nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Nyelv és lélek 14.
Jaj, mily sekély a mélység!

Nagyon trendi lenne azt mondani, hogy saját magát plagizálta, ellopta a saját gondolatait, és verset írt belőlük. A vádlott szerepében természetesen Kosztolányi Dezső. A nyomozó szerepében: a nyest. Műhelytitkok nyomába eredtünk...

Molnár Cecília Sarolta | 2013. január 9.
|  

A legutóbb a műhelytitkoknál hagytuk abba Kosztolányival: az irodalom indiszkrét jellegéről írva jó néhány izgalmas információval lettünk gazdagabbak. Ha további műhelytitkok után kutatunk a Nyelv és lélek című kötetben, akkor érdemes inkább az irodalomról, az írásról és az olvasásról szóló esszék között böngészni. Hamar rá is bukkanunk a Műhelytitok című 1930-ban íródott egybekezdésesre, amely a mélységről szól. (Az írást az alább megjelölt kiadás alapján változatlanul és teljes egészében idézzük.)

Műhelytitok

A mélység az irodalmi tolvajnyelv egyik legsekélyesebb szava. Ne is higgy annak az írónak, aki állandóan mélység-ről papol, s ezen a címen zavaros. Vajon csakugyan lenn járt-e a mélyen? Lehet, hogy nem is volt ott, s csak azért hordja búvársisakját, hogy megtévesszen. Lehet azonban, hogy tényleg a tenger fenekén kotorászott, onnan felhozott egy marék iszapot, bemaszatolta magát vele. Nem érdekel. Az első esetben csaló, akit megvetek, a második esetben szerencsétlen flótás, akit puszta szorgalmáért, szándékáért csak szánni tudok. Azok, akik igazán mélyek, mások. Azok a tintatartójuk fenekére ereszkedtek le. Azoknak sikerült valami, nem tudni, hogyan. Minden remekmű mélysége hasonlatos a tengeréhez, melyet csak a felületén észlelünk, vagy inkább sejtünk, a ragyogó fölszínen, a türemlő, játékosan-illanó hullámokon, melyek roppant titkok fölött könnyedén gördülnek tova, és dalolnak.

Pesti Hírlap, 1930. május 18.

Kosztolányinak a korabeli irodalmi közbeszéd egyik kedvenc szavát illető kritikáját ma is értjük. Nemhogy értjük, osztjuk is; bár ma már inkább csak gúnyolódásban vagy ironikus megszólalásban képzelhető el, hogy valamire azt mondjuk: „ez igazán mély volt”. (Ma inkább a „tétje van” kifejezés kergetheti az erre hajlamosakat az őrületbe.)

Mélység vagy magasság?
Mélység vagy magasság?
(Forrás: Wikimedia Commons / Ivar Leidus / CC BY-SA 3.0)

Kosztolányi arról ír e rövid esszéjében, hogy az a tulajdonság, amit az irodalommal (vagy tágabban: a művészetekkel) kapcsolatban a mélység kifejezéssel szoktak illetni, egyáltalán nem az, aminek látszik. Ami vagy aki mélynek mondja magát, vagy csalás vagy szánalmas erőlködés. Valódi mélység pedig pont ott található, ahol az ellenkezőjére számítanánk: a felszínen, amely csak sejteti a mélységet. Nem ismerős ez a gondolat valahonnan? – Dehogynem, szinte szállóigévé vált!

Légy az, ami a bölcs kéj
fölhámja, a gyümölcshéj
remek ruhája, zöld szín
fán, tengeren a fölszín:
mélységek látszata.

Ugyanebből a költeményből származik ez a részlet is:

Tárgyalj bolond szeszéllyel,
komázz halál-veszéllyel,
s kacagd ki azt a buzgót,
kinek a mély kell.

Mit hoz neked a búvár,

ha fölbukik a habból?
Kezében szomorú sár,
ezt hozza néked abból.

Semmit se lát, ha táncol
fényes vizek varázsa,
lenn nyög, botol a lánctól,
kesztyűje, mint a mázsa,
fontoskodó-komoly fagy
dagadt üvegszemébe.
Minden búvárnak oly nagy
a képe.

Ez a lírai alany és Kosztolányi összebeszéltek, vagy talán olvashatta a költő Kosztolányi esszéjét?

Jaj, mily sekély a mélység
és mily mély a sekélység

Kosztolányi Dezső (Esti Kornélról nem találtunk képet)
Kosztolányi Dezső (Esti Kornélról nem találtunk képet)
(Forrás: Wikimedia Commons)

Kronológiailag nem zárható ki: Kosztolányi esszéje 1930. május 18-án jelent meg a Pesti Hírlapban, a fent idézett vers pedig 1935-ben, a Számadás című kötetben látott napvilágot. Olvasóink már nyilván rájöttek, hogy a verses formájú szöveg az  Esti Kornél énekeEsti Kornél pedig Kosztolányi teremtett alakja, novellafüzérének hőse, ebben az esetben pedig az ars poetica lírai énje.

A közös motívumok persze nem véletlenek. Az igazán érdekes benne az, hogy hogyan fogalmazza meg nagyjából ugyanazt a művészetelméleti gondolatot egy vers, és hogyan egy rövid esszé. Az pedig csak hab a tortán, hogy Kosztolányi esszéjének képeit nem közvetlenül Kosztolányi hasznosítja újra, hanem egy fiktív alak, Esti  Kornél, aki a Kosztolányi-vers beszélője.

Forrás

Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 367.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X