-
Sándorné Szatmári: @nasspolya: (Hátha ennyi idő után még elolvasod..) -29-ben ezt írtad: ".... mi a pontos kü...2024. 11. 23, 12:47 A nyitás tárgya
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Kétségtelen, hogy majd ha tudunk valamit a jelenleg ismertnél korábbi ...2024. 11. 22, 14:33 Szótekerészeti agybukfenc
-
Sándorné Szatmári: @szigetva: 14 "..az állítólagos "ősnyelvről" azért könnyű bármit (és annak az ellenkezőjét...2024. 11. 22, 14:17 Szótekerészeti agybukfenc
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Kérlek, fejezd be a hülyeséget. Egyszer-kétszer talán vicces, de most ...2024. 11. 13, 12:05 Szótekerészeti agybukfenc
-
Sándorné Szatmári: @Sándorné Szatmári: 12 kiegészítés: -A mai angolban a "kulcs" szó időben csak oda helyezhe...2024. 11. 13, 11:33 Szótekerészeti agybukfenc
Kálmán László nyelvész, a nyest szerkesztőségének alapembere, a hazai nyelvtudomány és nyelvi ismeretterjesztés legendás alakjának rovata volt ez.
- Elhunyt Kálmán László, a Nyelvész, aki megmondja
- Így műveld a nyelvedet
- Utoljára a bicigliről
- Start nyelvstratégia!
- Változás és „igénytelenség”
Kálmán László korábbi cikkeit itt találja.
Ha legutóbb kimaradt, most itt az új lehetőség!
Ha ma csak egyetlen nyelvészeti kísérletben vesz részt, mindenképp ez legyen az!
Finnugor nyelvrokonság: hazugság
A határozott névelő, ami azt jelenti, hogy ‘te’
Az oroszok már a fejünkön vannak!
Ha valakivel nem vagyunk bizalmas viszonyban, és mégis úgy szólunk hozzá, mintha abban lennénk, az behatolás az intim szférájába, és ebben az értelemben agresszió: ezt hívják a jog nyelvén szexuális zaklatásnak. Azért sértő, lekezelő, degradáló, mert azt feltételezi, sőt azt fejezi ki, hogy aki ezt megteszi, az megengedheti magának az ilyen agressziót.
A világ nyelveiben általános, hogy a kedveskedő, becéző kifejezések eredendően a gyerekekhez szólókból alakulnak ki, vagy akár azonosak velük. Az emberek hajlamosak a kedvesükhöz, jóbarátaikhoz, sőt háziállataikhoz is olyan megszólításokkal fordulni, mint amilyenekkel gyerekekhez szokás. Néha az udvarias megszólítások egyes fajtái is ilyenek. Például a kicsikém, babám (bébi) és a hasonlók formailag is arra utalnak, hogy a megszólított a beszélőnél kisebb, neki kiszolgáltatott, gondozásra szoruló személy, akárcsak egy gyerek. De közvetve az aranyom, drágám, édeském, tündérkém is arra utalnak, hogy a megszólított ártatlan, védtelen, kicsi, és ebben gyerekre emlékeztet. Különösebb szakértelem nélkül megkockáztatom, hogy mindennek valószínűleg mély lélektani gyökerei vannak, vagyis hogy mindenfajta szeretet összefügg az utódok gondozására vonatkozó ösztöneinkkel. Például egyáltalán nem ritka, hogy a házi kedvenceket szinte gyerekeikként szólítják meg az emberek, és a párkapcsolatokban is igen gyakori (a már idézett babám kifejezésen kívül is) például a fiacskám, kicsim stb. megszólítás. Az udvarias használatra pedig furcsa példa a magyarban az, amikor idősebb felnőttek ismeretlen, kevésbé idős felnőtteket úgy szólítanak meg, hogy aranyoskám vagy életem – például a piacon árusoktól gyakran lehet hallani ilyen megszólítást.
A kedveskedéssel természetesen semmi baj sincs, és a nyelvi részéről sokkal többet nem is tudok mondani, mint a fentieket. De mint a nyelvhasználatnak általában, ennek is komoly társadalmi vonatkozásai vannak. Ezt úgy értem, hogy rengeteg kifejezés van, amelyet csak bizonyos személyközi viszonyokban lehet „észrevétlenül”, természetesen használni, és ha ilyeneket másféle viszonyban használunk, akkor különös vagy éppen durva hatást keltünk velük. Elég, ha az úgynevezett tabukifejezésekre gondolunk: a társadalmi konvenciók értelmében ezeket csak olyan szűk nyilvánosság előtt használhatjuk, amelyikben azt a korábbi gyakorlat, hallgatólagos megegyezések lehetővé teszi (például bizonyos családokban, iskolai osztályokban), vagy olyan közösségben, ahol az köztudomásúan megengedett (kocsmában, focimeccsen).
István nevű olvasónk éppen ilyen társadalmi megegyezésekről, konvenciókról érdeklődik. Ez persze a dolog természeténél fogva nagyon összetett kérdés, mert – mint a tabukifejezések példája mutatja – változó az, hogy milyen kisebb közösségben mi a szokás, illetve mi megengedett. A kérdés így hangzik:
Szívesen olvasnék egy cikket a cikkben fellelhető degradáló(!?), vicces, becéző szavakról… http://www.nlcafe.hu/eletmod/20140527/kisaranyom-no-ferfi-tisztelet/ Mikortól és miért degradál, milyen kulturális stb. különbségek miatt érezzük sértőnek vagy éppen kedvesnek ugyanazt a szót…
Az oldal az ajánló után folytatódik...
Az István által hivatkozott cikk, Jámbor Eszter írása tömören arról szól, hogy a szerző a kedveskedő kifejezéseket inkább bizalmaskodásnak (és ezért degradálónak, megalázónak, lekezelőnek, ál-tiszteletadásnak, alá-fölérendeltséget kifejezőnek) érzi. Olyan kifejezéseket idéz, mint (kis)aranyom, kicsikém, Eszterke. Úgy gondolja, hogy ezek a kifejezések csak házastárstól, szeretőtől, jóbaráttól, szülőtől fogadhatók el – ez egybehangzik azzal, amit ennek a cikknek az elején írtam, és persze Jámbor Eszter nem a piaci árusok megszólítási szokásaira gondol. A szexuális zaklatáshoz (mondjuk a fenékbe csípéshez) érzi hasonlatosnak, ha ismeretlen férfiak, kollégák becézgetik, azt az időszakot idézi fel a számára, amikor „a nők csak beosztottak lehettek”, tehát a férfiaknak alá voltak rendelve. Az aszimmetriát bizonyítja, hogy tőle, illetve a nőktől általában nem fogadnák el, ha mondjuk a kisapám, kisöreg, édesem, kicsikém kifejezéseket használná hasonló helyzetben (ismeretlen férfiakkal vagy kollégákkal).
Semmilyen alapom nincs arra, hogy megkérdőjelezzem másvalakinek az érzéseit. Teljesen megértem, hogy Jámbor Eszter úgy érzi, nem egyenrangú partnernek, hanem „valami kis becézgetni való lénynek” tekinti őt az, aki nincs vele bizalmas viszonyban, mégis így beszél hozzá. Azt hiszem, ez egyben válasz is István kérdésére: ha valakivel nem vagyunk bizalmas viszonyban, és mégis úgy szólunk hozzá, mintha abban lennénk, az behatolás az intim szférájába, és ebben az értelemben agresszió: ezt hívják a jog nyelvén szexuális zaklatásnak. Azért sértő, lekezelő, degradáló, mert azt feltételezi, sőt azt fejezi ki, hogy aki ezt megteszi, az megengedheti magának az ilyen agressziót. És mivel tudjuk, hogy ilyenkor a megszólított nő nem engedhetne meg magának hasonlót, világos, hogy az ilyen agresszió eleve alá-fölérendeltségi viszonyt feltételez, illetve ilyet próbál teremteni. Egyben azt is feltételezi, sőt azt fejezi ki, hogy a megszólított minden előzmény nélkül hajlandó lesz bizalmasnak tekinteni a viszonyt, pedig ez csak nagyon könnyen behódoló vagy éppen könnyűvérű személyekről tételezhető fel. Mi más ez, mint a másik lenézése, lekezelése, sőt megsértése?
Egy dolgot azonban hozzá kell ehhez fűznöm, ami már elég távol áll a nyelvi elemzéstől. A magyar közösségek sokfélék. Vannak közöttük olyanok, amelyekben egyetlen nőnek sem jutna eszébe szóvátenni azt, amit Jámbor Eszter cikkében olvasunk, vagy ha mégis eszébe jutna, vonakodna megtenni. Ezek a közösségek ebben az értelemben hagyományosabbak, feudális jellegűbbek, mint más, sokkal modernebb intézmények, a beszédszokásaikban mindenképpen, és sokszor egyéb vonatkozásban is. Személyes meggyőződésem, hogy két és egynegyed századdal a Nagy Francia Forradalom után kimondhatjuk, hogy Európa a másik irányba halad, és nem tér vissza a feudális viszonyokhoz. Jó lenne, ha megszabadulnánk az olyan méltánytalanságoktól, mint amelyekről Jámbor Eszter beszámol, a nyelviektől is, meg a velük járó gyakorlatiaktól is. Nem biztos, hogy a nyelvi szokások polgárosítása jelentős hatással van a gyakorlati polgárosodásra, de példát mutathatunk azzal, ha nyelvhasználatunkban is éreztetjük: egyenlő félként tekintünk minden polgártársunkra, ha férfi, ha nő, és még nyelvileg sem engedünk meg magunknak olyat, ami a gyakorlatban ennek ellentmond, akkor sem, ha vannak ilyen hagyományok. Én ezt hívom politikai korrektségnek, és nagyon pozitívnak tekintem.