. 04, 08:19 Ál- és Tudomány
Kálmán László nyelvész, a nyest szerkesztőségének alapembere, a hazai nyelvtudomány és nyelvi ismeretterjesztés legendás alakjának rovata volt ez.
- Elhunyt Kálmán László, a Nyelvész, aki megmondja
- Így műveld a nyelvedet
- Utoljára a bicigliről
- Start nyelvstratégia!
- Változás és „igénytelenség”
Kálmán László korábbi cikkeit itt találja.
Ha legutóbb kimaradt, most itt az új lehetőség!
Ha ma csak egyetlen nyelvészeti kísérletben vesz részt, mindenképp ez legyen az!
Finnugor nyelvrokonság: hazugság
A határozott névelő, ami azt jelenti, hogy ‘te’
Az oroszok már a fejünkön vannak!
A textil szövöttáru, a thermosz kulacs, a príma luxus-sevrópaszta pedig jó zergebőr-fénymáz: tolmácsol Kosztolányi a kisfiának a korabeli budapesti utcán a feliratokat olvasgatva. Ennek kapcsán persze megint eszébe jut, hogy a magyar nyelv veszélyben van: mire gyermeke megtanul olvasni, már el is felejt magyarul.
Kosztolányi nyelvről, nyelvművelésről szóló írásai között már ejtettünk szót arról, hogy miért nem szerették Petőfit a portások. Ebben az írásában fiának kisiskoláskori félrehallásáról, félreértelmezéséről szól: a kis Kosztolányi egy nap az iskolából hazatérvén azt kérdezte apjától, hogy miért nem szerették Petőfit a portások. Persze édesapja egy idő után rájött, hogy a kortársak szót nem értette a gyereke, és azt helyettesítette egy hasonló, és számára értelmes kifejezéssel. Ez a sztori kedves és életszerű is. Nem így a Pesti Hírlapban 1921. november 16-án megjelent Eddig azt hittem… című kis írás, amelyben Kosztolányi csak ürügynek használja gyermeke olvasástanulási tapasztalatait ahhoz, hogy a magyar nyelvet az idegen hatásoktól féltő aggodalmát újra kifejezésre juttassa.
Az oldal az ajánló után folytatódik...
Az írásban arról van szó, hogy fia az utcán jártukban-keltükben olvasgatja a feliratokat, és kérdezgeti édesapját, hogy mi mit is jelent. A teljesen mindennapi helyzetből kiinduló történetet Kosztolányi meglehetősen sommás tanulsággal zárja:
Egyelőre mint tolmács szerepelek mellette ezeken a sétákon. Később nemigen lesz reám szükség. Mire megtanul olvasni a budapesti föliratokon, addig magyarul is elfelejt.
Már többször találkoztunk a Nyelv és lélek írásait olvasgatva ezzel az aggodalommal. Kosztolányi szinte ugyanezzel a tanulsággal zárta a Túlvilági séták című írását, vagy a „Te jó isten…, a Svájc… meg a fősőr” című írást is. A gyereke olvasástanulásáról szóló történetben azonban még tovább megy: azt állítja, hogy épp akkor, egyik generációról a másikra tűnik el az ő szeme láttára a magyar nyelv.
Az – közel száz év távlatából is – világos számunkra, hogy Kosztolányinak alaptalan volt a félelme: magyarul még mi sem felejtettünk el. Érdekesebb most számunkra, hogy a magyar nyelv eltűnését Kosztolányi ebben a cikkben éppen az írott nyelv átalakulásához és az olvasástanuláshoz köti. Már a cikk első alapfeltevése is kissé furcsa:
Eddig azt hittem, hogy az emberek olvasókönyvből tanulnak meg olvasni. Most látom, hogy nincs így. Kisfiam, ki az első elemibe jár, egy hét óta lázasan olvas. Utcáról fölszedett ringy-rongy papírost, heverő cigarettacsutkát, számot a villamoskalauzon, mindent. […] Egyszerre az egész utca egy óriási ábécéskönyv lett számára. […] A tudós egyiptológus nem mélyed olyan szenvedélyes odaadással a sírok ákombákomába, mint ő egy-egy cégtáblára.
Az, hogy a szituáció egyedinek és furcsának tűnik Kosztolányi számára, eleve megmosolyogtató. Az utca valóban olvasókönyvvé válik a betűket éppen megtanuló kisdiákok számára: ma is, ha figyelmesen járunk-kelünk villamoson, trolibuszon lépten-nyomon hallhatunk hasonló szülő-gyermek párbeszédet:
– Textil – betűzi. – Mi az, textil?
– Szövöttáru.
– Thermos – silabizálja egy kirakatból, és arca földerül, mert a thermosban fölismeri meghitt barátját, a kulacsot. – Nini – mondja –, egészen olyan, mint a kulacs. Nem kulacs ez?
– De az.
A szövöttáru szót az általunk használt szövegszerkesztő alkalmazás helyesírási szótára nem ismeri, így aláhúzza helytelen alakként. Nem, nem az – jegyezzük meg. A termosz mondható kulacsnak, de nem akármilyen kulacs, hanem olyan, amely megtartja a benne tárolt folyadék hőmérsékletét. (Persze az nem derül ki a cikkből, hogy Kosztolányiék pontosan milyen tárgyat láttak abban a bizonyos kirakatban. ) Minden esetre az megnyugtató lehetne számára is, hogy a kulacs és a termosz szó is létezik a mai magyar nyelvben – de nem azonos a jelentésük. Előző példájára visszatérve: számunkra már a textil helyett a szövöttáru is furcsán, ha tetszik, „idegenül” hangzik, hát még a következő példa:
– Príma luxus-sevrópaszta – olvassa egy omnibuszkocsi oldalán, és elmereszti a szemét. – Mi az, príma luxus-sevrópaszta?
– Az, fiam, jó zergebőr-fénymáz.
Nekünk már fogalmunk sincs, hogy miről van szó: a termék eltűnésével mindkét elnevezés eltűnt. Idáig tart a kis írásban zajló párbeszéd hihető része, a továbbiakban átcsapunk kissé vicces, kissé fanyar-ironikus tanmesébe:
– Hát miért nem írják így [ti. jó zergebőr-fénymázként]? A nagy emberek mindent úgy írnak, hogy nem lehet megérteni.
– Nagyon műveltek a nagyemberek, és vigyáznak, hogy egyetlenegy magyar szót se használjanak.
– Miért?
– Azért, mert Budapesten vagyunk, Magyarország fővárosában.
(Forrás: Wikimedia Commons / Jorge Láscar / CC BY-SA 3.0)
A rövid magyarázat több súlyos előfeltevést is tartalmaz: a beszédet és az írásgyakorlatot valamiféle „nagyemberek” határozzák meg; ők valamilyen ismeretlen, de a magyar nyelvre kétségtelenül káros szándékkal teszik ezt. És így – a feliratokon keresztül – az olvasástanulás folyamatát befolyásolják, aminek következtében az új generáció elfelejti az anyanyelvét. Megmosolyogtató, hogy nem jut Kosztolányi eszébe, hogy attól, hogy megtanulunk bizonyos új, alternatív kifejezéseket, még nem feltétlenül felejtjük el a régebbieket. Furcsa, hogy nem tudatosítja, hogy az írás és az olvasás csak egy igen szűk rétegét adja a nyelvhasználatnak – így például ha a családban otthon nem használják ezeket a kifejezéseket, akkor a magyar nyelv ügye még sincs veszve. Végül pedig, talán maga sem gondolhatta komolyan a magyar nyelvhasználatra a feliratok nagyobb hatást gyakorolnának, mint például az őáltala is létrehozott írásművek.
Forrás
Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 37. oldal