-
Sándorné Szatmári: @nasspolya: (Hátha ennyi idő után még elolvasod..) -29-ben ezt írtad: ".... mi a pontos kü...2024. 11. 23, 12:47 A nyitás tárgya
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Kétségtelen, hogy majd ha tudunk valamit a jelenleg ismertnél korábbi ...2024. 11. 22, 14:33 Szótekerészeti agybukfenc
-
Sándorné Szatmári: @szigetva: 14 "..az állítólagos "ősnyelvről" azért könnyű bármit (és annak az ellenkezőjét...2024. 11. 22, 14:17 Szótekerészeti agybukfenc
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Kérlek, fejezd be a hülyeséget. Egyszer-kétszer talán vicces, de most ...2024. 11. 13, 12:05 Szótekerészeti agybukfenc
-
Sándorné Szatmári: @Sándorné Szatmári: 12 kiegészítés: -A mai angolban a "kulcs" szó időben csak oda helyezhe...2024. 11. 13, 11:33 Szótekerészeti agybukfenc
Kálmán László nyelvész, a nyest szerkesztőségének alapembere, a hazai nyelvtudomány és nyelvi ismeretterjesztés legendás alakjának rovata volt ez.
- Elhunyt Kálmán László, a Nyelvész, aki megmondja
- Így műveld a nyelvedet
- Utoljára a bicigliről
- Start nyelvstratégia!
- Változás és „igénytelenség”
Kálmán László korábbi cikkeit itt találja.
Ha legutóbb kimaradt, most itt az új lehetőség!
Ha ma csak egyetlen nyelvészeti kísérletben vesz részt, mindenképp ez legyen az!
Finnugor nyelvrokonság: hazugság
A határozott névelő, ami azt jelenti, hogy ‘te’
Az oroszok már a fejünkön vannak!
Reméljük, az olvasót már a cím láttán is kacagás fogta el. A nevek magyarítása azonban nem ment viccszámba Kosztolányi számára: ő komolyan érvel a magyar hagyomány mellett. Érveit megértjük, de nem osztjuk.
Ha 19. század végi vagy 20. század eleji könyvkiadások jutnak a kezünk ügyébe, néha jót nevethetünk, és kissé csodálkozhatunk is, hogy a címlapon Tolsztoj Leó vagy Baudelaire Károly nevével találkozhatunk. Még meghökkentőbb, amikor az abszolút trendi Nyugatban, a menőbbnél menőbb szerzők használják ezeket a számunkra szokatlan, furcsán magyarosított neveket: Goethe Farkas János, Rimbaud Artúr, Wilde Oszkár stb. A nevek magyarosítása ma tényleg archaikusabbnak hat, mint amilyen valójában: a 20. század első évtizedeiben ugyanis még ez a szokás volt elterjedtebb. Kosztolányi egy 1936-os cikkében panaszkodik erről a problémáról: megemlíti például, hogy egy színlapon össze-vissza szerepelnek a német nevek, hol így, hol úgy, és hogy ez végső soron ahhoz vezet, hogy aki nem ismeri az illetők nevét, még azt sem tudja megállapítani, hogy melyik a vezeték- és melyik a keresztnév.
Az oldal az ajánló után folytatódik...
Meglepő vagy sem, a modern, nyugatos Kosztolányi – aki családja és barátai körében Desiré néven is futott – a Zweig István és Alexander Petőfi című, a Pesti Hírlap 1936. január 5-i számában megjelent kis írásban a konzervatív, azaz a magyarosító és a nevek sorrendjét megcserélő hagyomány mellett érvel. Igaz, Kosztolányi életének nagy részét úgy élte le, hogy a nevek magyarosításának hagyománya egyeduralkodó volt. Ez az írása az egyik utolsó publikált nyelvi tárgyú kis esszéje. Azt nem is sejthette, hogy néhány évtized elmúltával mekkorát fordul a világ – a külföldi nevek írásszokását illetően is, és hogy érvelése ma óhatatlanul megmosolyogtat minket, ahogyan a lefordított nevek is leginkább nevetést csalnak elő belőlünk: Verlaine Pál, Schiller Frigyes, Poquelin Keresztelő-János (akit szerencsére művésznevén ismerünk).
Persze ez alól is vannak kivételek, hiszen ma is vannak bevett magyarosított nevek: és nem kell Augustinusig, azaz Szent Ágostonig visszamennünk. Verne Gyula ma is elterjedt, és ha még Jules-nek [zsül] is hívjuk, a vezetékneve végén az [e]-t mindenképpen kiejtjük: [verne] és nem [vern]. Vagy ott van Marx Károly. Őróluk sokszor tévesen azt is szokták feltételezni, hogy magyar felmenőkkel rendelkeznek, és azért van „rendes magyar nevük”. Kosztolányi számára azonban az volt a bevett, hogy a neveket magyarosan írják, így védelmébe vette az Akadémiát:
A magyar nyelvművelő bizottságon megint elverték egy kissé a port. Megleckéztették, ki is csúfolták. Mindezt pedig azért, mert a magyar tollforgatókat figyelmeztetni merte a magyar tudós társaság egy régebbi határozatára, hogy a családnév, még ha idegen is, nyelvünk hagyománya szerint elül írandó, csak azután következhet a keresztnév.
(262. oldal)
Ráadásul nem csupán a hagyományhoz ragaszkodik, ennél tovább megy: azt állítja, hogy a magyar hagyomány „logikus” és „praktikus” is:
Ezt a szokást akkor is tiszteletben kellene tartanunk, ha véletlenül csak afféle szeszélye volna nyelvünknek, s nem mélyből fakadó ösztöne, melyet tüzetesebben is megokolhatunk. Egy nyelvben az az illendő, amit századok gyakorlata szentelt meg. De a keresztnevek hátravetése a tetejében fölöttébb bölcs intézkedés is. A családnév tágabb fogalomkört, szélesebb gondolatcsoportot jelent, melyet a keresztnév utóbb leszűkít, közelebbről meghatároz. Ha azt írom, hogy Arany János, akkor az Aranyok közül való Jánost értem rajta. Az idegen ajkú előbb a Jánost emlegeti, akikből millió és millió van, csak később mutat rá a családnévre. Ennélfogva a mi jelzési módunk ésszerűbb, inkább megfelel az általános emberi gondolkozásmenetnek.
(262. oldal)
Érvelés lendülete lenyűgöző, még ha sok tévhitet és kevés igazságot is tartalmaz. Ha Kosztolányinak igaza lenne, akkor könnyebben / gyorsabban tudnánk feldolgozni a Verlaine Pált, mint a Paul Verlaine-t. És ugyan ilyen pszicholingvisztikai kísérletről nem olvastunk, de az a hipotézisünk, hogy azt dolgozzuk fel könnyebben, amelyikhez hozzá vagyunk szokva. A nevek írásmódja nem több, mint konvenció. Ráadásul egyikféle írásmód sem a nyelv természetéből fakad, hanem „tudós társaságok” döntéseinek a következménye. Persze azon nem csodálkozunk, hogy Kosztolányi kiakadt az új módin, hiszen számára egy a magyarosítás konvenciója volt természetes.
Ha a mi regényírónk Jókai Mór, akkor a franciák regényírója Dumas Sándor. Magunk között valamennyien így is nevezzük őt művészi finnyásságunk minden sérelme nélkül, s nem Alexandre Dumas-nak.
(262. oldal)
Azt azonban ő is elismeri, hogy vannak esetek, amelyekben tényleg nevetséges a magyarítás. Azokról pedig jótékonyan szót sem ejt, akiknek a nevét (megfelelő vagy legalább hasonló magyar keresztnév hiányában) nem is tudjuk lefordítani.
Mivel érvelnek ellenünk? Némelyek váltig csodálkoznak, és hasukat fogják röhögtükben, hogy eszerint Shakespeare-t Shakespeare Vilmosnak hívják. Hát ez csakugyan furcsa, hogy egy olyan lángelme, aki egyedülálló fogalommá tette családnevét, egyáltalán keresztnevet is használt, mint valami sajtkereskedő vagy borügynök, akinek szüksége van a közelebbi megkülönböztetésre, s egyformán furcsa, akár Vilmosnak nevezzük őt, akár Williamnek. A mi meghökkenésünk talán onnan származik, hogy sok Vilmost ismertünk, aki igénytelen boltiszolga volt vagy féleszű részeges. De az angolok is sok ilyen Williamet ismertek. A keresztnévben mindig van valami bizalmaskodó, komázó. Ez a használat valósággal összegyűri, bepiszkítja, mint azokat a kártyákat, melyekkel családi körben orronverőcskét játszanak. Goethe Farkas János éppoly nevetséges, mint Johann Wolfgang Goethe.
(263. oldal)
Mai nyelvérzékünkkel azonban már nem észleljük a különbséget; hogy hol kezdődik a nevetségesség: mi már nem tudjuk. Számunkra a Shakespeare Vilmos ugyanolyan, mint a Plath Szilvia; csak viccből hivatkozunk így valakire (bár a nevek toldalékos alakjainak helyesírásánál sokszor jobban járnánk a magyarosítással). Kosztolányi azonban néplélektani okokat sejt „az idegenhez való ragaszkodás” hátterében:
Itt a nemzeti önérzet ágaskodik föl. Nem a saját nemzeti önérzetünk, hanem a mások nemzeti önérzete. Sehol a világon nem dagadozik annyira más nemzetek önérzete, mint a magyarok között. Különösen akkor, amikor a túloldalon szellemünk és nyelvünk önállósága forog kockán. Állandóan Európa feje fáj nekik. Riadtan kérdezik, hogy mit szól majd a mi meghitt családi szokásunkhoz a művelt Európa, és nem tart-e majd bennünket kötnivaló bolondnak vagy gaz kegyeletsértőknek, hogy éppúgy a magunk nyelvén szólaltatjuk meg az ő hírességük keresztnevét, mint ők? Thomas Mann – mi tűrés-tagadás – valóban csak Mann Tamás.
(263–264. oldal)
Mi tűrés-tagadás, az talán a sors iróniája, hogy Kosztolányi halála és temetése abban a magyar versben van megemlítve, amelyet az a fiatal költőtársa írt, aki egyébiránt tanítványának vallotta magát, és amelynek a címe nem Mann Tamás üdvözlése.
Forrás
Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest 1999. 262–264. oldal