-
Sándorné Szatmári: @nasspolya: 25 -re Folytatás: "A -d-re talán a válasz az, hogy fiktív tőre épül, nincs öná...2024. 10. 13, 11:41 Ál- és Tudomány
-
Sándorné Szatmári: @nasspolya: 25 "Miért pont ez a két nyelv?" Mármint az (illír-) pannon - kelta (==> a k...2024. 10. 12, 10:34 Ál- és Tudomány
-
nasspolya: @Sándorné Szatmári: Miért pont ez a két nyelv? Az illírből főleg csak tulajdonnevek és pár...2024. 10. 10, 07:37 Ál- és Tudomány
-
Sándorné Szatmári: @szigetva: A szer szó sokoldalú jelentése a MAI magyar nyelvben amire gondoltam és amiről ...2024. 10. 06, 20:07 Ál- és Tudomány
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Azért inkább a tudományos forrásokat ajánlanám: uesz.nytud.hu/index.ht...2024. 10. 06, 14:26 Ál- és Tudomány
Kálmán László nyelvész, a nyest szerkesztőségének alapembere, a hazai nyelvtudomány és nyelvi ismeretterjesztés legendás alakjának rovata volt ez.
- Elhunyt Kálmán László, a Nyelvész, aki megmondja
- Így műveld a nyelvedet
- Utoljára a bicigliről
- Start nyelvstratégia!
- Változás és „igénytelenség”
Kálmán László korábbi cikkeit itt találja.
Ha legutóbb kimaradt, most itt az új lehetőség!
Ha ma csak egyetlen nyelvészeti kísérletben vesz részt, mindenképp ez legyen az!
Finnugor nyelvrokonság: hazugság
A határozott névelő, ami azt jelenti, hogy ‘te’
Az oroszok már a fejünkön vannak!
Folytatjuk írástörténeti sorozatunkat, a görög betűk és mellékjelek, az idézőjelek és az ábécé-rend kialakulása után most a latinbetűs írások mellékjeleiről lesz szó. Először is a magyar írásban használt háromféle ékezetről.
Az IPÁ-t bemutató cikkben említettük, hogy ha egy nyelv hangzó alakját írásban akarjuk rögzíteni, akkor meghatározott számú jelre (betűre) van szükségünk. Mivel a fonetikai átírás csak szakemberek szűk körét érinti, ott viszonylag szabadon lehet válogatni a lehetőségek közül. Az egyes nyelvek helyesírását viszont a célszerűség mellett erősen befolyásolja a hagyomány is. Most sem a kettős-, vagy többes-betűkkel, sem az új betűformákkal nem foglalkozunk, csak a meglevő betűkre tett mellékjelekkel.
(Forrás: xkcd.com)
A latin ábécében korábban csak 22 betű volt, a bővüléséről itt ír a nyest. Ebben a cikkben a betűket nagybetűvel (latinosan majuszkulával) jelezzük.
A világon legelterjedtebb, a rómaiaktól örökölt jelkészlet, a latin ábécé ma összesen 26 jelet tartalmaz. Ebből ötöt kifejezetten magánhangzókra használunk (A, E, I, O, U), de további kettő szintén előfordulhat ilyen értékkel (az Y-t a dán, svéd, finn írás használja az [ü]-re, más írások az [i]-re, a W-t a velszi az [u]-ra). Egy ötmagánhangzós nyelv írása, mint például a lengyelé, tehát jól megvan a latin ábécével, már ami a magánhangzókat illeti.
Pont, pont…
Az ötnél több magánhangzós nyelvek írásához azonban valamerre bővíteni kell az ábécét. A németben az umlaut nevű jelenség miatt létrejöttek elölképzett, ajakkerekítéses magánhangzók, az [ö] és az [ü]. Ez más germán nyelvekben, például az angolban is megtörtént, de ott később az [ö]-ből [e] lett, az [ü]-ből meg [i], úgyhogy nem kellett az írást új jelekkel terhelni. A németben viszont maradtak ezek a furcsa magánhangzók, ezért jelölni kell őket. Erre az umlautban érintett hátulképzett magánhangzókat jelölő betűkre tett kis e betű, vagy két kis vonalka szolgált. A mai tipográfiai szokás ezt két ponttal jelöli, amit – nem meglepő módon – umlautnak nevezünk: Ü, Ö, Ä. Az utolsó betűt, ami a magyarban csak családnevekben fordul elő, umlautos á-nak nevezzük, a másik kettő régi ismerős, ezért nincs külön nevük.
(Forrás: Wrzlprmft, german.stackexchange.com)
Viszont akkor felmerül a kérdés: ha a magánhangzóbetűre tett két pont annak elölképzettségét jelöli, akkor hogyan kerülhet eleve elölképzett magánhangzót jelölő betűkre ez az ékezet? Az úgynevezett zárt e-t jelölő Ë-re például úgy, hogy a pontosabb nyílt e = Ä, zárt e = E jelölés helyett (ami pl. a finn írásban használatos) a magyar írásban a nyílt e = E, zárt e = Ë terjedt el (legalábbis abban a szűk körben, ahol ilyesmire adnak). Az I-re és más nyelvek írásában az E-re, valamint az Y-ra viszont más-más okból került két pont.
A két-pont ékezetnek ugyanis van egy másik eredete is: ennek alapján dierézisnek vagy trémának nevezik. A dierézis korábbi mellékjel, mint az umlaut, „már a görögök” is használták. A ’szétválasztás’ jelentésű nevének megfelelően azt jelezte, hogy két, egymást követő betűt külön kell ejteni. Az ógörögben az AI kettőshangzót jelölt: pl. αἰδώς [ajdósz] ’szégyen’. Amikor mégsem, akkor ezt az I-re tett két ponttal jelölték: pl. ἀϊδής [áidész] ’láthatatlan’. Ez olyan, mintha a magyar pácsó-t (ami ugye pác-só) pács̈ó-nak írnánk, hogy jelezzük, a cs itt nem [cs], hanem [c]+[s]. A szétválasztó két pont is elterjedt, főleg az újlatin nyelvek írásában: pl. francia haïr [air] ’utál’ (nem [er], mint air ’levegő’), spanyol pingüino [pingwíno] ’pingvin’, ahol a dierézis azt jelzi, hogy az U-t külön ejteni kell, nem úgy, mint ebben: guitarra (nem pedig guitar!) [gitárra] ’gitár’. Az angol írásban is előfordul. Mivel az angolban a szó végén az E-t jellemzően nem ejtjük, ha mégis, akkor ezt lehet jelölni: pl. Brontë [bronti], nem [bront]. Igazán véletlen egybeesést találunk a francia aigüe [egü] ’éles (nőnem)’ melléknévben, ahol az Ü tényleg [ü], de a két pont nem umlaut, hiszen a francia írásban az U betű eleve [ü] (lásd aigu [egü] ’éles (hímnem)’). A két pont itt is dierézis, mint a franciában mindig, azt jelzi, hogy ez az U ejtendő, szemben például az algue [alg] ’alga’ U-jával, ami csak azért van ott, mert nélküle a szót [alzs]-nak hihetnénk, mint például a belge [belzs] ’belga’ szóban.
Az I változataként használt Y-on ritkán francia nevekben (pl. l’Haÿ-les-Roses [lai le roz]) és magyar családnevekben is előfordul a dierézis: Konkolÿ-Thege [konkoli tege], Harasztÿ [haraszti]. Ugyanezt a formát eredményezi a holland IJ kisbetűs kapcsolatának összeolvadása: ij > ÿ, pl. Parijs [parejsz] ’Párizs’, családnévben van Parÿs. Itt tehát a kis i-n és kis j-n levő pontokból adódik az umlauthoz és dierézishez hasonló két-pontos mellékjel.
Vesszőcske
Láttuk, hogy a magyar írásban elsősorban az umlaut típusú két-pont ékezet fordul elő, a dierézis típusú csak nagyon ritkán – pedig nevekben néha jól jönne. Gyakori még az úgynevezett éles hangsúlyjel (latinul accentus acutus), ami ugyancsak görög találmány.
Azonban a görögben a hanglejtést jelölte, sok európai írásban a hangsúly helyét, a magyarban azonban a magánhangzó hosszúságát. Husz János (kb. 1370–1415) találta ki, hogy a hosszú magánhangzókat így jelöljék a cseh írásban, az ötletet aztán átvette a magyar és a szlovák írás is.
Az két-pont ékezet (umlaut vagy dierézis) ugyan előfordul, de nem jellemző mássalhangzókon. Husz az éles ékezetet nem csak magánhangzókra tette a hosszúságot jelölni, hanem mássalhangzókra is. Pontosabban ő egy ponttal jelölte, hogy az adott mássalhangzó palatális, a latinban ugyanis nem voltak ilyen hangok (kivéve a [j]), és ezért betűk sem. Sok európai nyelvben, így például a szláv nyelvekben, de a magyarban is, viszont vannak: [ty], [gy], [ny], [cs], [s], [zs]. Husz pontját csak a lengyel őrzi, és csak a Z-n: pl. Żuk [zsuk]. A lengyelben más betűkön egy az éles ékezethez hasonló vesszővé alakult: Ń, Ć, Ś, Ź (a Ż és a Ź két különféle [zs]). Más szláv írásokban pedig kis ék lett belőle: Ť, Ď, Ň, Č, Š, Ž. Ez utóbbit csehül háček [hácsek]-nek, szlovákul mäkčeň [mekcseny]-nek, szerbül-horvátul kvaká-nak nevezik, szerepelnek a litván írásban is. Az átmenetet jelzi, hogy az olyan kis- (vagy nagy)betűkön, amelyeknek nem elég „széles” a teteje, nem ék, hanem a vessző alakú ékezet van: Ť/ť, Ď/ď, Ľ/ľ.
(Forrás: Janíček Zmilelý z Písku, wikimedia.org)
Magyar találmány a hosszú umlaut, amit néha hungarumlaut-nak is neveznek. A használatából is sejthetjük, hogy ez az eddig tárgyalt két mellékjel, az umlaut és a magyarban a hosszúságot jelző éles ékezet hibridje, ami nem tekint vissza régi múltra, használata csak a 19. században vált elterjedté. Itt nézhetünk utána.
A magyarban használt mellékjeleken kívül még számtalan más mellékjeltípus is előfordul a latinbetűs írásokban, ezek bemutatására később kerítünk sort.