nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Nyelv és lélek 31.
Otthagyni, továbbhaladni

Többször írtunk már arról, hogy az írás folyamatához hozzátartozik az olvasás és a javítás. Legnagyobb örömünkre ezt maga Kosztolányi Dezső is megerősítette. Szerinte egy írásba óhatatlanul kerülnek olyan mondatok, részletek, amelyektől végül meg kell szabadulnunk, viszont az írás folyamata közben segítenek minket megírni, befejezni művünket.

Molnár Cecília Sarolta | 2013. május 24.
|  

Korábban már írtunk arról az érzésről, amit sokan megélünk egy üres papírlap vagy egy kinyitott szövegszerkesztő ablak láttán abban a helyzetben, amikor azt nekünk kellene teleírnunk azt. Ennél talán csak egy rosszabb van, amikor már van ott valami; valami olyasmi, amiről tudjuk, hogy úgy nem jó. Ilyenkor vagy elkezdjük kihúzni, kiradírozni, vadul nyomkodjuk a „Delete” gombot, vagy körmünkszakadtáig ragaszkodunk a rettentő és mindent elrontó mondathoz. A törlés sokszor nem segít, a holtponton nem tudunk átlendülni, nem tudjuk folytatni az írást. Ha meg otthagyjuk azt a bizonyos rossz mondatot, akkor ettől akadunk meg. Ez így sehogy sem jó!

Megnyugtató azonban, hogy ilyesmi még a legnagyobbakkal is megesik; talán eleve hozzá is tartozik az írás folyamatának természetéhez. Kosztolányi Dezső például az Írás közben című, 1933. október 1-jén, a Pesti Hírlapban megjelent kis cikkében a fentihez hasonló jelenségről számol be. Arról ír, hogy írás közben a fenti helyzet óhatatlanul előáll.

Írás közben néha nem tudunk kihúzni valamilyen nyakatekert fordulatot, melyet magunk is ostobának, ízléstelennek tartunk. Valahogy beleszerettünk, és ragaszkodunk hozzá. Fontosnak érezzük, bár egyáltalán nem volnánk képesek megmagyarázni, hogy miért. Ahhoz, hogy halálra ítéljük, gyengék vagyunk.

Kosztolányi tehát nincs a kihúzás pártján; az ember – mondja – sokszor ragaszkodik a saját marhaságához, még akkor is, ha tudja, hogy az marhaság. Szerinte azonban – és neki talán hihetünk, hiszen elég sokat és elég jól írt – ezekre a rossz mondatokra szükség is van ahhoz, hogy elkészülhessen az írásmű. Így egyértelműen azt tanácsolja, hogy az ilyesmit egyszerűen hagyjuk ott, és lépjünk tovább.

Leghelyesebb [az] ilyesmit ott hagyni a helyén és továbbhaladni.

Kosztolányi Dezső
Kosztolányi Dezső
(Forrás: Wikimedia Commons)

A készülő írásművet egy építményhez hasonlítja, amelynek az építése során bizony szükség van az ilyen „tartó állványokra” ahhoz, hogy az épület elkészülhessen. Viszont a kész épület átadása előtt ezeket mindenképp le lehet, sőt, le is kell bontani. Azaz a rossz mondatok „állványokként” segítenek minket az írásunk elkészítésében, segítenek azt felépíteni, egésszé formálni. De miután már készen vagyunk, újra elolvasva művünket rá fogunk jönni, hogy ezek a mondatok valójában fölöslegesek. És a munka befejezéseképpen már könnyen tudjuk őket kihúzni.

Ha aztán munkánk elkészült, könnyűszerrel lebonthatjuk, mint holmi fölöslegessé vált épületállványt. Akkor már nem sajnáljuk. Bizonyos, hogy szükség van reá, és nélküle talán sohase juthattunk volna oda, ahova akartunk.

Arra a kérdésre azonban, hogy miért nem tudunk rossz mondatok nélkül, elsőre hibátlanul és tökéletesen fogalmazni, maga Kosztolányi sem tudja a választ. Hogy miért szükségszerű, hogy belekerüljenek ezek a bizonyos rossz mondatok a szövegeinkbe, az alkotói lélektan rejtélye marad.

Tartó oszlopok
Tartó oszlopok
(Forrás: Wikimedia Commons / Störfix / CC BY-SA 2.0)

De még mindig rejtély számunkra, hogy mivel és miben segített bennünket az alkotás követhetetlen mozzanatain.

Ne is töprengjünk ezen. El vele. Az épület már áll.

Az tehát, hogy elsőre nem lehet tökéleteset alkotni, még egy Kosztolányi kaliberű alkotó is megerősíti. Így azonban nem marad más hátra annak, aki bármilyen írásra adja a fejét, mint hogy átolvassa saját írását, és amikor már összeállt, eltüntesse ezeket a fölöslegessé vált elemeket. Az átolvasás és a javítás tehát tényleg nem spórolható meg!

Forrás

Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 390. oldal

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X