A román nyelv, saját elnevezéssel limbă română – ejtsd kb. [limbö romünö] – az újlatin nyelvek keleti csoportját alkotja. Az irodalmi nyelv alapja az úgynevezett dákoromán nyelvjáráscsoport – a nyelvészek egy része csak ezt tartja a tulajdonképpeni román nyelvnek, a három további fő nyelvjáráscsoportot (aromán, isztroromán és meglenoromán) újabban már inkább önálló keleti újlatin nyelveknek tekintik.

A román nyelv a legmesszebbre került az egykori Római Birodalom központjától, így az ún. perifériaelméletet figyelembe véve – a legnyugatibb portugállal együtt – bizonyos vonásaiban újítóbb, míg más sajátosságokban régiesebb a „központi” újlatin nyelveknél, mint például az olasz vagy a spanyol; hangtanilag az olasszal mutat nagyon közeli rokonságot. Bár szókincsét sok idegen hatás (elsősorban szláv, török és magyar) érte, megőrzött a latinból olyan szavakat is, melyeknek a többi újlatin nyelvben nincs nyomuk (pl. a şti ’tudni’, a latin scio-ból).

Kialakulásának pontos helyét és idejét illetően nincs egyetértés a szakemberek között.  Alapvetően kétféle elképzelés létezik.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Mivel Erdély Dacia [dácia] (nem [dácsia]!) néven 106 és 271 között a Római Birodalomhoz tartozott, egyes kutatók szerint a román nyelv az e területen beszélt latin nyelvjárások folytatása. Ezt az elméletet hívják dákoromán kontinuitáselméletnek, azaz a Dacia területén való folyamatos román jelenlét „elmélet”-ének. Еnnek ellentmond, hogy amikor a rómaiak feladták Daciát, a régészeti kutatások alapján a lakosság elmenekült a területről. A római jelenlét egyébként is igen rövid volt ahhoz, hogy a lakosság romanizálódjon – különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a rómaiak egyáltalán nem erőltették a latin nyelv használatát. Nincsenek olyan nyelvemlékek sem, melyek a latin későbbi daciai használatára utalnának. További ellentmondás, hogy a románban nincsenek germán jövevényszavak, holott Dacia területét a birodalom szétesése után germán törzsek foglalták el. Az sem világos, hogy ha a román nyelv Erdélyben alakult ki, hogyan kerültek bizonyos nyelvjáráscsoportok a Balkán-félsziget többi részére.

Éppen ezért más  nyelvészek tagadják a fentebb leírt kontinuitáselméletet, és úgy gondolják, hogy a román nyelv a Dunától jobbra (délre) fekvő területen alakult ki, majd innen terjedt a 10. századtól az északabbra fekvő területekre is. Emelletti érvként szokás felhozni, hogy a románban vannak olyan szavak, melyek ősi albán jövevényszavaknak tűnnek. Ugyanakkor ezek származhatnak a területen beszélt egyéb, nem jól ismert eltűnt indoeurópai nyelvekből  – akár a dákok nyelvéből – is: ezek esetleg közeli rokonságban állhattak az albánnal.

Egy harmadik elképzelés abból indul ki, hogy a román sok vonásában eltér a többi balkáni újlatin nyelvtől, így például az azóta kihalt dalmáttól. Ezek egyike, hogy a dalmátban a k e előtt sosem vált [c]-vé vagy [cs]-vé. Ugyanakkor a román sok hasonlóságot mutat bizonyos dél-itáliai nyelvjárásokkal, ezért elképzelhető, hogy olyan nyelvjárások folytatója, melyek viszonylag későn kerültek át Dél-Itáliából a Balkánra.

A román nyelvvel kapcsolatban elég sok tévhit él a köztudatban, melyeket az alábbiakban próbálunk tisztázni.

Első tévhit: „A román tulajdonképpen szláv nyelv”

A nyelveket kialakulásuk, fejlődésük során különböző hatások érik, melyek leginkább a szókincsben és a kiejtésben mutatkoznak meg. A román nyelv történtében az óegyházi szláv nyelv (óbolgár) vallási-kulturális okok miatt, mivel az ortodox egyház hivatalos nyelve volt, ugyanazt a szerepet töltötte be, mint amelyet nyugatabbra lévő rokonainál a klasszikus latin. A románok így írott nyelvként egészen a 16. század elejéig az egyházi szláv nyelvet használták. (Az egyházi szláv íráson alapult a román írás is: a román nyelvet is cirill betűkkel írták egészen a 19. század közepéig, mígnem 1860-ban áttértek a latin ábécé használatára.) Ebből kifolyólag a román szókincset nagy számú szláv jövevényszó alkotja, sok hétköznapi fogalmat is szláv jövevényszavakkal jelölnek, melyek helyén a nyugati rokon nyelvekben latin eredetű szó áll: pl. da ’igen’, lopată ’lapát’, slobod ’szabad’, a trebui ’kell’ szemben a következő példákkal: olasz és spanyol sí (< latin sīc) ’igen’, olasz és spanyol pala (< lat. pala) ‘lapát’, spanyol libre, olasz libero (< lat. liber) ’szabad’, spanyol deber, olasz dovere (< lat. debere) ‘kell’ stb. Mint a példákból is látjuk, a ’lapát’ és a ’szabad’ még a magyarban is szláv jövevényszó (hiszen a magyar szókincset is erős szláv hatás érte), mégsem mondjuk a magyarra, hogy szláv nyelv.

Igaz, hogy a latinból közvetlenül örökölt szókincs a román szókincs alig 30%-át teszi ki, ezzel szemben az egyéb újlatin nyelvekből (főként a franciából, az olaszból, ill. a modern latinból) a szókincs 40%-a származik. Nincs ez másképp azonban más újlatin nyelvek esetében sem: például a spanyolban a közvetlenül a latinból örökölt elemek a szókincs 23%-át teszik ki. Ha azonban a leggyakrabban használt szavakat, az úgynevezett alapszókincset vesszük figyelembe, akkor ott éppen a latinból örökölt szavakat találjuk. A 207 szavas Swadesh-listán a románban 186 szó (90%) latin eredetű – a spanyol esetében ez az arány 94%. Láthatjuk tehát, hogy a különbség nem jelentős.

A másik ok, amiért a románt szláv nyelvnek szokták hinni, az a hangzása. Viszont tudjuk jól, hogy egy nyelv hangzása és rokonsága nincs egymással közvetlen összefüggésben, ráadásul a román szlávosnak gondolt hangzásbeli tulajdonságai nem mondhatók szlávosnak.

A magyarok számára két román magánhangzó tűnhet „szlávos”-nak: a hangsúlytalan latin a-ból származó ă (hátrahúzott nyelvvel ejtett e vagy ajakkerekítés nékül ejtett o, a magyar [ö] hangra emlékeztet: pl. masă < lat. mensa, ’asztal’), illetve az orrhangú mássalhangzó (m, n) előtt álló magánhangzókból kialakult â vagy î (mindkét betű ugyanazt a hangot jelöli, hátrahúzott nyelvvel ejtett i vagy ajakkerekítés nélkül ejtett u, hangzásra a magyar [ü]-re emlékeztet): pl. cântá < lat. cantare, ’énekelni’, vagy în ’-ban/-ben’. Hasonló magánhangzók valóban előfordulnak az oroszban, ă-szerű hang van a bolgárban és a szlovénban, â/î -szerű a lengyelben, de pl. a szerb-horvátban, a csehben vagy a szlovákban nincs hasonló.

A mássalhangzók körében szlávos vonásnak tűnhet, hogy szinte minden mássalhangzó lehet enyhén „lágyított”: pl. luni [lun^j] ’hónapok’, sînteţi [szüntec^j] ’vagytok’, cheie [k^jeje] ’kulcs’. Ez jellemző az oroszra vagy a lengyelre, de egyáltalán nem jellemző a délszláv nyelvekre, a csehre vagy a szlovákra.

Második tévhit: „A román mesterségesen létrehozott nyelv”

Bármilyen meglepő, egyesek elhiszik, hogy korábban a román valamiféle csonka, használhatatlan nyelv volt, és azért vettek át egy halom francia szót, hogy egyáltalán beszélni lehessen rajta. Ilyen alapon a román tulajdonképpen mesterséges nyelv, amit „csináltak”.

A tévhitnek az az alapja, hogy a román művelődéstörténetnek, mint a magyarnak is, volt egy szakasza, amikor a nyelvet olyan területeken (tudományok, művészetek, közigazgatás stb.) kezdték használni, melyeken korábban nem használták. Ehhez a szókincs gyors bővítésére volt szükség: ezt a korszakot nevezzük nyelvújításnak. A magyar ebben az esetben gyakran belső szóalkotással hozott létre új szavakat, a románok viszont gyakran fordultak más újlatin nyelvekhez, elsősorban a franciához. Ezt a stratégiát a magyarok nem követhették, mivel a magyarnak nincsenek közeli rokon nyelvei.

Bizonyos értelemben természetesen igaz, hogy a román szókincs „szegényes” volt, és nem lehetett románul mindenről beszélni. Ez azonban éppen abban a mértékben igaz a románra, amennyire a magyarra – és számos más nyelvre – is. Hiszen bármely nyelvnek „hiányosság”-ai vannak a szókincsében: éppen azon a területen, amelyen a nyelvet nem használják.

Harmadik tévhit: „A román nyelv legközelebbi rokona a francia”

Nem közelebbi rokona, mint a spanyol vagy a portugál. A román keleti újlatin nyelv, szemben a nyugati spanyollal, franciával és portugállal. Úgy hang- és nyelvtanilag, mint földrajzilag a sztenderd olaszhoz áll a legközelebb, ha mindenképpen hasonlítani akarjuk valamely nagyobb újlatin nyelvhez. Mindazonáltal, mivel eléggé elszigetelten fejlődött, nem része az újlatin nyelvjáráskontinuumnak (azaz nincs folyamatos nyelvjárási átmenet a román nyelvjárások és a többi újlatin nyelvjárás között), így valójában egyik nyugatabbra beszélt újlatin nyelvvel sincs közelebbi rokonságban.

Egy példamondat románul és néhány más újlatin nyelven:

Román:

Toate fiinţele umane se nasc libere şi egale în demnitate şi în drepturi. Ele sunt înzestrate cu raţiune şi conştiinţă şi trebuie să se comporte unele faţă de altele în spiritul fraternităţii.

Olasz:

Tutti gli esseri umani nascono liberi ed eguali in dignità e diritti. Essi sono dotati di ragione e di coscienza e devono agire gli uni verso gli altri in spirito di fratellanza.

Francia:

Tous les êtres humains naissent libres et égaux en dignité et en droits. Ils sont doués de raison et de conscience et doivent agir les uns envers les autres dans un esprit de fraternité.

Spanyol:

Todos los seres humanos nacen libres e iguales en dignidad y derechos. Y dotados como están de razón y de conciencia, deben comportarse fraternalmente los unos con los otros.

Magyarul:

Minden emberi lény szabadon születik, s egyenlő méltósága és joga van. Az emberek ésszel és lelkiismerettel bírván, egymással szemben testvéri szellemben kell, hogy viseltessenek.

Bár a francia nyelv hatott a szókincsére – ahogy más európai nyelvekére is –, ez nem azt jelenti, hogy a román ettől közelebbi rokona lenne a franciának. A francia szavak nagy része  csak a 19. században került a nyelvbe a modernizáció során.

A szókincs 72%-a latin és újlatin eredetű (ezekből 30% a latinból öröklött, 22% francia, 15% modern kori latin átvétel, illetve 4 % olasz jövevényszó), 14%-a szláv jövevényszó (ebből 9% óegyházi szláv), 4%-a belső fejlemény (főként latin elemekből), a maradék 10% pedig egyéb (német, újgörög, trák–dák, magyar, török, angol, illetve hangutánzó és ismeretlen) eredetű. Az Ethnologue adatai szerint a román szókincsbeli egyezés 77%-os az olasszal, 75%-os a franciával, 74%-os a szárddal, 73%-os a katalánnal, 72%-os a portugállal és a rétorománnal, illetve 71%-os a spanyollal (míg pl. a spanyol és az olasz között ez az arány 82%).

Negyedik tévhit: „A román az egyetlen újlatin nyelv, melyben megmaradt a semlegesnem”

Valóban létezik a főneveknél – a hím- és a nőnemen kívül – egy harmadik nyelvtani kategória, melyet a szakirodalom gyakran semlegesnemnek nevez. A főnevek egy olyan csoportjáról van szó, amelyek egyes számban hímneműekként, többes számban pedig nőneműekként viselkednek, ezért nevezik őket – talán precízebben – „kétneműek”-nek (ambigene) is. E főnevek és a latin semlegesnemű főnevek között nem egyértelmű az egyezés (pl. a latin semlegesnemű főnevek egy része a románban nőnemű lett), tehát elképzelhető, hogy ez a kategória nem közvetlen folytatása a latin semlegesnemnek, hanem új belső fejlemény.

Ilyen főnevek egyébként más újlatin nyelvekben is előfordulnak, bár inkább csak kivételekként: általában „kétnemű”-eknek vagy „ingadozó nemű”-eknek (spanyol género ambiguo) hívják őket (ilyen például a spanyolban az arte 'művészet': arte contemporáneo ’kortárs művészet’ (egyes szám, hímnem) vs. bellas artes ’szépművészetek’ (többes szám, nőnem); vagy pl. az olaszban a l’uovo ’a tojás’ (egyes szám, hímnem) vs. le uova ’a tojások’ (többes szám, nőnem).

Egyébként a semlegesnem éppúgy létezik bizonyos délolasz nyelvjárásokban (pl. a nápolyi nyelvben), a spanyolországi asztúriai nyelvben, sőt, még a spanyol névelőnek és névmásoknak is vannak semlegesnemű alakjai (pl. el, la, lo; él, ella, ello; este, esta, esto; ese, esa, eso stb.), tehát semmiképpen sem a román lenne az egyetlen újlatin nyelv, mely megőrizte vagy újra kifejlesztette a semleges nemet.

Ötödik tévhit: „A román nyelv megőrizte a latin névszóragozást, tehát flektáló, viszont a többi újlatin nyelv nem”

A flektáló (hajlító) nyelvek a szóalakok kisebb-nagyobb mértékű megváltoztatásával – korlátozott számú ragokkal, illetve a tő megváltoztatásával – képesek kifejezni a mondatbeli nyelvtani viszonyokat. Bizonyos mértékig minden újlatin nyelv flektáló, hiszen a szavak képesek alakváltoztatásra: elég, ha csak a nyelvtani nem és szám, illetve az igéknél a személy, szám és igeidő–igemód megkülönböztetésére gondolunk (a flexió nem csak a névszóragozást jelenti). Ugyanakkor természetesen analitikus(abb), körülíró szerkezeteket is használnak, pl. a jövő idő kifejezésére: voi cântá ’énekelni fogok’, vagy pl. a spanyol voy a cantar.

A fent leírtakon túl a román nyelv valóban megőrzött bizonyos maradványokat a latin esetragozásból, azonban a helyzet sokkal árnyaltabb. Valójában nem magukat a főneveket ragozzák, hanem a hátravetett – a főnévvel egybeolvadt – névelőt (artikulust).

A félreértés fő oka lehet, hogy a határozott artikulus a románban nem a főnévi szerkezet (azaz a fakultatív módon számnévvel, melléknévvel bővített főnév) előtt áll (ezért hangzik furcsán ebben az esetben a magyar névelő terminus), hanem utána, ráadásul rá is tapad a szóra (ezért inkább a végartikulus használata ajánlott: hasonló szerkezetet találunk a bolgárban, az albánban, de a skandináv nyelvekben is).

Tehát a végartikulus ragozása őrzött meg a latinból két formát: egy alany-tárgy esetűt, valamint egy birtokos-részes esetűt. Néhány példa az alábbiakban olvasható.

Példa hímnemű főnév végartikulussal történő ragozására

Egyes szám

lat. lupu(m) > román lup ’farkas(t)’ (vö. olasz lupo)
lat. lupu(m) ille > román lupul ’a farkas(t)’ (vö. olasz il lupo)
lat. lupu(m) illius > népi lat. lupu illui > román lupului ’a farkasnak (a(z)…)’

Többes szám

lat. lupi > román lupi [lup^j] ’farkasok’ (vö. olasz lupi)
lat. lupi illi > *lupil^ji > román lupii [lupi] ’a farkasok’ (vö. olasz i lupi)
lat. lupi illoru(m) > román lupilor ’a farkasoknak (a(z)…)’.

Példa nőnemű főnév végartikulussal történő ragozására:

Egyes szám:

lat. casa(m) > román casă [kászö] ’ház(at)’ (vö. olasz  casa)
lat. casa(m) illa(m) > *casala > román casăa > casa [kászá] ’a ház(at)’ (vö. olasz la casa)
lat. casae illi > *casel^ji > román casei ’a háznak (a(z)…)’

Többes szám:

lat. casae > román case ’házak(at)’ (vö. olasz case)
lat. casae illae > román casele ’a házak(at)’ (vö. olasz le case)
lat. casae illaru(m) > népi lat. case illoru > román caselor ’a házaknak (a(z)…)’.

Amint látható tehát, valójában történetileg a főnévhez tapadó, vagy vele teljesen egybeolvadt, a latin mutató névmásból származó artikulust „ragozzák”, s ez adja a román nyelv látszólagos „flektálóbb” jellegű névszóragozását. (A végartikulus nélküli alakok pedig egyáltalán nem különböztetnek meg eseteket.) Ám ezek új fejlemények, nem a latin flektálás közvetlen folytatói.

Hasonlóképpen „ragozható” a határozatlan névelő és a névmások is. Érdemes azonban megjegyezni, hogy a személyes névmások esetragozása (legalább kettő vagy több megkülönböztetett formával!) a többi újlatin nyelvben is fennmaradt: pl. spanyol él/ella/ello (hímnem, nőnem, semlegesnem) ’ő/az’, lo/la/lo ’őt/azt’, le ’neki’ se ’magát, magának’ stb.

Hasonló témájú cikkek a társszerző blogjából:

A „román” kérdés

Az újlatin nyelvek felosztása

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése