-
Sándorné Szatmári: @nasspolya: (Hátha ennyi idő után még elolvasod..) -29-ben ezt írtad: ".... mi a pontos kü...2024. 11. 23, 12:47 A nyitás tárgya
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Kétségtelen, hogy majd ha tudunk valamit a jelenleg ismertnél korábbi ...2024. 11. 22, 14:33 Szótekerészeti agybukfenc
-
Sándorné Szatmári: @szigetva: 14 "..az állítólagos "ősnyelvről" azért könnyű bármit (és annak az ellenkezőjét...2024. 11. 22, 14:17 Szótekerészeti agybukfenc
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Kérlek, fejezd be a hülyeséget. Egyszer-kétszer talán vicces, de most ...2024. 11. 13, 12:05 Szótekerészeti agybukfenc
-
Sándorné Szatmári: @Sándorné Szatmári: 12 kiegészítés: -A mai angolban a "kulcs" szó időben csak oda helyezhe...2024. 11. 13, 11:33 Szótekerészeti agybukfenc
Kálmán László nyelvész, a nyest szerkesztőségének alapembere, a hazai nyelvtudomány és nyelvi ismeretterjesztés legendás alakjának rovata volt ez.
- Elhunyt Kálmán László, a Nyelvész, aki megmondja
- Így műveld a nyelvedet
- Utoljára a bicigliről
- Start nyelvstratégia!
- Változás és „igénytelenség”
Kálmán László korábbi cikkeit itt találja.
Ha legutóbb kimaradt, most itt az új lehetőség!
Ha ma csak egyetlen nyelvészeti kísérletben vesz részt, mindenképp ez legyen az!
Finnugor nyelvrokonság: hazugság
A határozott névelő, ami azt jelenti, hogy ‘te’
Az oroszok már a fejünkön vannak!
Kosztolányi és társa utcai feliratokon röhögnek, majd elmagyarázzák, mi is volt olyan nevetséges a feliratokon. Mindegyiknek valahogy a jelentés változatosságához és változékonyságához van köze. Aztán még az is kiderül váratlanul, hogy kedvenc szerzőnk repülőkkel is szokott társalogni…
Már több olyan cikket olvastunk Kosztolányitól, amelyben a nyelvi változás jelenségeire hívja fel a figyelmünket. A legtöbb esetben saját kora nyelvi változásaival kapcsolatosan meglehetősen elutasító volt; valószínűleg ő maga valójában nem is változásnak, hanem egy hibás alak terjedésének gondolta az új, szokatlan formákat. A Párbeszéd című írásában, amely a Pesti Hírlapban jelent meg 1933. szeptember 3-án, a nyelvi változások, azokon belül is elsősorban a jelentésváltozások szédítő voltával szembesül, és szembesít minket is. Első látásra is feltűnő, hogy a jelentésváltozásokkal sokkal megengedőbb, mint a formát érintő változásokkal kapcsolatban…
Az oldal az ajánló után folytatódik...
Az írás, ahogy a címe is ígéri, egy párbeszéd. Az író egy ismerősével sétál a pesti utcán, amikor feliratok jönnek szembe velük. Ezeken aztán először csak az író nevet, aztán a nevetés átragad a beszélgetőpartnerére is. És így röhögcsélnek egészen a cikk végén megfogalmazandó komoly tanulságig. Itt azonban a mai olvasónak támad röhöghetnékje – hasonló okból, mint a történet szereplőinek. Ez utóbbi reakciót Kosztolányi persze nem számolhatta ki előre, de szerencsésen alakult a nyelv a szöveg értelmezése szempontjából.
Hogy miről is van szó? – Mennek az utcán, és egyszer csak az író elkezd nevetni. (Arról a cikk jótékonyan hallgat, hogy a séta előtt mit fogyasztottak a beszélgető felek.)
– Min nevetsz? – kérdezte.
– Ezen – mondtam.
A kórház falára mutattam. Azon fehér zománctábla volt, rajta nagy, kék betűk.
RENDELÉS
SZEGÉNY KEDÉLY- ÉS IDEGBETEGEKNEK
NAPONTA REGGEL 8-TÓL 10-IG
(204. oldal)
Sejthető, hogy az író a szegény szón kezdett el nevetni. Ez nekünk talán még furább, mint amilyen neki lehetett. Ma ilyen feliratot el sem tudunk képzelni, ugyanis az egészségügyi intézmények hivatalos közleményeikben nem szoktak sajnálkozni a betegek siralmas állapota felett. Kosztolányi társa azonban nem érti, min nevet az író.
– Mi van ezen nevetséges?
– Mindössze egy szó. Ez: szegény. […]
– Miért?
– Azért, mert azt a képzetet keltette bennem, hogy a kórház – személyesen – sajnálja a szegény kedély- és idegbetegeket. Máris láttam a kórházat – ezt a komoly és hivatalos intézményt –, amint könnyel a szemében, redőbe vont homlokkal felsóhajt: „Szegény kedély- és idegbetegek, mennyire szánlak benneteket. Szánlak először azért, mert kedély- és idegbetegek vagytok, de szánlak másodszor azért is, mert épp ide jöttök, szerencsétlenek, ahol sohase gyógyultok meg.”
– Bocsáss meg, ez rosszhiszeműség. A szegény itt ahelyett van, hogy szegény sorsú. Én a szöveget hibátlannak tartom.
(204. oldal)
Akkor miért nevetséges mégis? – Itt az író hosszasabb magyarázatba fog, amelyben a felirat humorosságát a szegény szó jelentésváltozásának a számlájára írja.
[C]sodálkozom a csodán, amelyen nem lehet eleget csodálkozni: a nyelv rejtélyes mivoltán. A szegény eredetileg minden nyelvben azt jelentette, hogy szűkölködő, éhenkórász, ágrólszakadt, tengődő, nincstelen, ínséges, nyomorgó stb. Vagyis eleinte mindenütt tárgyi és tárgyilagos ítélet, értelmi megállapítás. […] Minthogy a szegénység az átkok átka, […] ez a szó nagyon hamar – főképp az irgalmat hirdető kereszténység hatása alatt – megtelt érzelmi tartalommal. A szegény szánandó. Ennél fogva aki szánandó, szegény. […] Általában mindenki szegény, aki szerencsétlen. Ha egy milliomos gyomorrákot kapott, vagy elgázolja őt a vonat, fölkiáltunk: szegény.
(204–205. oldal)
A szegény tehát már inkább jelenti a szánandóságot, mint a gazdagság ellenkezőjét – állapítja meg Kosztolányi. A nevetése pedig abból fakadt, tudjuk meg, hogy ő szó szerint értette először a feliraton a szegény szót.
[A] szavak mellékzöngéje – kedélyi velejárója – néha fontosabb, mint az alapértelmük. Ezek a mellékzöngék úgy harsognak, hogy az alapértelmet se halljuk tőlük. Velem is ez történt. Néhány másodpercig nem értettem a szöveget. Ámuldoztam, hogy a szegény csakugyan szegény is lehet. A félreértés gyarlóság. Ezért nevettem.
(205. oldal)
Ma persze már nem mondanánk a szegény fenti értelmére, hogy „mellékzönge”, ugyanúgy a jelentése a szónak, mint az eredeti, anyagi értelme. A beszélgetők viszont közben tovább haladnak útjukon, és most az író társa neveti el magát egy feliraton:
VIGYÁZAT, MÁZOLVA!
(205. oldal)
No, itt meg az olvasó néz kicsit értetlenül, hogy mi ezen olyan nevetséges – hacsak az nem, hogy igen kurta a felszólítás, és mintha egy alany és egy időhatározó is hiányozna: „Vigyázat, az ajtó frissen mázolva!” Szerencsére Kosztolányi sokkal okosabb nálunk, így ő érti, és el is magyarázza.
– No látod – szóltam –, ezen már te is nevetsz. Mégpedig azért, amiért én az előbb. Annak idején ezt a kifejezést fölkapta a pesti tréfakedv. Derűre-borúra alkalmazta mindenre, de mindig képletesen, mintegy idézőjelek között. „Vigyázat, mázolva!” – intették egymást az emberek kis és nagy veszedelmek előtt. Ezt súgták karban a kártyások, ha a bankár történetesen jó kártyát vett, s ezzel meghiúsította reménységüket, de ezt hajtogatták az aranyifjak is, ha egy vastagon kifestett nő közeledett feléjük. Mi ebben a pillanatban – hogy úgy fejezzem ki magam – egy divatos szólam elfelejtett kútforrása előtt állunk. Furcsálljuk, hogy ezt a figyelmeztetést ragadós ajtókra is odabiggyesztik, de azért el kell ismernünk, hogy itt is helyénvaló.
(205–206. oldal)
Így már értjük: egy múló nyelvi divat felkapta ezt a kifejezést, és mi, akik a divatot már nem ismerjük, nem értjük, hogy lehet ezt másképp is érteni, mint szó szerint. Ez is mutatja, hogy a nyelv és vele a szavak jelentése változik, de – ezt a változást – a jelenből igen nehéz megjósolni. Ezt sokkal szebben így lehet megfogalmazni:
Csak a szótárakban vannak szilárd értékek. Az élet hullámzik, s vele együtt a nyelv is. Éppen ezért a szótárakat egy-egy évtized múltán tűzbe lehet vetni mind. A szó külső idoma egy hang. Megütünk egy billentyűt, s az zeng, de vele együtt zeng a roppant hangszekrény is, a múlt és jelen, minden, amit tudtunk és tudunk, s minden, amit csak sejtünk is, homályosan.
(206. oldal)
Hát igen, a jelentés már csak ilyen – ha nem az egzakt szemantikai elemzés szempontjából nézzük, hanem hétköznapi ésszel. Ekkor azonban Kosztolányi partnerén van a csodálkozás sora; ő valószínűleg a jelentés ilyetén voltával még eddig nem szembesült:
– Mondd – szakított félbe –, tudatában vagy te annak, hogy milyen veszedelmes az anyagod, hogy milyen halálos kockázattal játszik az, aki tollat vesz a kezébe?
(206. oldal)
Hogyne lenne tudatában, hiszen épp ő hívta fel erre a figyelmet. A válasz azonban egy meglepetést mégis tartogat:
– Csak néha – feleltem. – Többnyire ilyenkor, amikor nem dolgozom. Ha dolgozom, akkor leköt a mesterség gyakorlata. Ahhoz a repülőhöz hasonlítok, akivel a múltkor beszélgettem. Ez már országokat, óceánokat repült át egyfolytában. Esetenként azonban, ha a feje fölött sétálgatnak a repülőgépek […], megborzad arra a gondolatra, hogy akadhatnak olyan vakmerők, akik elszakadnak az anyaföldtől, és nem rettegnek attól, hogy lepottyanhatnak. Mindez, természetesen, eszébe se jut neki a levegőben. Ott fönn – amint mondotta – nem ér rá félni.
(206. oldal)
Most pedig az olvasón a nevetés sora: képzeljük el, ahogy Kosztolányi beszélget egy repülővel!
Forrás
Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 204–206. oldal