-
Sándorné Szatmári: @ganajtúrós bukta: 22 A Google szerint további hasonló kifejezések (nem csak iskolában, bá...2024. 07. 23, 16:23 „Mert nincs rá szó, nincsen rá...
-
ganajtúrós bukta: Régi topik azért válaszolok hátha valaki visszaír... Talán: Szekálás, abuzálás, oltogatás,...2024. 07. 23, 13:34 „Mert nincs rá szó, nincsen rá...
-
Sándorné Szatmári: @Sándorné Szatmári: kiegészítés: A nyelvi bizonytalansági tényezők (amik annál gyakoribbak...2024. 07. 01, 08:12 Fantomok a magyar szavakban
-
Sándorné Szatmári: @szigetva: 117 Valóban.. A "Fedje meg!" parancs hosszú gy-vel--->hatása: "megfedd valak...2024. 06. 29, 12:28 Fantomok a magyar szavakban
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Nyilván a sok ostobaság mennyiségével akarsz dominálni. Annyit azért v...2024. 06. 29, 08:35 Fantomok a magyar szavakban
Kálmán László nyelvész, a nyest szerkesztőségének alapembere, a hazai nyelvtudomány és nyelvi ismeretterjesztés legendás alakjának rovata volt ez.
- Elhunyt Kálmán László, a Nyelvész, aki megmondja
- Így műveld a nyelvedet
- Utoljára a bicigliről
- Start nyelvstratégia!
- Változás és „igénytelenség”
Kálmán László korábbi cikkeit itt találja.
![](/media/news-depesmod.png)
Ha legutóbb kimaradt, most itt az új lehetőség!
Ha ma csak egyetlen nyelvészeti kísérletben vesz részt, mindenképp ez legyen az!
Finnugor nyelvrokonság: hazugság
A határozott névelő, ami azt jelenti, hogy ‘te’
Az oroszok már a fejünkön vannak!
Szerte a magyar interneten megdöbbentő tévhitek keringenek a szomszédunkban beszélt újlatin nyelvről, mely földrajzilag messze szakadt legközelebbi rokonaitól.
A román nyelv, saját elnevezéssel limbă română – ejtsd kb. [limbö romünö] – az újlatin nyelvek keleti csoportját alkotja. Az irodalmi nyelv alapja az úgynevezett dákoromán nyelvjáráscsoport – a nyelvészek egy része csak ezt tartja a tulajdonképpeni román nyelvnek, a három további fő nyelvjáráscsoportot (aromán, isztroromán és meglenoromán) újabban már inkább önálló keleti újlatin nyelveknek tekintik.
![A román (zöld), az aromán (piros), a meglenoromán (narancs) és az isztroromán (sárga).](/media/a-roman-zold-az-aroman-piros-a-meglenoroman-narancs-es-az-isztroroman-sarga.png)
(Forrás: Wikimedia commons )
A román nyelv a legmesszebbre került az egykori Római Birodalom központjától, így az ún. perifériaelméletet figyelembe véve – a legnyugatibb portugállal együtt – bizonyos vonásaiban újítóbb, míg más sajátosságokban régiesebb a „központi” újlatin nyelveknél, mint például az olasz vagy a spanyol; hangtanilag az olasszal mutat nagyon közeli rokonságot. Bár szókincsét sok idegen hatás (elsősorban szláv, török és magyar) érte, megőrzött a latinból olyan szavakat is, melyeknek a többi újlatin nyelvben nincs nyomuk (pl. a şti ’tudni’, a latin scio-ból).
Kialakulásának pontos helyét és idejét illetően nincs egyetértés a szakemberek között. Alapvetően kétféle elképzelés létezik.
Az oldal az ajánló után folytatódik...
Mivel Erdély Dacia [dácia] (nem [dácsia]!) néven 106 és 271 között a Római Birodalomhoz tartozott, egyes kutatók szerint a román nyelv az e területen beszélt latin nyelvjárások folytatása. Ezt az elméletet hívják dákoromán kontinuitáselméletnek, azaz a Dacia területén való folyamatos román jelenlét „elmélet”-ének. Еnnek ellentmond, hogy amikor a rómaiak feladták Daciát, a régészeti kutatások alapján a lakosság elmenekült a területről. A római jelenlét egyébként is igen rövid volt ahhoz, hogy a lakosság romanizálódjon – különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a rómaiak egyáltalán nem erőltették a latin nyelv használatát. Nincsenek olyan nyelvemlékek sem, melyek a latin későbbi daciai használatára utalnának. További ellentmondás, hogy a románban nincsenek germán jövevényszavak, holott Dacia területét a birodalom szétesése után germán törzsek foglalták el. Az sem világos, hogy ha a román nyelv Erdélyben alakult ki, hogyan kerültek bizonyos nyelvjáráscsoportok a Balkán-félsziget többi részére.
Éppen ezért más nyelvészek tagadják a fentebb leírt kontinuitáselméletet, és úgy gondolják, hogy a román nyelv a Dunától jobbra (délre) fekvő területen alakult ki, majd innen terjedt a 10. századtól az északabbra fekvő területekre is. Emelletti érvként szokás felhozni, hogy a románban vannak olyan szavak, melyek ősi albán jövevényszavaknak tűnnek. Ugyanakkor ezek származhatnak a területen beszélt egyéb, nem jól ismert eltűnt indoeurópai nyelvekből – akár a dákok nyelvéből – is: ezek esetleg közeli rokonságban állhattak az albánnal.
Egy harmadik elképzelés abból indul ki, hogy a román sok vonásában eltér a többi balkáni újlatin nyelvtől, így például az azóta kihalt dalmáttól. Ezek egyike, hogy a dalmátban a k e előtt sosem vált [c]-vé vagy [cs]-vé. Ugyanakkor a román sok hasonlóságot mutat bizonyos dél-itáliai nyelvjárásokkal, ezért elképzelhető, hogy olyan nyelvjárások folytatója, melyek viszonylag későn kerültek át Dél-Itáliából a Balkánra.
A román nyelvvel kapcsolatban elég sok tévhit él a köztudatban, melyeket az alábbiakban próbálunk tisztázni.
Első tévhit: „A román tulajdonképpen szláv nyelv”
A nyelveket kialakulásuk, fejlődésük során különböző hatások érik, melyek leginkább a szókincsben és a kiejtésben mutatkoznak meg. A román nyelv történtében az óegyházi szláv nyelv (óbolgár) vallási-kulturális okok miatt, mivel az ortodox egyház hivatalos nyelve volt, ugyanazt a szerepet töltötte be, mint amelyet nyugatabbra lévő rokonainál a klasszikus latin. A románok így írott nyelvként egészen a 16. század elejéig az egyházi szláv nyelvet használták. (Az egyházi szláv íráson alapult a román írás is: a román nyelvet is cirill betűkkel írták egészen a 19. század közepéig, mígnem 1860-ban áttértek a latin ábécé használatára.) Ebből kifolyólag a román szókincset nagy számú szláv jövevényszó alkotja, sok hétköznapi fogalmat is szláv jövevényszavakkal jelölnek, melyek helyén a nyugati rokon nyelvekben latin eredetű szó áll: pl. da ’igen’, lopată ’lapát’, slobod ’szabad’, a trebui ’kell’ szemben a következő példákkal: olasz és spanyol sí (< latin sīc) ’igen’, olasz és spanyol pala (< lat. pala) ‘lapát’, spanyol libre, olasz libero (< lat. liber) ’szabad’, spanyol deber, olasz dovere (< lat. debere) ‘kell’ stb. Mint a példákból is látjuk, a ’lapát’ és a ’szabad’ még a magyarban is szláv jövevényszó (hiszen a magyar szókincset is erős szláv hatás érte), mégsem mondjuk a magyarra, hogy szláv nyelv.
Igaz, hogy a latinból közvetlenül örökölt szókincs a román szókincs alig 30%-át teszi ki, ezzel szemben az egyéb újlatin nyelvekből (főként a franciából, az olaszból, ill. a modern latinból) a szókincs 40%-a származik. Nincs ez másképp azonban más újlatin nyelvek esetében sem: például a spanyolban a közvetlenül a latinból örökölt elemek a szókincs 23%-át teszik ki. Ha azonban a leggyakrabban használt szavakat, az úgynevezett alapszókincset vesszük figyelembe, akkor ott éppen a latinból örökölt szavakat találjuk. A 207 szavas Swadesh-listán a románban 186 szó (90%) latin eredetű – a spanyol esetében ez az arány 94%. Láthatjuk tehát, hogy a különbség nem jelentős.
A másik ok, amiért a románt szláv nyelvnek szokták hinni, az a hangzása. Viszont tudjuk jól, hogy egy nyelv hangzása és rokonsága nincs egymással közvetlen összefüggésben, ráadásul a román szlávosnak gondolt hangzásbeli tulajdonságai nem mondhatók szlávosnak.
A magyarok számára két román magánhangzó tűnhet „szlávos”-nak: a hangsúlytalan latin a-ból származó ă (hátrahúzott nyelvvel ejtett e vagy ajakkerekítés nékül ejtett o, a magyar [ö] hangra emlékeztet: pl. masă < lat. mensa, ’asztal’), illetve az orrhangú mássalhangzó (m, n) előtt álló magánhangzókból kialakult â vagy î (mindkét betű ugyanazt a hangot jelöli, hátrahúzott nyelvvel ejtett i vagy ajakkerekítés nélkül ejtett u, hangzásra a magyar [ü]-re emlékeztet): pl. cântá < lat. cantare, ’énekelni’, vagy în ’-ban/-ben’. Hasonló magánhangzók valóban előfordulnak az oroszban, ă-szerű hang van a bolgárban és a szlovénban, â/î -szerű a lengyelben, de pl. a szerb-horvátban, a csehben vagy a szlovákban nincs hasonló.
A mássalhangzók körében szlávos vonásnak tűnhet, hogy szinte minden mássalhangzó lehet enyhén „lágyított”: pl. luni [lunj] ’hónapok’, sînteţi [szüntecj] ’vagytok’, cheie [kjeje] ’kulcs’. Ez jellemző az oroszra vagy a lengyelre, de egyáltalán nem jellemző a délszláv nyelvekre, a csehre vagy a szlovákra.
Második tévhit: „A román mesterségesen létrehozott nyelv”
Bármilyen meglepő, egyesek elhiszik, hogy korábban a román valamiféle csonka, használhatatlan nyelv volt, és azért vettek át egy halom francia szót, hogy egyáltalán beszélni lehessen rajta. Ilyen alapon a román tulajdonképpen mesterséges nyelv, amit „csináltak”.
A tévhitnek az az alapja, hogy a román művelődéstörténetnek, mint a magyarnak is, volt egy szakasza, amikor a nyelvet olyan területeken (tudományok, művészetek, közigazgatás stb.) kezdték használni, melyeken korábban nem használták. Ehhez a szókincs gyors bővítésére volt szükség: ezt a korszakot nevezzük nyelvújításnak. A magyar ebben az esetben gyakran belső szóalkotással hozott létre új szavakat, a románok viszont gyakran fordultak más újlatin nyelvekhez, elsősorban a franciához. Ezt a stratégiát a magyarok nem követhették, mivel a magyarnak nincsenek közeli rokon nyelvei.
Bizonyos értelemben természetesen igaz, hogy a román szókincs „szegényes” volt, és nem lehetett románul mindenről beszélni. Ez azonban éppen abban a mértékben igaz a románra, amennyire a magyarra – és számos más nyelvre – is. Hiszen bármely nyelvnek „hiányosság”-ai vannak a szókincsében: éppen azon a területen, amelyen a nyelvet nem használják.
Harmadik tévhit: „A román nyelv legközelebbi rokona a francia”
Nem közelebbi rokona, mint a spanyol vagy a portugál. A román keleti újlatin nyelv, szemben a nyugati spanyollal, franciával és portugállal. Úgy hang- és nyelvtanilag, mint földrajzilag a sztenderd olaszhoz áll a legközelebb, ha mindenképpen hasonlítani akarjuk valamely nagyobb újlatin nyelvhez. Mindazonáltal, mivel eléggé elszigetelten fejlődött, nem része az újlatin nyelvjáráskontinuumnak (azaz nincs folyamatos nyelvjárási átmenet a román nyelvjárások és a többi újlatin nyelvjárás között), így valójában egyik nyugatabbra beszélt újlatin nyelvvel sincs közelebbi rokonságban.
Egy példamondat románul és néhány más újlatin nyelven:
Román:
Olasz:
Francia:
Spanyol:
Magyarul:
Minden emberi lény szabadon születik, s egyenlő méltósága és joga van. Az emberek ésszel és lelkiismerettel bírván, egymással szemben testvéri szellemben kell, hogy viseltessenek.
Bár a francia nyelv hatott a szókincsére – ahogy más európai nyelvekére is –, ez nem azt jelenti, hogy a román ettől közelebbi rokona lenne a franciának. A francia szavak nagy része csak a 19. században került a nyelvbe a modernizáció során.
A szókincs 72%-a latin és újlatin eredetű (ezekből 30% a latinból öröklött, 22% francia, 15% modern kori latin átvétel, illetve 4 % olasz jövevényszó), 14%-a szláv jövevényszó (ebből 9% óegyházi szláv), 4%-a belső fejlemény (főként latin elemekből), a maradék 10% pedig egyéb (német, újgörög, trák–dák, magyar, török, angol, illetve hangutánzó és ismeretlen) eredetű. Az Ethnologue adatai szerint a román szókincsbeli egyezés 77%-os az olasszal, 75%-os a franciával, 74%-os a szárddal, 73%-os a katalánnal, 72%-os a portugállal és a rétorománnal, illetve 71%-os a spanyollal (míg pl. a spanyol és az olasz között ez az arány 82%).
Negyedik tévhit: „A román az egyetlen újlatin nyelv, melyben megmaradt a semlegesnem”
Valóban létezik a főneveknél – a hím- és a nőnemen kívül – egy harmadik nyelvtani kategória, melyet a szakirodalom gyakran semlegesnemnek nevez. A főnevek egy olyan csoportjáról van szó, amelyek egyes számban hímneműekként, többes számban pedig nőneműekként viselkednek, ezért nevezik őket – talán precízebben – „kétneműek”-nek (ambigene) is. E főnevek és a latin semlegesnemű főnevek között nem egyértelmű az egyezés (pl. a latin semlegesnemű főnevek egy része a románban nőnemű lett), tehát elképzelhető, hogy ez a kategória nem közvetlen folytatása a latin semlegesnemnek, hanem új belső fejlemény.
Ilyen főnevek egyébként más újlatin nyelvekben is előfordulnak, bár inkább csak kivételekként: általában „kétnemű”-eknek vagy „ingadozó nemű”-eknek (spanyol género ambiguo) hívják őket (ilyen például a spanyolban az arte 'művészet': arte contemporáneo ’kortárs művészet’ (egyes szám, hímnem) vs. bellas artes ’szépművészetek’ (többes szám, nőnem); vagy pl. az olaszban a l’uovo ’a tojás’ (egyes szám, hímnem) vs. le uova ’a tojások’ (többes szám, nőnem).
Egyébként a semlegesnem éppúgy létezik bizonyos délolasz nyelvjárásokban (pl. a nápolyi nyelvben), a spanyolországi asztúriai nyelvben, sőt, még a spanyol névelőnek és névmásoknak is vannak semlegesnemű alakjai (pl. el, la, lo; él, ella, ello; este, esta, esto; ese, esa, eso stb.), tehát semmiképpen sem a román lenne az egyetlen újlatin nyelv, mely megőrizte vagy újra kifejlesztette a semleges nemet.
Ötödik tévhit: „A román nyelv megőrizte a latin névszóragozást, tehát flektáló, viszont a többi újlatin nyelv nem”
A flektáló (hajlító) nyelvek a szóalakok kisebb-nagyobb mértékű megváltoztatásával – korlátozott számú ragokkal, illetve a tő megváltoztatásával – képesek kifejezni a mondatbeli nyelvtani viszonyokat. Bizonyos mértékig minden újlatin nyelv flektáló, hiszen a szavak képesek alakváltoztatásra: elég, ha csak a nyelvtani nem és szám, illetve az igéknél a személy, szám és igeidő–igemód megkülönböztetésére gondolunk (a flexió nem csak a névszóragozást jelenti). Ugyanakkor természetesen analitikus(abb), körülíró szerkezeteket is használnak, pl. a jövő idő kifejezésére: voi cântá ’énekelni fogok’, vagy pl. a spanyol voy a cantar.
A fent leírtakon túl a román nyelv valóban megőrzött bizonyos maradványokat a latin esetragozásból, azonban a helyzet sokkal árnyaltabb. Valójában nem magukat a főneveket ragozzák, hanem a hátravetett – a főnévvel egybeolvadt – névelőt (artikulust).
A félreértés fő oka lehet, hogy a határozott artikulus a románban nem a főnévi szerkezet (azaz a fakultatív módon számnévvel, melléknévvel bővített főnév) előtt áll (ezért hangzik furcsán ebben az esetben a magyar névelő terminus), hanem utána, ráadásul rá is tapad a szóra (ezért inkább a végartikulus használata ajánlott: hasonló szerkezetet találunk a bolgárban, az albánban, de a skandináv nyelvekben is).
Tehát a végartikulus ragozása őrzött meg a latinból két formát: egy alany-tárgy esetűt, valamint egy birtokos-részes esetűt. Néhány példa az alábbiakban olvasható.
Példa hímnemű főnév végartikulussal történő ragozására
Egyes szám
lat. lupu(m) > román lup ’farkas(t)’ (vö. olasz lupo)
lat. lupu(m) ille > román lupul ’a farkas(t)’ (vö. olasz il lupo)
lat. lupu(m) illius > népi lat. lupu illui > román lupului ’a farkasnak (a(z)…)’Többes szám
lat. lupi > román lupi [lupj] ’farkasok’ (vö. olasz lupi)
lat. lupi illi > *lupilji > román lupii [lupi] ’a farkasok’ (vö. olasz i lupi)
lat. lupi illoru(m) > román lupilor ’a farkasoknak (a(z)…)’.Példa nőnemű főnév végartikulussal történő ragozására:
Egyes szám:
lat. casa(m) > román casă [kászö] ’ház(at)’ (vö. olasz casa)
lat. casa(m) illa(m) > *casala > román casăa > casa [kászá] ’a ház(at)’ (vö. olasz la casa)
lat. casae illi > *caselji > román casei ’a háznak (a(z)…)’Többes szám:
lat. casae > román case ’házak(at)’ (vö. olasz case)
lat. casae illae > román casele ’a házak(at)’ (vö. olasz le case)
lat. casae illaru(m) > népi lat. case illoru > román caselor ’a házaknak (a(z)…)’.
Amint látható tehát, valójában történetileg a főnévhez tapadó, vagy vele teljesen egybeolvadt, a latin mutató névmásból származó artikulust „ragozzák”, s ez adja a román nyelv látszólagos „flektálóbb” jellegű névszóragozását. (A végartikulus nélküli alakok pedig egyáltalán nem különböztetnek meg eseteket.) Ám ezek új fejlemények, nem a latin flektálás közvetlen folytatói.
Hasonlóképpen „ragozható” a határozatlan névelő és a névmások is. Érdemes azonban megjegyezni, hogy a személyes névmások esetragozása (legalább kettő vagy több megkülönböztetett formával!) a többi újlatin nyelvben is fennmaradt: pl. spanyol él/ella/ello (hímnem, nőnem, semlegesnem) ’ő/az’, lo/la/lo ’őt/azt’, le ’neki’ se ’magát, magának’ stb.
Hasonló témájú cikkek a társszerző blogjából: