nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Nyelv és lélek 19.
A legboldogabb emberek

Kosztolányi egyik írásából kiderül, hogy állítólag a nyelvészek a legboldogabb emberek. Gúnyolódott, ironizált vagy komolyan gondolhatta? – Az e heti „Nyelv és lélekben” a nyelvészlélek legmélyébe tekintünk.

Molnár Cecília Sarolta | 2013. február 13.
|  

Kosztolányi Dezső szerint a nyelvészek a legboldogabb emberek. Vagyis ez ennyire nem egyszerű, de jól hangzik. Az 1935. március 17-én a Pesti Hírlapban megjelent Terefere című írás már a címével is eltávolítja az abszurdnak tűnő feltételezést. Ráadásul az egész írás nagy idézőjelek közé van téve, mivel nem más, mint egy idézet valakitől, akiről nem tudjuk meg, hogy kicsoda, csak azt, hogy részt vett egy bizonyos estélyen, amelyen két nyelvész is megjelent. Az illető kihallgatta a nyelvészeket, és erre a furcsa következtetésre jutott...

Az estélyen, míg a gazdag emberek elcsigázottan üldögéltek, a két nyelvész (egy francia és egy magyar) szóbaelegyedett egymással:

A világ minden nyelvén beszélgettek, a világ minden nyelvéről, mert ők mindent tudtak.

Ezen a ponton megakadunk, hiszen ezt a mondatot szó szerint semmiképp sem tekinthetjük igaznak, bár a jelenetet élénken el tudjuk képzelni, magunk is részt vettünk hasonló estélyen már. A beszélő vagy túloz, hogy csodálatát vagy akár irigységét fejezze ki; vagy túloz, hogy gúnyolódjék a „boldog” nyelvészek kárára.

Akárhogy is, két nyelvész hősünk belefeledkezik abba a kérdésbe, hogy a magyar [i] hang, ahogyan az írás elbeszélője fogalmaz a nyelvészeket idézve, „mindig magasabb és magasabb lesz”, mert régebben húzattunk egy vígat, de ma elmegyünk a Vígbe. Hőseink utána még fél éjjel tárgyaltak „a vékonyuló vogul i-ről”. Az elbeszélő pedig ezzel zárja a kis történetet:

Ezek voltak itt a legboldogabb emberek.

Az meglehet, hogy boldogok voltak, de nem fogalmaztak túl szabatosan, ráadásul a megfigyeléseik sem voltak elég jók. A magyar [i] nem lesz egyre magarsabb és magasabb; még ma sem mondja azt senki, hogy átmegyek a híden. A Vígszínház Vígként való rövidítése valószínűleg kivétel, az összes többi, úgynevezett antiharmonikus, [i]-t tartalmazó tő elég biztosan őrzi a mai napig antiharmonikus tulajdonságát. Ráadásul, mint ahogy nemrégiben megírtuk, az sem valószínű, hogy a régebben az [i] valóban hátulképzettebb (azaz mélyebb) volt. Nyelvészeink tehát lehet, hogy boldogok, de nem túl okosak? Vagy lehet, hogy éppen azért boldogok, mert nem túl okosak?

Kosztolányi trükkös kis írásának éppen ez az egyik lényege számunkra. A cikk a következő szentenciával kezdődik:

– Higgyék el, nincs az [ti. a boldogság] összefüggésben a külső világgal. Magunkban hordozzuk, lelkünk mélyén, titkosan.

Kosztolányi Dezső
Kosztolányi Dezső
(Forrás: Wikimedia Commons)

Némi öniróniával mondjuk, hogy a nyelvész valóban akkor a legboldogabb, amikor a nyelvről kialakított kis elméletecskéit nem zavarják meg holmi beszélők, akik mindenféléket mondanak, ami aztán összedönti a gyönyörű légvárat, amit a nyelvtudósok építenek. Ezek a tereferélő nyelvészek is a Kosztolányi-cikkben boldogan beszélgetnek az [i]-vel kapcsolatos hipotéziseikről, de a magyart illetően megelégszenek pontosan egy példával, a külső világ nyelvi tényei nem hagyják, hogy megzavarják őket. (Jó, azt nem várhatjuk, hogy komolyabb adatgyűjtésbe kezdjenek, mégiscsak egy estélyen vannak!)

Kosztolányi persze nyilván nem ennyire radikális. Valószínűbb, hogy a belső világ visszanyert egyensúlyáról ír ebben a kis cikkben is, ahogyan az Esti Kornél-sorozat Boldogság című novellájában.

 Nézd  figyelmeztetett Esti Kornél , mindnyájan ábrándozunk arról, hogy valamikor boldogok leszünk. Mit képzelünk el ilyenkor? Többnyire valami állandót, szilárdat, tartósat. Például egy kastélyt a tenger partján, kertet és csöndet körötte, egy nőt, gyermekeket, családot, esetleg pénzt vagy dicsőséget. Ezek csacsiságok. Az ilyen képek kiskorunkban jelennek meg előttünk. Igaz, ma is megjelennek, ha a boldogságról képzelődünk, mert igazi és éber álmainkban mindig csecsemők maradunk. A mese ez, az örök és légüres mese. Ennek a kastélynak, akár a mesebeli kastélynak, nincs tervrajza, átírási költsége, adólapja. A nő, akit magunk elé festünk, testtelen és lélektelen, nem is vagyunk vele semmiféle viszonyban. A gyermekek, akiket álmodunk, sohase betegszenek meg kanyaróban, és sohase hoznak haza rossz bizonyítványt. A dicsőségről pedig nem merjük megállapítani, hogy a valóságban nagyobbrészt a kiadókkal való tárgyalásokból áll, melyek annyira fölizgatnak bennünket, hogy később ebédelni se tudunk.

Esti Kornél ezután elmeséli annak az utazásnak a történetét, amikor életében a legboldogabbnak érezte magát. Egy elhalasztani vágyott vonatúton rátörő betegség és krónikus álmatlanság és a rémálomszerű valóság közepette köszöntött be, amikor valahol a hegyekben elkezdett havazni és közben kisütött a nap. A történet jól példázza azt, ami a cikkben is a tétel: a boldogság nem a külső körülményektől függ, hanem a lelkiállapotunktól. A novellát Kosztolányi ezzel a tanulsággal zárja – természtesen Esti szavaival:

Hidd el, ez többet ér minden tudásnál. Mindössze oda akarok kilyukadni, hogy a boldogság csak ilyen. Mindig rendkívüli szenvedés tövében terem meg, s éppoly rendkívüli, mint az a szenvedés, mely hirtelenül elmúlik. De nem tart sokáig, mert megszokjuk. Csak átmenet, közjáték. Talán nem is egyéb, mint a szenvedés hiánya.

Boldogság
Boldogság
(Forrás: Wikimedia Commons / NPS)

Ez a boldogság-kép azonban már nem egyeztethető össze a nyelvészboldogsággal. Nyelvészhőseink valószínűleg nem szenvedtek meg pontatlan felfedézéseikért az estélyen, amelyet végigfecsegtek. Valószínűleg – Kosztolányi szerint – a nyelvész az az ember, akinek nem kell a szenvedés ahhoz, hogy a boldogság meglepje, utolérje. Ő az, aki mindvégig meg tud maradni a gyermeki boldogság, a valóság kizárásának állapotában. No, ha mindez így van, a nyest mindenképpen szerencsés kis állatnak mondhatja magát.

Forrás

Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 245. oldal

Kosztolányi Dezső: Boldogság

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X