nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Mellé vagy a végére?
Sorrend a lelke mindennek

Az ábécébe rendezés – úgy tűnik – sokakat érdeklő dolog. Hogyan alakult ki a ma használt sorrend és hogyan illeszthetünk bele új tagokat?

Szigetvári Péter | 2016. február 16.
|  

Több kommentelőnk kíváncsiságát felébresztette, hogy az ún. ábécé-rend látszólagos önkényessége mögött van-e valami logika. Megnézzük, hogyan alakult ki az alapbetűk sorrendje, majd az egyes nyelvek ábécéiben ehhez adódó további betűk elhelyezésének nyelvi oldaláról lesz szó.

Az alapsorrend

A főníciai és a görög ábécében a 2.–4. helyet a három zöngés zárhang foglalja el: B, G, D, de vélhetőleg ezt sem tudatosan alakították így. (A cikkben a betűkre az eredetibb nagybetűkkel utalunk.)

Az ábécében található betűsorrend okát nem ismerjük, mindenesetre ez a sorrend nagyon régi, első emlékei az i.e. 14. századból származnak, Ugaritból. Az egymáshoz közeli hangokat jelölő betűk vagy közel vannak egymáshoz (pl. M, N), vagy nem (pl. B, P). A magánhangzó-betűk nagyjából egyenletesen elosztva vannak besorolva (a 26-betűs „angol” ábécében az 1., 5., 9., 15. és 21. helyen). De ez csak véletlenszerűen alakult így, hiszen ezek a betűk korábban mind olyan mássalhangzókat jelöltek, amire a görögöknek nem volt szükségük, és ezért magánhangzóknak fogták be őket.

A legrégibb ismert sorrend
A legrégibb ismert sorrend
(Forrás: Wikimedia Commons / Chaos)

A főníciai 22 betű sorrendje a következő volt (ahol van ilyen, a mai megfelelőt adjuk):

A B C D E F Z H Θ I K L M N Ξ O P Ϻ/Ц Q R S T

Bizonyos sorozatok a mai napig változatlanul megmaradtak: A–F, K–N, O–P, Q–T. Az F-et a görögök kettébontották: volt egyrészt a digamma nevű Ϝ [w] hangértékkel, másrészt az Υ előbb [u], majd [ü], ma [i] hangértékkel. Ez utóbbit az ábécé végére tették az eredetileg utolsó T után. A [w] hang eltűnésével a Ϝ betű is elmaradt a görög ábécéből. A rómaiak viszont [f] hangértékkel megtartották, viszont a görög Υ helyett V-t írtak, szintén [u] hangértékkel, szintén a T után. Az Y-t később (az i.e. 1. században) vették át a görög ábécéből, hogy a görög szavakat elegánsan tudják írni. (Az Y-hoz a mai napig fűződik valami elit érzés.) Amikor az i.e. 5. században a korábbi latin [z]-ből [r] lett, a rómaiak kidobták a Z-t az ábécéből. A helyét a C-ből képzett G vette át. Talán azért kellett a Z helyét betölteni, mert egy ideig a betűknek számértékük is volt: A=1, B=2, C=3 stb., és a kiesett betűt valamivel pótolni kellett.

A G-day-ről mindenkinek az ausztrálok jutnak eszébe, ugye?
A G-day-ről mindenkinek az ausztrálok jutnak eszébe, ugye?
(Forrás: gdaymate.nl)


Később az Y-nal együtt a Z is visszakerült a rómaiak ábécéjébe, de akkor már csak a végén maradt hely. A Θ-ra szintén nem volt szükség a latin leírásához. Most tehát itt tartunk:

A B C D E F G H I K L M N Ξ O P Ϻ/Ц Q R S T V Y Z

A J-t csak a 16. század elején kezdték megkülönböztetni az I-től, addig csak annak egyik – szó végi – alakváltozata volt. Emiatt viszont adódott, hogy közvetlenül mögé kerüljön. A később standarddá váló keleti görög ábécében az N utáni Ξ volt az [ksz] hangértékű betű, a nyugati végeken viszont a görögök által az ábécé végére illesztett X. (Ez keleten a [kh], később [ch] hangot képviselte, ezért jelöli ma az IPÁban a [x] a [ch]-t.) Mivel a rómaiak az etruszkoktól, ők viszont a nyugati végek görögjeitől tanultak írni, az X [ksz]-ként áll ma az ábécé vége felé. Az Ϻ (nem M!) az [sz]-t jelölte, de már a görögök is hamar elhagyták – hiszen ott volt az S/Σ is –, viszont a cirill ábécé Ц-je (=[c]) vélhetőleg ennek folytatója, igaz, az ábécé végén. Az U a V-ből alakult ki (az I–J párhoz hasonlóan), viszont azzal szemben az „anyabetű” elé került, így a két elkülönült betűpár sorrendje mindkét esetben magánhangzó–mássalhangzó. A V másik leszármazottja, a W, már mögötte található. Ezzel kialakult a ma ismert 26-os sorozat:

A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z

Hova kerüljenek az újak?

Láttuk, hogy egy egy új betű leggyakrabban az ábécé végére került, de arra is van példa, hogy a mögé a betű mögé sorolódott, amiből „kivált”: I–J, U–V–W. A G besorolása egészen egyedülálló.

A mellékjeles betűkkel ugyanez a helyzet: leggyakrabban az alapbetűjük mögé sorolódnak: lengyel C, Ć; L, Ł; magyar O, Ö; török C, Ç, stb. Azonban előfordul a másik lehetőség is: dán … Z, Æ, Ø, Å. Érdekesség, hogy volt olyan ötlet, hogy a dán ábécébe csak 1948-ban bevett Å (=[ó]) betű a sor legelejére, az A elé kerüljön. Ennek az volt az oka, hogy a korábbi AA kettősbetűt cserélték fel vele, az pedig óhatatlanul az összes többi A-val kezdődő szó elé sorolódott. Mivel végülis az Å az ábécé végére került, az addig listavezető Aarhus város hirtelen minden lista végén találta a nevét, mint Århus. 2010-ben a városi tanács döntése nyomán visszaállt az Aarhus alak. El tudjuk képzelni, hogy Cegléd önkormányzata úgy határoz, hogy a továbbiakban a város nevét Czeglédnek kell írni?

Számít a nyelv

Az eddigiekből úgy tűnhet, hogy tulajdonképpen önkényes, hova teszünk egy-egy betűt az ábécében. Vannak azonban olyan, nyelvenként különböző helyzetek, amelyek okot szolgáltatnak bizonyos sorrendekre másokkal szemben. Ha egy nyelvben bizonyos hangok egymással váltakoznak, akkor azokat érdemes egymás mellé tenni. A magyarban például váltakozik az [a] és az [á], ezért jó, hogy ezeknek a különbsége az ábécé-rendben nem számít:

sár, sara, saras, sárban, semmi, sima, som, summa…

Egy dán-típusú ábécé-rendben a sár különböző alakjai egymástól jóval távolabb kerülnének:

sara, saras, semmi, sima, som, summa, sár, sárban…

Az emlegetett dán ábécé ezt a szempontot nem veszi figyelembe, hiszen a dánban is akadnak az ábécé végére került betűket érintő váltakozások: pl. tand ’fog’ – tænder ’fogak’, gås ’lúd’ – gæs ’ludak’ (még az utóbbi két betűnek sem sikerült egymás mellé kerülnie: Æ, Ø, Å). A tájékozott olvasó itt a germán nyelvek híres umlautjára gyanakodhat, és nem is téved. Emiatt kerülnek az itt említett szavak angol megfelelői is távol egymástól az ábécé-rendben: tooth–teeth, goose–geese, ezzel nem lehet mint kezdeni. A német ábécében viszont továbbra is együtt maradnak, hiszen a sorbarendezésnél A és a Ä viszonya általában ugyanaz, mint a magyar A és Á-é. Tehát a Zahn–Zähne, Gans–Gänse egymás mellett maradnak.

Maradjunk együtt!
Maradjunk együtt!
(Forrás: Wikimedia Commons / Francesco Canu / GNU-FDL 1.2)

Ha ezt a nyelvi szempontot vesszük figyelembe, akkor a magyar kettősbetűknek nincs okuk az első tagjuk után állni, hiszen nincsen a magyarban C–CS, G–GY stb. váltakozás, illetve amikor épp van, akkor a helyesírás nem a kettősbetűt használja: pl. pont–pontja [pontya]. Tehát akár az ábécé végére is sorolhatnánk az összes kettősbetűt: …Z, CS, GY, LY… Ez persze egyáltalán nem volna jó ötlet, hiszen továbbra is egységként kellene ezeket kezelni, miközben technikailag az ilyen betűkapcsolatok két jelből állnak.

Azaz ha a hagyományt egy pillanatra kikapcsoljuk, akkor csak úgy dönthetünk, hogy a kettősbetűket tartalmazó szavakat úgy rendezzük sorba, mintha a tagjaik önállóan állnának: cövek, csók, cukor, Czuczor.

Amire végképp nincs megoldás

Az eddigiekben is előfordultak nem egyértelmű esetek, de mi van akkor, ha egy listába nem csak latinbetűs elemek kerülnek? Hova tegyük pl. a cirillbetűs Ярослав [jaroszlaf] nevet? A J-hez, az Y-hoz, vagy az végére, hisz az orosz ábécében ott van a Я?

De ugyanígy problémát jelent a számok besorolása (a lista elejére vagy végére kerüljön?), vagy a különböző jeleké (pl. egy számtek könyv mutatójában előfordulhat a @, #, $, % stb.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
5 El Vaquero 2016. február 16. 23:47

Látom El Phedro újabban fonológiáról alfabetológiára váltott. Ez nekem rossz hír, ebbe szürke doboz nélkül sem tudok belekötni.

4 szigetva 2016. február 16. 19:42

@lcsaszar: Tehát az "a"-nak a "Z" után kéne jönnie?

3 Irgun Baklav 2016. február 16. 17:45

@lcsaszar: Lehet az Unicode-ot segítségül hívni az ábécérend-készítéshez, de olyan problémáknál, ahol a gyakorlatban az ábécérendnek jelentősége is van, nem biztos, hogy praktikus.

Pl. teszem azt egy disszertáció/cikk végére egy irodalomjegyzéket akarok tenni. Sajnos az angol nyelvű folyóiratok, folyóirat-adatbázisok jelentős része a kelet-európai szerzők nevéről egyszerűen lefelejti a mellékjeleket; más részük meg megtartja. Az egyik helyen ugyanaz a pofa Łukasiewicz lesz, a másikon Lukasiewitz; ha valamiért nem lehet eldönteni, hogy a két muksó ugyanaz-e (pl. azonos keresztnevük is van, de más adat, pl. a munkahely, e-mail cím nincs feltüntetve), és az egyik lapban L-lel, a másikban Ł-lel írták a nevét, akkor célszerű lenne-e az egyiket a bibliográfia közepére, a másikat a végére tenni?

Vagy megkockáztatni, hogy végülis Lukasiewitz név biztos nincs, és egyszerűen át kell írni azt is Ł-re? (Persze a másik irány is játszik, L-lesíteni a Ł-t.) Ehhez már nyelvi ismeretek kellenének, másrészt még az is lehet, hogy az egyik kolléga már nyugatra tántorgott ki, és hivatalosan ő már mindenhol L-lel jegyzi magát. De ha én csak a cikkére akarok hivatkozni, akkor az élettörténete, háttere annyira nem érdekel, és biztos nem akarok a lenyomozásával órákat tölteni kizárólag az ábécérend miatt.

2 szigetva 2016. február 16. 17:37

@lcsaszar: Már a múltkor is kiderült, hogy nem. Sőt valószínű nincs is univerzális megoldás.

1 lcsaszar 2016. február 16. 16:12

Szerencsére az unicode kitalálói gyakorlatiasan megoldották ezt az akademikus problémát.

Információ
X