A francia kiejtés alapegysége nem a szó, hanem egy több szót magában foglaló szócsoport, az úgynevezett ritmikus csoport. A ritmikus csoportok elkülönítése azért különösen fontos, mert más szabályok érvényesek a csoportok belsejében és a csoportok között. De ne szaladjunk ennyire előre. Először vizsgáljuk meg, hogy hova esik a franciában a hangsúly, és milyen szerepet játszik ez a ritmikus csoportok elkülönítésében.

A hangsúly

A francia kiejtés első jellemzője, amivel foglalkozunk, a hangsúly. Erről annyit érdemes megjegyezni, hogy míg a magyarban a (többszótagú) szavak első szótagjára (pontosabban annak magánhangzójára) esik a hangsúly, a franciában az utolsóra. Persze a beszédben a szavak nagyobb egységeket, mondatokat alkotnak, és ilyenkor nem lesz minden egyes szó utolsó szótagja hangsúlyos, hanem az úgynevezett ritmikus csoport/szólam végére esik a hangsúly. De mi pontosan a ritmikus csoport? Általában minden főnév/ige/melléknév, stb. önálló ritmikus csoportot alkot, az előttök álló prepozíciókkal, névelőkkel, kötőszókkal (rövid, gyakori szavakkal) együtt (a ritmikus csoportok közötti határokat )-vel jelöltük, a hangsúlyos magánhangzókat aláhúztuk):

Les enfants ) de Jean-François ) sont allés ) au cinéma ) en fin d’après-midi. )
a gyerekek ) Jean-François-é ) elmentek ) moziba ) a végén délután-é )
’Jean-François gyerekei elmentek moziba késő délután.’

Párizsi mozi
(Forrás: Wikimedai Commons / LPLT / GNU-FDL 1.2)

Az aláhúzott magánhangzók a többihez képest megnyúlnak. A ritmikus csoport ejtésekor folyamatosan nő a hangmagasság, majd egy rövid szünet következik, és a következő ritmikus csoport ismét alacsonyabb hangmagasságról indul. Ez a hanglejtés hozzájárul ahhoz, hogy a franciát sokan dallamos, éneklő nyelvként jellemzik. (Ezt bármilyen francia nyelvű hanganyagon megfigyelhetjük, de a legstílusosabb, ha az erről szóló magyarázatot hallgatjuk meg.) A ritmikus csoportok fontos szerepet játszanak az alább tárgyalt elision és liaison (hangkivetés és hangátkötés) jelenségeiben is.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Az elision, azaz hangkivetés

Az elision [élizjoⁿ] vagy hangkivetés (és a liaison [lijézoⁿ] vagy hangátkötés) is ugyanarra az általános szabályszerűségre vezethető vissza: a francia igyekszik kerülni két magánhangzó egymás mellett állását (ezt hívják hiátusnak). Ennek elkerülésére éppen ez a két megoldás van: vagy „kivetjük” az egyik magánhangzót, vagy betoldunk közéjük egy mássalhangzót. A rendszeres és szabályszerű hangkivetés a franciában az egyszótagú, gyakori, instabil [ə]-t tartalmazó szavakra jellemző. Amikor ezek után egy magánhangzóval kezdődő szó jön, az [ə] automatikusan kiesik a szavak végéről és ezt írásban is kötelező jelölni: az e helyére ’-t teszünk, a szót pedig szünet nélkül egybeírjuk a következővel (a * a hibás szerkezeteket jelöli):

*je aime [zsö em]
→ j’aime [zsem] ’én szeretek’

*tu me entends? [tü mö aⁿtaⁿ]
→ tu m’entends? [tümaⁿtaⁿ] ’hallasz engem?’

*ce est ce que il faut faire [szö e szö kö il fó fer]
→ c’est ce qu’il faut faire [szeszkilfófer] ’ez az, amit csinálni kell’

Mielőtt továbbmennénk, két dolgot kell megjegyeznünk. Az egyik az, hogy a gyors beszédben az említett szóvégi magánhangzó akár mássalhangzó előtt is kieshet. Ezt látjuk az utolsó példában: ce que il → ce qu’il [szkil], bár ez nem kötelező és az írásban nincs is nyoma. Sőt, a magánhangzó kiesése után megmaradó mássalhangzó még hasonulhat is a következő szó szókezdő mássalhangzójához (például a következő példában a [zs] zöngétlenedik): je pense [zsö paⁿsz] → [zspaⁿsz] → [spaⁿsz] ’én gondolom’. A másik fontos megjegyzés az, hogy nem csak az e eshet így ki, bár ez a leggyakoribb, hanem az i, sőt alkalmanként már az u is (az i kiesése bizonyos szavakban kötelező, az u-é viszont nem, így az előbbit jelöli az írás, az utóbbit nem):

*si il vient [szi il vjeⁿ] → s’il vient [szilvjeⁿ] ’ha ő jön’

tu as vu? [tü á vü]/[távü] ’te láttad?’

[spaⁿsz]
(Forrás: Wikimedia Commons / Nicolás Pérez / GNU-FDL 1.2)

A hangkivetés jelensége természetesen összefügg mindazzal, amit az instabil [ə]-ről korábban már elmondtunk, hiszen a kieső e-k mindegyike valójában egy instabil [ə]. Azért éremes mégis a hangkivetést külön tárgyalni, mert ezeknek az [ə]-knek a kiesése (magánhangzó előtt) kötelező (azaz nem függ a beszédtempótól, vagy attól, hogy éppen spontán beszédben szerepelnek-e vagy énekben, stb.), ez pedig nem minden esetben mondható el a többi instabil e-ről (tehát azokról, amelyek nem egyszótagú, gyakori szavakban, vagy nem a szó végén állnak). Lássuk most a szavak összefűzésének másik fontos szabályát, a liaisont vagy hangátkötést.

Liaison, vagy hangátkötés

Mint említettük, a hiátust (két magánhangzó találkozását) úgy is el lehet kerülni, hogy betoldunk egy mássalhangzót közéjük (ezt hívják epentézisnek). Ez történik például az i és egy másik magánhangzó között, amennyiben az i előtt két mássalhangzó (zárhang és folyékony hang áll): trier [trijé] ’szétválogatni’. Ilyenkor a betoldott hang egy félhangzó, a [j].

A hangátkötés abban különbözik az egyszerű hangbetoldástól, hogy a hangátkötéskor megjelenő mássalhangzó tulajdonképpen már jelen van a szó végén, csak általában nem ejtődik, hangátkötéskor viszont megjelenik. Ez abból látszik, a két magánhangzó között megjelenő mássalhangzó mindig az adott szó függvénye, sosem akármilyen vagy egy bizonyos mássalhangzó:

grand [graⁿ] ’nagy’ de: grand homme [graⁿtom] ’nagy ember’

tout [tu] ’minden’ de: tout homme [tutom] ’minden ember’

les [lé] ’többes számú névelő’ de: les amis [lézámi] ’a barátok’

venez [vöné] ’gyertek/jöjjenek’ de: venez ici [vönéziszi] ’gyertek/jöjjenek ide’

faux [fó] ’hamis’ de: faux amis [fózámi] ’hamis barátok’

long [loⁿ] ’hosszú’ de: long article [loⁿgártikl] ’hosszú cikk’

trop [tró] ’túl’ de: trop amer [tropamer] ’túl keserű’

gentil [zsaⁿti] ’kedves’ de: gentil enfant [zsaⁿtijaⁿfaⁿ] ’kedves gyerek’

premier [prömⁱé] ’első’ de: premier étage [prömⁱerétázs] ’első emelet’

Ha nem vesszük figyelembe a nyelvtörténetet (és erre nyomós okunk lehet, hiszen az anyanyelvét tanuló francia kisbaba sincs tisztában az ófrancia hangtannal, mégis megtanulja a hangátkötés szabályait), akkor például azt mondhatjuk, hogy bizonyos francia szavak végén van egy „rejtett” (általában néma) mássalhangzó, ami bizonyos végződések vagy magánhangzóval kezdődő szavak előtt aktiválódik. Ezzel két problémát nem tudunk megfelelően megmagyarázni. Az egyik az, hogy ez a bizonyos rejtett mássalhangzó másként bukkanhat fel a nőnemű e végződés előtt és máshogy hangátkötéskor: grand homme [graⁿtom], de grande maison [graⁿd mézoⁿ] ’nagy ház’, gros ami [grozámi] ’kövér barát’, de grosse voiture [grosz vᵘátür] ’kövér (nagy) autó’, ami cáfolná azt az elképzelést, hogy a grand egy bizonyos, általában nem ejtett mássalhangzóra végződik. A másik az, hogy olyankor is megvalósulhat a hangátkötés, amikor ezt a hangkörnyezet nem motiválná, mert a szó kiejtett mássalhangzóra végződik: tels [tel] ’ilyenek’, de: tels amis [telzámi] ’ilyen barátok’.

Ha azonban nyelvtörténeti szempontokat is figyelembe veszünk, más válaszokat kapunk. Ha így nézzük, akkor a hangátkötéskor megjelenő mássalhangzókat nem úgy kell tekintenünk, hogy a többi szóvégi mássalhangzóhoz hasonlóan általában némák, de bizonyos környezetekben (pl. liaison) mégis megjelennek, hanem épp ellenkezőleg: a liaison-ban résztvevő mássalhangzók mindig is jelen voltak, és a többi szóvégi mássalhangzóval ellentétben, soha nem is tűntek el.

Egy régebbi nyelvállapotban ugyanis minden szóvégi mássalhangzót ejtettek a franciában, majd a nagy többségük lekopott, tulajdonképpen csak az írás őrzi őket, kivéve ott, ahol magánhangzó követte őket, azaz éppen a liaison környezetében (hogy pontosan mik ezek a környezetek, lásd alább). Ez egyébként azt is megmagyarázza, miért hangzik a grand d-je [t]-nek liaison-ban és [d]-nek a nőnemű e-végződés előtt. Bizonyos szóvégi mássalhangzók ugyanis zöngétlenedtek az ófranciában (így lett a [d]-ből [t] a hímnemű alakban), és így a zöngétlen mássalhangzó (ebben az esetben a [t]) vett részt a hangátkötésben, amit a mai kiejtés is őriz. Ezzel ellentétben a nőnemű alakban nem ment végbe zöngétlenedés, hiszen a d nem a szó végén áll (grande). A szóvégi mássalhangzók lekopása is csak a hímnemű alakot érintette, így lett belőle [graⁿ].

Grand Trianon
(Forrás: Wikimedia Commons / Colocho / CC BY-SA 2.5)

Ezzel azonban még nem merítettük ki a hangátkötés használatának szabályait, ugyanis az nem feltétlenül megy végbe minden esetben, amikor szóhatáron két magánhangzó találkozik. Vegyük most végig a környezeteket, ahol a hangátkötés kötelező, és ahol tilos. Általánosságban elmondhatjuk, hogy csak a szoros egységet alkotó szópárok között van kötelező hangátkötés, mint például:

• névelő (pontosabban determináns) + főnév: les enfants [lézaⁿfaⁿ] ’a gyerekek’

• alanyi és tárgyi névmások (klitikumok) + ige: nous avons [nuzávoⁿ] ’nekünk van’

• melléknév + főnév: certaines étudiantes [szertenzétüdjaⁿt] ’bizonyos diák(lány)ok’

• határozó + melléknév: très intéressant [trezeⁿtéreszaⁿ] ’nagyon érdekes’

• prepozíciók után: chez un ami [sézenami] ’egy barátnál’

Nem nehéz észrevenni, hogy ezek éppen azok a szócsoportok, amelyek a mondatban ritmikus csoportot vagy szólamot alkotnak. A hangátkötés (és a hangkivetés) tehát arra szolgál, hogy egy ritmikus csoporton belül minél simább legyen a kiejtés, azaz ha lehet, ne találkozzon két magánhangzó.

Két ritmikus csoport között tehát nincs hangátkötés, mint ahogy nincs a nem névmási alany és az ige között (mes amis arrivent [mézámi áriv] ’a barátaim érkeznek’), az et [é] ’és’ után (Pierre et Anne [Pjer é Án] ’Péter és Anna’), valamint az úgynevezett „hehezetes h”-val kezdődő szavak előtt. Ezekben a főként germán eredetű szavakban a szó eleji h betű ma már néma, de a szó úgy viselkedik, mintha még mindig mássalhangzóval kezdődne. Így aztán vigyázzunk, ha a Hősök terét szeretnénk megmutatni francia ismerősünknek: Place des héros [plász dé éró] ’Hősök tere’, nem pedig [plász dézéró] Place des zéros ’Nullák tere’.

Forrás: Marten Gimp

Források

Dévoisement final

Liaison