Már több olyan cikket olvastunk Kosztolányitól, amelyben a nyelvi változás jelenségeire hívja fel a figyelmünket. A legtöbb esetben saját kora nyelvi változásaival kapcsolatosan meglehetősen elutasító volt; valószínűleg ő maga valójában nem is változásnak, hanem egy hibás alak terjedésének gondolta az új, szokatlan formákat. A Párbeszéd című írásában, amely a Pesti Hírlapban jelent meg 1933. szeptember 3-án, a nyelvi változások, azokon belül is elsősorban a jelentésváltozások szédítő voltával szembesül, és szembesít minket is. Első látásra is feltűnő, hogy a jelentésváltozásokkal sokkal megengedőbb, mint a formát érintő változásokkal kapcsolatban…

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Az írás, ahogy a címe is ígéri, egy párbeszéd. Az író egy ismerősével sétál a pesti utcán, amikor feliratok jönnek szembe velük. Ezeken aztán először csak az író nevet, aztán a nevetés átragad a beszélgetőpartnerére is. És így röhögcsélnek egészen a cikk végén megfogalmazandó komoly tanulságig. Itt azonban a mai olvasónak támad röhöghetnékje – hasonló okból, mint a történet szereplőinek. Ez utóbbi reakciót Kosztolányi persze nem számolhatta ki előre, de szerencsésen alakult a nyelv a szöveg értelmezése szempontjából.

Hogy miről is van szó? – Mennek az utcán, és egyszer csak az író elkezd nevetni. (Arról a cikk jótékonyan hallgat, hogy a séta előtt mit fogyasztottak a beszélgető felek.)

– Min nevetsz? – kérdezte.

– Ezen – mondtam.

A kórház falára mutattam. Azon fehér zománctábla volt, rajta nagy, kék betűk.

RENDELÉS

SZEGÉNY KEDÉLY- ÉS IDEGBETEGEKNEK

NAPONTA REGGEL 8-TÓL 10-IG

(204. oldal)

Sejthető, hogy az író a szegény szón kezdett el nevetni. Ez nekünk talán még furább, mint amilyen neki lehetett. Ma ilyen feliratot el sem tudunk képzelni, ugyanis az egészségügyi intézmények hivatalos közleményeikben nem szoktak sajnálkozni a betegek siralmas állapota felett. Kosztolányi társa azonban nem érti, min nevet az író.

– Mi van ezen nevetséges?

– Mindössze egy szó. Ez: szegény. […]

– Miért?

– Azért, mert azt a képzetet keltette bennem, hogy a kórház – személyesen – sajnálja a szegény kedély- és idegbetegeket. Máris láttam a kórházat – ezt a komoly és hivatalos intézményt –, amint könnyel a szemében, redőbe vont homlokkal felsóhajt: „Szegény kedély- és idegbetegek, mennyire szánlak benneteket. Szánlak először azért, mert kedély- és idegbetegek vagytok, de szánlak másodszor azért is, mert épp ide jöttök, szerencsétlenek, ahol sohase gyógyultok meg.”

– Bocsáss meg, ez rosszhiszeműség. A szegény itt ahelyett van, hogy szegény sorsú. Én a szöveget hibátlannak tartom.

(204. oldal)

Szegény kedély- és idegbetegek
(Forrás: Wikimedia Commons / Craig Finn / CC BY 2.5)

Akkor miért nevetséges mégis? – Itt az író hosszasabb magyarázatba fog, amelyben a felirat humorosságát a szegény szó jelentésváltozásának a számlájára írja.

[C]sodálkozom a csodán, amelyen nem lehet eleget csodálkozni: a nyelv rejtélyes mivoltán. A szegény eredetileg minden nyelvben azt jelentette, hogy szűkölködő, éhenkórász, ágrólszakadt, tengődő, nincstelen, ínséges, nyomorgó stb. Vagyis eleinte mindenütt tárgyi és tárgyilagos ítélet, értelmi megállapítás. […] Minthogy a szegénység az átkok átka, […] ez a szó nagyon hamar – főképp az irgalmat hirdető kereszténység hatása alatt – megtelt érzelmi tartalommal. A szegény szánandó. Ennél fogva aki szánandó, szegény. […] Általában mindenki szegény, aki szerencsétlen. Ha egy milliomos gyomorrákot kapott, vagy elgázolja őt a vonat, fölkiáltunk: szegény.

(204–205. oldal)

A szegény tehát már inkább jelenti a szánandóságot, mint a gazdagság ellenkezőjét – állapítja meg Kosztolányi. A nevetése pedig abból fakadt, tudjuk meg, hogy ő szó szerint értette először a feliraton a szegény szót.

[A] szavak mellékzöngéje – kedélyi velejárója – néha fontosabb, mint az alapértelmük. Ezek a mellékzöngék úgy harsognak, hogy az alapértelmet se halljuk tőlük. Velem is ez történt. Néhány másodpercig nem értettem a szöveget. Ámuldoztam, hogy a szegény csakugyan szegény is lehet. A félreértés gyarlóság. Ezért nevettem.

(205. oldal)

Ma persze már nem mondanánk a szegény fenti értelmére, hogy „mellékzönge”, ugyanúgy a jelentése a szónak, mint az eredeti, anyagi értelme. A beszélgetők viszont közben tovább haladnak útjukon, és most az író társa neveti el magát egy feliraton:

VIGYÁZAT, MÁZOLVA!

(205. oldal)

No, itt meg az olvasó néz kicsit értetlenül, hogy mi ezen olyan nevetséges – hacsak az nem, hogy igen kurta a felszólítás, és mintha egy alany és egy időhatározó is hiányozna: „Vigyázat, az ajtó frissen mázolva!” Szerencsére Kosztolányi sokkal okosabb nálunk, így ő érti, és el is magyarázza.

– No látod – szóltam –, ezen már te is nevetsz. Mégpedig azért, amiért én az előbb. Annak idején ezt a kifejezést fölkapta a pesti tréfakedv. Derűre-borúra alkalmazta mindenre, de mindig képletesen, mintegy idézőjelek között. „Vigyázat, mázolva!” – intették egymást az emberek kis és nagy veszedelmek előtt. Ezt súgták karban a kártyások, ha a bankár történetesen jó kártyát vett, s ezzel meghiúsította reménységüket, de ezt hajtogatták az aranyifjak is, ha egy vastagon kifestett nő közeledett feléjük. Mi ebben a pillanatban – hogy úgy fejezzem ki magam – egy divatos szólam elfelejtett kútforrása előtt állunk. Furcsálljuk, hogy ezt a figyelmeztetést ragadós ajtókra is odabiggyesztik, de azért el kell ismernünk, hogy itt is helyénvaló.

(205–206. oldal)

Vigyázat, mázolva!
(Forrás: Wikimedia Commons / kaybee07 / CC BY 2.0)

Így már értjük: egy múló nyelvi divat felkapta ezt a kifejezést, és mi, akik a divatot már nem ismerjük, nem értjük, hogy lehet ezt másképp is érteni, mint szó szerint. Ez is mutatja, hogy a nyelv és vele a szavak jelentése változik, de – ezt a változást – a jelenből igen nehéz megjósolni. Ezt sokkal szebben így lehet megfogalmazni:

Csak a szótárakban vannak szilárd értékek. Az élet hullámzik, s vele együtt a nyelv is. Éppen ezért a szótárakat egy-egy évtized múltán tűzbe lehet vetni mind. A szó külső idoma egy hang. Megütünk egy billentyűt, s az zeng, de vele együtt zeng a roppant hangszekrény is, a múlt és jelen, minden, amit tudtunk és tudunk, s minden, amit csak sejtünk is, homályosan.

(206. oldal)

Kosztolányi Dezső
(Forrás: Wikipédia)

Hát igen, a jelentés már csak ilyen – ha nem az egzakt szemantikai elemzés szempontjából nézzük, hanem hétköznapi ésszel. Ekkor azonban Kosztolányi partnerén van a csodálkozás sora; ő valószínűleg a jelentés ilyetén voltával még eddig nem szembesült:

– Mondd – szakított félbe –, tudatában vagy te annak, hogy milyen veszedelmes az anyagod, hogy milyen halálos kockázattal játszik az, aki tollat vesz a kezébe?

(206. oldal)

Hogyne lenne tudatában, hiszen épp ő hívta fel erre a figyelmet. A válasz azonban egy meglepetést mégis tartogat:

– Csak néha – feleltem. – Többnyire ilyenkor, amikor nem dolgozom. Ha dolgozom, akkor leköt a mesterség gyakorlata. Ahhoz a repülőhöz hasonlítok, akivel a múltkor beszélgettem. Ez már országokat, óceánokat repült át egyfolytában. Esetenként azonban, ha a feje fölött sétálgatnak a repülőgépek […], megborzad arra a gondolatra, hogy akadhatnak olyan vakmerők, akik elszakadnak az anyaföldtől, és nem rettegnek attól, hogy lepottyanhatnak. Mindez, természetesen, eszébe se jut neki a levegőben. Ott fönn – amint mondotta – nem ér rá félni.

(206. oldal)

Most pedig az olvasón a nevetés sora: képzeljük el, ahogy Kosztolányi beszélget egy repülővel!

Repülő
(Forrás: Wikimedia Commons / U.S. Navy National Museum of Naval Aviation)

Forrás

Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 204–206. oldal