nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
  • aphelion: @durek: "mert az alapszavaik ősi örökségként vannak azonosítva" Főnévként már az ős-ugorba...
    2020. 07. 02, 19:48  Mi is az az Uralonet?
  • Cypriánus: A nyelveket emberek beszélik, de nem kevertek bele genetikát. Egyszerűen nagy az időmélysé...
    2020. 07. 02, 19:19  Mi is az az Uralonet?
  • mondoga: @Libertate: Az idézett mondathoz: ez nyilvánvalóan nem igaz, a szerző görcsös erőlködése é...
    2020. 07. 02, 17:59  Mi is az az Uralonet?
  • durek: @aphelion: mert az alapszavaik ősi örökségként vannak azonosítva, Az elmélet tehát feltéte...
    2020. 07. 02, 17:28  Mi is az az Uralonet?
  • aphelion: @durek: "szerintem jogos az elvárás, hogy pl. a benn, bele, tőle, neki, vele, rá, róla, fe...
    2020. 07. 02, 17:17  Mi is az az Uralonet?
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Nyelv és lélek 18.
Mai rohanó világunkban... – Kosztolányival

Ki hinné, hogy 1927-ben Kosztolányi hasonló problémákkal küzdött, mint mi az internetes korban. Úgy érezte, a rá áradó információdömpinggel lépést tartani lehetetlenség, hogy a sok újdonság megfojtja. Pedig őneki még csak a hozzá hasonló filoszok számára készült irodalmi lapokkal kellett megküzdenie...

Molnár Cecília Sarolta | 2013. február 5.
|  

Írni, írni, írni, mennyit  nem írt senki még – érzi Kosztolányi, a szövegiparos, és mi, szövegkisiparosok vele érzünk. Mi is az íráskényszer szorításában vergődünk, akárcsak ő. Nem mintha valódi mondanivalónk oly sok volna, mint neki volt, mégis írni kell, mert nekünk a kattintás kell. Tehát akkor most, kedves Olvasó, katt a reklámra:

Bár sok közhelyeset hallani arról, hogy manapság minden fegyorsult, és hogy minden más, mint az internet előtti korban, úgy látjuk, az információ, az olvasnivaló mennyiségének fojtogató hatása már Kosztolányit is elérte ez előtt kicsit kevesebb mint 90 évvel, bőven az internetes információrobbanás előtt. (Szegény, ha tudná, mi minden történt azóta!) Az 1927. április 17-én a Pesti Hírlapban megjelent Hajnali párbeszéd önmagammal című kis esszé persze maga is egy fejezet lett az örök feledésre ítélt olvasmányok sorában, ahogyan ez cikk is eséllyel pályázik a teljesen fölöslegesen monitorra vetett írások örök gyűjteményébe. Lássuk tehát!

Ahogyan a cím jelzi előre, ebben a kis esszében a beszélő önmagát szólítja meg, magának olvas be:

Folyton írsz. Már a hajnal néz be ablakodon borszín mosolyával. Oltsd el a lámpád. Ne tetszelegj képzelt hősiességedben. Mindenki folyton ír. Az iskolák lassanként megtanítják az emberiséget a betűvetésre. Óriási a vetélkedés. A közlekedés, a rádió ledöntötte a szellemi sorompókat.

(544. oldal)

És kiderül, hogy ezzel a beszélő részese egy nagy, világméretű gépezetnek, amely csak úgy ontja magából a szövegeket. A termelés a világ minden táján folyik, és a kész termék kereskedelem útján hamar gazdát cserél: a nemzeti irodalmakat egyre csak fordítják és teszik elérhetővé más kultúrákban, más nyelveken.  A felgyorsult irodalmi termelés persze az irodalomról szóló lapok méretét is megduzzasztja:

A napilapok ünnepi számai oly testesek, hogy egyetlenegyre rá lehetne nyomtatni gyémántbetűkkel Goethe összes műveit. Ha délután kissé elszundítasz a kereveten, friss könyvjegyzék ébreszt fel, amely arról tudósít, mi jelent meg azóta, míg aludtál. A folyóiratok előzékpapírjain kéthetente látod azoknak a könyveknek a címeit, melyeket okvetlenül el kellene olvasnod, de címeiket se jegyezheted meg. Ezer évig kellene élned, hogy valamelyest művelt légy. Ennélfogva semmivel se törődhetsz.

(544. oldal)

Nem lett volna szabad éjszakáznia...
Nem lett volna szabad éjszakáznia...
(Forrás: Wikimedia Commons)

Ugye ismerős? – Már megszállott filosznak sem kell ahhoz lennünk, hogy úgy érezzük, mindenki ír, a szellemi sorompók ma sokkal messzebb vannak (azért még sajnos állnak): e-mailek, üzenetek, posztok, mikro- és nem mikro blogok, ilyen-olyan portálok, közösségi szájtok stb. Még a felsorolás is nehezünkre esik, és legszívesebben szundítanánk helyette egyet a kereveten. De mire felébrednénk, itt várna minket postafiókonként átlag tizenöt olvasatlan üzenet, kedvenc oldalainkon több új poszt jelenhetett meg, tele readerünk. Persze általában ezek kicsit sem magasztos, kicsit sem irodalmi olvasnivalók. Ahogy Kosztolányi is írja:

Szerencsére mindenütt sok szemét terem, melyre nem kell figyelned, de sok értékes is, melyre szintén nincs időd.

(544. oldal)

Ez ma sem változott: szerencsére ma is rengeteg az ignorálható szemét. De szerencsére ezek jó része ma nem valóságos, fizikai kukábavaló, hanem egy okos spamszűrővel vagy a Delete gomb rendeltetésszerű használatával elintézhető. Nem így Kosztolányinál – és ezen a ponton kezd egy kicsit idejétmúlttá válni számunkra az eddig húsbavágóan aktuális szöveg:

A könyvtárak panaszkodnak. Nemcsak az agyvelő lázad fel a túlterhelés ellen, hanem az anyag is. A polcok se bírják magukba fogadni a köteles példányokat, hogy ott helyezzék el őket, mint egy tömegsírban, megfelelő iktatószámmal. Évente mérföldekkel hosszabbítják a könyvtárak utcáit, új palotaszárnyakat építenek a papírnak.

(544. oldal)

Mulatságos arra gondolnunk, hogy Kosztolányi mennyire éleselméjűen látta a modern kor egyik legégetőbb problémáját, pedig mennyire más körülmények között termelték akkoriban még a sok szöveget. Fanyar fintorral azt is megállapíthatjuk, hogy az anyag lázadása ma már nem szempont... A jövőt kutató gondolatmenetében Kosztolányi persze maga is felteszi a kérdést, hogy mégis meddig mehet ez így, hol lesz ennek az egész „halhatatlanságnak” határa...

A válaszában azt latolgatja, ki és milyen formában fog megmaradni, fennmaradni.  Egyben azonban biztos: a legnagyobbak, Homérosz, Dante és Shakespeare mellé a kortárs termelők közül nem fog mindenki, és pláne nem minden művével feliratkozni. Az utókor rostálni, szelektálni fog, mert „a lélek könnyíteni akar magán”.

Annak ellenére persze, hogy gondolatmenetében Kosztolányi erre a logikus következtetésre jut, azért a termelési kényszer őrá is hat; az esszé csattanója a következő:

Mit csinálsz, szerencsétlen? Előbb még leírod azt, amit most gondoltál? Miért? Úgy írsz, mint ahogy lélegzel. No, majd ennek is vége lesz...

(545. oldal)

Persze a „halhatatlanságot” Kosztolányinak nem ez az esszé hozta el, hanem sokkal inkább például a hasonló beszédszituációból induló, de egészen máshova érkező Hajnali részegség:

Virradtig
maradtam így és csak bámultam addig. 
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél 
ezen a földön, mily silány regéket, 
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked, 
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél 
és annyi rest éj
s csak most tünik szemedbe ez az estély?

Hajnali józanság
Hajnali józanság
(Forrás: Wikimedia Commons / GNU-FDL 1.2)

Mi azonban nem fogjuk megvárni a hajnal hasadtát, mai termelői feladatunkat elvégezve, boldogan adjuk át magunkat és szövegipari termékünket a jól megérdemelt feledésnek.

Forrás

Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 544–545. oldal

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X