nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Nyelv és lélek 22.
Író az, aki nem tud írni

Kosztolányi egyszer találkozott egy bajnokkal, és ebből azt a következtetést vonta le, hogy íróvá az az ember válik, aki egyáltalán nem tud írni. Olvasóinknak most megmutatjuk, hogy az elképzelés annyira nem is őrültség, amennyire elsőre hangzik.

Molnár Cecília Sarolta | 2013. március 6.
|  

Kosztolányi nyelvi, irodalmi és művészeti írásait bemutató Nyelv és lélek című sorozatunkban már többször ejtettünk szót az író nem kifejezetten nyelvi tárgyú írásairól. Ejtettünk már szót műhelytitkairól, megpróbáltunk utánajárni, hogy valóban ott lehetett-e a fiókjában Édes Anna cselédkönyve, foglalkoztunk azzal, hogy, hogy miért ír az író... De azt, hogy ki is az író, milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie, még nem tanultuk meg Kosztolányitól. Most erre is sort kerítünk; bár a legfontosabbat, tudniillik, hogy a nyelvészek a legboldogabb emberek, már tudjuk.

A Magánbeszéd című kis esszé 1932. február 28-án jelent meg a Pesti Hírlapban. A szövegnek első látásra nincs sok köze az azonos című vershez, amelyet a Nyugat 1927. évi 18. számában jelentetett meg. Persze a cím – vélhetőleg mindkét esetben – úgy értendő, hogy ’monológ’, azaz önmagának elmondott beszéd, önmaga számára készített feljegyzés. Lássuk, miről szól az esszébe öntött magánbeszéd!

Magánbeszélő
Magánbeszélő
(Forrás: Wikimedia Commons)

Szokás szerint egy saját élményéből, minapi tapasztalatából indul ki, majd ennek az analógiájára egész kis alkotáslélektant épít fel Kosztolányi.  Az élménye az, hogy találkozott egy bajnokkal:

Minap a társaságban mellettem ült egy fiatalember, aki nem ivott, nem dohányzott. Kiderült róla, hogy bajnok, mégpedig sokszoros bajnok. Évődtem vele. Vajon hogy lép valaki „bajnoki pályára”? Elmesélte, hogy valaha csenevész fiú volt, minden ajtónyitásra tüsszentett, hálni járt belé a lélek. Szakadatlan küzdenie kellett rozoga szervezete ellen. Fölvette a harcot. Edzette magát. De végül túllőtt a célon. Most izmosabb, ellenállóbb, keményebb, mint mások: nemcsak hasznája testét, hanem teste használja őt, kitüntetéseket nyer, s már évek óta nem hord zsebkendőt, legföljebb díszül. Tehát eleinte csak arra vágyakozott, hogy ne haljon meg, s az élet mintaszobrává vált. Nem az volt a célja, hogy tökéletes legyen, hanem hogy ne legyen teljesen tökéletlen. Embernek készült, és bajnok lett.

(371. oldal)

Igen, tudjuk, hogy vannak ilyen csodálatos történetek, amelyekben az illető legyőzve saját hiányosságát végül valami rendkívülit visz véghez. És abban is van igazság, hogy a hiányosság, a nehézség olyanfajta motivációt jelenthet az egyén számára, mint kevés más dolog (például a díj, a dicsőség, ami vele jár stb.). Ma azonban mégsem így gondolkodunk a profi bajnokokról; a Kosztolányi-féle történet leginkább az amatőrökre lehet igaz. Ma azt hisszük, hogy ahhoz, hogy valaki kiemelkedő legyen sportban, művészetben stb. két dolog kell: egyrészt tehetség, másrészt a legkeményebb trenírozás már a korai életkoroktól...

Ironman az, aki sem úszni, sem biciklizni, sem futni nem tud (lagalább is rövid távon)
Ironman az, aki sem úszni, sem biciklizni, sem futni nem tud (lagalább is rövid távon)
(Forrás: Wikimedia Commons / Amador Loureiro / CC BY-SA 2.0)

Persze Kosztolányi abszolút nem erre akar kilyukadni, hanem éppen a hiányosság motiváló, izgató, nyugtalanító és tökéletességre sarkalló erejére. A frissen megismert bajnok esetéből kiindulva a gondolatot a lehető legszélesebbre tágítja: bajnok az, akinek gyenge volt a teste; festő az, aki nem látja olyanoknak a színeket, amilyenek; és író az, aki...

Az író pedig az az ember, aki természetszerűleg „nem tud írni”. Ha egy avatatlan véletlenül bekerül egy író dolgozószobájába, s látja, hogy vergődik, hogy töröl, és hogy többnapi munkájának sokszor csak pár semmisnek tetsző mondat az eredménye, azután ez az avatatlan összehasonlítja az írót egy ügyvéddel, aki percek alatt oldalakat diktál gépírónőjének, vagy egy műkedvelővel, aki tollával vígan szántja a papirost, és minden feltoluló jelzőt, minden rongy hasonlatot gyanakvás nélkül, boldog mosollyal üdvözöl, akkor az avatatlan teljes jóhiszeműséggel megállapíthatja, hogy bárki a földön folyamatosabban, talpraesettebben, frissebben ír, mint az író, s az író az az ember, aki egyáltalán nem tud írni.

(372. oldal)

A kivételes képesség tehát minden esetben valamiféle hiányosságból származik. Az író esetében is. Az író nem képes anélkül írni, hogy ne fontolna meg, ne tenne mérlegre minden egyes szót, nem tud csak úgy írni, folyékonyan, hiszen éppen azért író, éppen azért különleges az, amit megalkot, mert erre nem képes. Ezzel persze Kosztolányi azt is kinyilvánítja (burkoltan), hogy számára elképzelhetetlen a szenvedés, a vívódás nélküli alkotási folyamat. Az író, amikor írnia kell, szenved, hiszen rettentő nyomasztó döntéseket kell meghoznia. (Persze azt is tudjuk, hogy nem kell ahhoz írónak lenni, hogy szenvedjünk amiatt, hogy írnunk kell.)

Az író ellensége a papirosnak, ősi, szerelmes ellensége, s állandóan viaskodik vele. Már gyermekkorában tisztelettel tekintett ijedelmes fehérségére, mikor egy dolgozatot kellett összeeszkábálnia, s míg társai [...] könnyűszerrel formásan ecsetelték a tél örömeit, egy költemény szépségeit, ő kétségbeesve érezte, hogy minden mondata volt-tal végződik, hogy amit leró, suta és buta, hogy voltaképp sohase mondja azt, amit akar, mert az ő mondaivalója már akkor is rendkívül összetett, akár az élet, sokrétű, mély és zavaros, tele termékeny homállyal. Nem is tanult meg írni azóta sem. Ha megtanult volna, akkor nem írna többé, akkor abbahagyná, akkor nem is volna író. A készség és simaság azoké, akik nem írók. Ő arra született, hogy ne tudjuon írni, folyton írjon, [...] – úgy tud írni, mint senki más a világon.

(372. oldal)

Persze ez azt is jelenti, hogy az író számára lehetetlen az írás megtanulásának befejezése. Az író folyamatosan gyakorol, ír és szenved. Amint rutinból kezd írni, simán, fennakadás nélkül – Kosztolányi meghatározása szerint –  megszűnik írónak lenni. Kérdés, hogy ezt az esszét (és sok másik társát) maga Kosztolányi írói minőségben írta-e. Az utókor számára néha úgy tűnik, hogy elég rutinosan kente oda a Pesti Hírlapban rendszeresen megjelenő kis írásait...

Forrás

Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 371–372. oldal

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X