nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Nyelv és lélek 23.
Vigasztaló örökkévaló emberi butaság

Kosztolányi ezúttal újságot olvas, és megint kiakad. De most nem a nyelv változásán, nem is a germanizmusokon. Most a szavak és a valóság viszonyával gyűlik meg a baja. Mi pedig osztozunk szenvedéseiben.

Molnár Cecília Sarolta | 2013. március 21.
|  

Nyelv és lélek című sorozatunkban már többször kiderülhetett, hogy Kosztolányi Dezső hajlamos volt kiakadni bizonyos nyelvi jelenségeken: „miért így (magyartalanul vagy helytelenül) mondják, írják, miért nem amúgy (helyesen vagy szépen)?”. Ezeken mi, a léha utókor nevében csak mosolyogtunk eddig: a nyelv önkénye és állandó változása, változatossága minket gyönyörködtet – pláne évszázados távlatból. A következőkben bemutatandó írásban azonban valami egészen máson készült ki Kosztolányi, valami sokkal komolyabb dolgon, mint egy-egy futó kifejezés.

Ezúttal Kosztolányi olvasóként, méghozzá újságolvasóként, hírfogyasztóként áll előttünk. És bár írásának címével azt sugallja, hogy csak tűnődik az újságban olvasottakon, valójában igen komoly és szomorú tanulságot fogalmaz meg az Egy olvasó tűnődése című írásában, amely a Pesti Hírlapban jelent meg 1932. június 10-én.

A mai élet szörnyű. Csupa szomorúság és vér. De a henyeség, a fontoskodás, az örökkévaló emberi butaság gondoskodik arról, hogy néha föl is derüljek. Mostanában ez egyetlen vigasztalásom.

(132. oldal)

A tanulság utolsó mondatát nem tudjuk nem ironikusan érteni a Kosztolányi által – egyébként rendkívül szórakoztatóan – elénk tárt három rövid történet (három hír) elolvasása után. A mosolyunk nem őszinte, inkább csak kínunkban nevetünk. De min is akadt ki ennyire Kosztolányi?

Látszólag ismét megfogalmazásokon. Az első hír, amiről Kosztolányi tolmácsolásában értesülünk, arról szól, hogy egy ember rosszul lett a kávéházban, és kórházba szállították. Ott, amikor az orvos meg akarta vizsgálni, elkedzett dühöngeni, és nekiesett a doktornak. Kosztolányi a hír megfogalmazásából kiemeli, hogy „az orvos vizsgálatnak akarta alávetni” a beteget, illetve, hogy „a beteg viselkedése nyomban gyanús volt előtte”. Ami aztán végleg kiveri a biztosítékot az a következő kissé hivataloskodó megfogalmazás: „rövidesen megállapította róla [a doktor], hogy ön- és közveszélyes elmebeteg”. A helyzet megfogalmazásának abszurditására hívja fel a figyelmet itt Kosztolányi két szó kiemelésével.

Nekem itt főképp két szó tetszik. Ez a két szó: rövidesen és megállapította. Mi, akik tanulatlanok vagyunk, hasonló helyzetben bizonyára haboznánk. Talán arra gondolnánk, hogy támadónk pusztán elméskedni akart, s az elméskedésnek ezt a szokatlan formáját választotta. De az orvos azért orvos, hogy világosan lásson. Ő már rövidesen tudta, hogy miről van szó, s rövidesen megállapította azt, aminek a megállípítására nekünk napokra volna szükségünk.

Már-már megnyugszom ebben, mikor új kétség gyötör. Hogyan állapít meg ilyesmit egy orvos? Azt kell képzelnem, hogy minden orvosnál van egy erre szolgáló műszer, amivel a szőlősgazdák a must szeszfokát mérik, ezt egyszerűen belemártják a beteg agyvelejébe, s a műszer a léptéken feltünteti, hogy a betegeknek hány kerekük hiányzik. Később arra a véleményre hajlok, hogy az ilyen dühöngőket az orvosok egy mérlegre állítják, mely az utcán található önműködő súlymérlegre emlékeztet, s ez egy kartonlapot dob ki, melyen gépírással ez áll: épelméjű, vagy ez: ön- és közveszélyes elmebeteg.”

(131–132. oldal)

 

Vigasztaló örökkévaló emberi butaság
Forrás: Wikimedia Commons

Ha elképzeljük a hír alapján, hogy mi is történhetett a kávéházban, majd később a kórházban, nekünk is feltűnhet a hivatalos, újságírói stílusú megfogalmazás hamissága, nevetségessége. A doktornak nyilván nem kellett semennyi idő, hogy rájöjjön, hogy a beteg nem épelméjű. A diagnózis pedig szintén nem más, mint egy hétköznapi jelenség szaknyelvre való lefordítása; ha tetszik, egy emberi viselkedésforma orvosi felcímkézése. Kosztolányi ezt a teljesen természetes nyelvi aktust is teljes abszurditásként éli meg és mutatja be. Valahogy a valósághoz nem illenek a szavak...

A második történetben is nagyon hasonló problémába ütközik. A hír arról szól, hogy egy emberektől zsúfolt teremben lelőnek valakit. A tömeg kiabál, hogy az illető meghalt. De a tömegben jelen van egy orvos is, aki észreveszi, hogy az áldozat álla mozog, és kijelenteti: „az előbbi kórjelzés hibás”. Ismét a helyzethez nem illő, hivataloskodó megfogalmazás az, ami Kosztolányinak feltűnik. (Az persze így utólag nem világos, hogy maga a hírben szereplő orvos fogalmazott így, vagy pedig a hír írója adta a szájába ezeket a szavakat.) A másik probléma pedig a logikátlanság: a hírben felesleges hangsúlyozni, hogy orvos volt az illető, hiszen annak megállapítására bárki képes, hogy az illető él-e vagy meghalt... A problémát Kosztolányi egy viccel üti el:

Ha történetesen nincs jelen egy orvos, akkor a jelenlevők hetekig, esetleg hónapokig is azt hihették volna, hogy az áldozat meghalt.

(132. oldal)

 

Vigasztaló örökkévaló emberi butaság
Forrás: Wikimedia Commons

És ha még nem lenne elég a szörnyűségekből és a megfogalmazási módjaikból, a harmadik történet valóban felteszi az i-re a pontot. A hírben egy apáról van szó, akinek elrabolják az egyetlen kislányát. Hónapok múlva rábukkannak a lány holttestére; a rendőrség pedig megkéri az apát, hogy menjen el azonosítani a halottat. Mire az apa „azonnal” a helyszínre siet. Kosztolányi így színezi groteszkké ezt a kis fogalmazási malőrt; ezeket a szavakat adja a képzeletbeli apuka szájába:

– Az urak végtelenül kedvesek és figyelmesek, hogy idefáradtak, de legnagyobb sajnálatomra nem teljesíthetem a kívánságukat. Én előbb egy Mozart-szonátát szeretnék eljátszani, utána teniszeznem is kell, este egyéb irányú elfoglaltságom és társadalmi kötelezettségem akadályoz ebben, holnap kirándulok, de holnapután – ha úgy tetszik – rendelkezésükre állhatok, föltéve, hogy nem akad egyéb dolgom.

(132. oldal)

Jól tudjuk, hogy az azonnal nem hordoz információt, nem jelenti azt, hogy az apának választási vagy mérlegelési lehetősége volt, hogy mikor azonosítsa lánya holttestét. Az azonnal szónak csupán annyi szerepe van, hogy éreztesse az apa feszült helyzetét, illetve, hogy intenzívebbé tegye a tragédiát. A legtöbb ilyen megfogalmazáson persze könnyen átsiklunk, de Kosztolányit nem könnyű eltéríteni a szó szerinti értelemtől. Így folytatja a hír megfogalmazásának a karikírozását:

Vagy ezt olvasom: „Az apa némán, megindultan nézte a holttestet.” Istenem, hogy mit érez ilyen apa, azt csak a legnagyobb író lángelme – talán Dosztojevszkij – tudná leírni. Ez a leírás azonban, látatlanban állíthatom, hamis és hazug.

Épp ezért az önkéntelen humor csikandásával hat rám, s holmi idétlen, hideglelős mosolyt csal ajkamra. Szóval – kérdezem magamtól – csakugyan néma maradt szegény, nem fecsegett közben, nem mesélt adomákat, sőt nem fütyörészett? Érdekes.

(132. oldal)

A probléma nagyon hasonló a fentihez, de itt még eggyel tovább lépünk: nemcsak arról van itt szó, hogy az újsághír manipulatív szándékkal hamis képet fest a valóságról, hanem arról is, hogy a hírben pedzegetett érzéseket talán nem is lenne szabad megfogalmaznia egy újsághírnek, azt hagyjuk meg Dosztojevszkijnek (vagy magának Kosztolányinak). A téma egészen egyszerűen nem való az újságba.

Miközben, tudjuk: dehogynem. A szörnyűségekről ilyen vagy olyan formában az újságnak be kell számolnia. Ennek pedig megvannak a maga nyelvi konvenciói. Kosztolányi – valóban elképzelvén a hírekben leírt tragédiákat – illetlennek, elégtelennek, hamisnak érzi azok buta, szenvtelen, hivataloskodó vagy éppen túlzó megfogalmazását. Ezzel pedig rámutat arra, hogy bizonyos nem hétköznapi helyzetek leírására a hétköznapi nyelv ugyan alkalmas, de szenvtelen és kegyetlen eszköz, főleg, ha újságírók használják.

Forrás

Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 131–132. oldal

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
2 Molnár Cecília 2013. március 21. 19:14

@Vicu: Köszönöm szépen! Javítom.

1 Vicu 2013. március 21. 17:39

Csak egy kis észrevétel: Kosztolányi képe alatti ötödik sorban "menjel" van írva. :)

Információ
X