Lóránt nevű olvasónk nyelvtanulással kapcsolatos kérdéssel keresett meg minket:

[...] mennyi értelme van annak a kijelentésnek, amit több nyelvtanár ismerősöm is elejtett, és körübelül annyi volt az állítás, hogy vannak nyelvek, amelyek a hangkészlete úgymond „nem alkalmas” arra, hogy egy olyan (felnőtt) ember, aki csak ezt beszéli, megtanulja „normálisan” kiejteni más nyelvek hangjait, másoké pedig igen. Szóval van-e ennek tudományosan bármi alapja, kimutatható ilyesmi, esetleg vannak erre szakkifejezések, akár nyelvek „sorrendje” ilyen szempontból, vagy még inkább nyelvek egymáshoz való viszonya (hangkészlet „átfedés”, ilyesmi) ilyen szempontból meg van-e határozva? Van-e erre szakirodalom, szakkifejezések, egyáltalán ki lehet-e jelenteni olyat, hogy „egy franciának jóval nehezebb relatív normálisan megtanulni az angol/spanyol hangzókat mint egy magyarnak”? Elég zagyva kérdéshalmaz, de remélem, érthető... Az is érdekelne, hogy vannak-e (lehetnek-e egyáltalán) olyan kimutatások, hogy mennyire könnyű megtanulni különböző anyanyelvűeknek egy olyan hangot, ami nincs a nyelvükben. Számít-e ilyen szempontból, hogy mondjuk a magyar nyelv több hangot használ mint mondjuk a spanyol?

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Olvasónkat tehát az érdekli, hogy az anyanyelv hangkészlete meghatározza-e, hogy mennyire vagyunk képesek elsajátítani más nyelvek hangjait, szavainak pontos kiejtését, illetve hogy a nyelvek rangsorolhatóak-e aszerint, hogy milyen anyanyelvű emberek tanulnak meg könnyebben, illetve nehezebben más nyelveket.

Nos, egyfelől igaz, amit olvasónk hallott. Egy bizonyos életkor felett az ember egyre nehezebben sajátítja el azokat a hangokat, amelyek az anyanyelvében nincsenek meg. A korlát mértéke azonban egyénenként változhat, és természetesen függ attól is, hogy közben az illető milyen nyelveket tanult, sőt, attól is, hogy tanult-e zenét. Összességében azonban mégis csak kimondhatjuk, hogy felnőtt korban már komoly kihívás lehet elsajátítani az anyanyelvünkből hiányzó idegen nyelvi hangokat.

Lugosi Bélát, Dracula legendás megformálóját sokszor jellegzetes magyar akcentusáért alkalmazták
(Forrás: Wikimedia Commons)

Elvben mondhatjuk tehát, hogy azon nyelvek beszélői, melyekben sok különféle hang van, nagyobb eséllyel vágnak neki egy idegen nyelv elsajátításának (legalábbis ami a jó kiejtést illeti), mint azok, akik olyan nyelvet beszélnek, melyben kevés hang van. Ugyanakkor azt gondolnánk, azokat a nyelveket, amelyekben viszonylag kevés hang van, több más anyanyelvű sajátítja el könnyebben, mint azokat, amelyben sok hang van. Első nekifutásra tehát azt mondhatnánk, hogy a sok hangot használó nyelvek előnyös anyanyelvek a nyelvtanulás szempontjából, a kevés hangot használó nyelvek előnytelenek. A listát pedig úgy lehetne finomítani, hogy amelyik nyelvben nagyon ritka, kevés más nyelvben előforduló hangok vannak (például csettintőhangok), azok anyanyelvként kevésbé hasznosak, viszont nehezebben tanulhatóak.

A reményeket azonban le kell hűteni. Egyrészt a nyelvek hangkészletére viszonylagos kiegyenlítettség jellemző. A finnben például viszonylag kevés mássalhangzó mellett sok a magánhangzó, az oroszban viszont kevés magánhangzó mellett sok a mássalhangzó. Így aztán a finnek számára is nagy kihívás az orosz, és az oroszok számára is a finn.

A kérdés viszont nem ilyen egyszerű, hiszen nem csak az számít, hogy a nyelvben az adott hang megvan-e, hanem az is, hogy milyen környezetekben fordul elő. A magyarban az n-t másképp ejtjük, ha [k] vagy [g] előtt áll, mint egyébként – ezt a hangot a fonetikusok [ŋ]-nel jelölik. Ezt a hangot egy magyar anyanyelvű, idegen nyelvet nem beszélő személy általában más hangok előtt (vagy szó végén) ki sem tudja ejteni. Gyakran még akkor sem, ha beszél más nyelvet, olyat, amelyben a hang máshol is előfordul. Így például a magyar anyanyelvűek gyakran hibásan ejtik az angol igealakok -ing [iŋ] végződését: [iŋg]-nek – esetleg ha igyekeznek nem ejteni a [g]-t, [in]-nek. (A magánhangzóval kapcsolatban most kicsit felületesek lehetünk.)

Természetesen a hang nem csak az említett igealakokban fordul elő
(Forrás: Wikimedia Commons / darwin Bell / CC BY 2.0)

Az sem mindegy, hogy a rossz kiejtés okoz-e megértési zavarokat. A magyarban van [ny], [gy] és [ty], így előfordulhat, hogy a rossz ejtés miatt két szó összekeveredik (bár az ilyen esetek valószínűleg ritkák: dia vs. gyia). Ha azonban az orosz beszélő a finnben követ el hasonló hibát, a finn beszélő legfeljebb a kiejtés furcsaságát észleli, félreértéshez nem vezethet a dolog.

Hasonló jelenséggel magyarázható a tipikus orosz akcentus egy feltűnő jelensége. Az oroszban természetesen van [n], [d], [t], de [i] előtt ezek nem fordulnak elő. Az orosz beszélő idegen nyelven [ni], [di] vagy [ti] helyett kb. [nyi], [gyi], illetve [tyi] hangkapcsolatot ejt (vagy legalábbis magyar füllel így halljuk). Hasonló hibát a magyar beszélők is elkövethetnek más nyelveket beszélve, de nem az [i]-vel, hanem a [j]-vel kapcsolatban: a magyarban ugyanis szó belsejében legfeljebb összetételi határon van [nj], [dj], [tj] hangkapcsolat (pl. káno[nj]og, ha[dj]árat), egyébként a két hang [nny], [ggy] illetve [tty] hangba olvad össze. A magyarok az olyan finn szavakat, mint például a linja ’vonal, járat’, hajlamosak úgy ejteni, hogy [linnya]. Itt jegyezzük meg, hogy vannak nyelvek, amelyekben nincsenek hosszú mássalhangzók – ez is egyfajta környezet: hang a saját szomszédságában –, így ezek ejtése is nehézséget jelenthet. A magánhangzóknál ez még bonyolultabb is lehet: vannak nyelvek, ahol csak a hangsúlyos magánhangzó lehet hosszú, a hangsúlytalan mindig rövid (mint a szlovénban vagy az észtben).

A kérdés ezzel még mindig nem tekinthető lezártnak. A pontos kiejtés ugyanis nem csupán a hangok pontos ejtését jelenti, hanem a hangsúly és az intonáció (hanglejtés) pontosságát is. A magyarban a hangsúly mindig a szó első szótagjára esik, és a magyarok hajlamosak a hangsúlyt idegen nyelven beszélve is az első szótagra tenni: ez a tipikus magyar akcentus egyik legfeltűnőbb vonása. De azoknak sincs feltétlenül könnyű dolguk, akiknek az anyanyelvében a hangsúly szabad (azaz elvben a szó bármelyik szótagjára eshet). Az orosz például ilyen, de az oroszban a magánhangzók hosszúságának nincs megkülönböztető szerepük, hanem minden hangsúlytalan magánhangzó rövid, a hangsúlyosak viszont hajlamosak megnyúlni (bár több tényező befolyásolja, hogy mennyire). Mindenesetre ez elég ahhoz, hogy például a magyarul tanuló oroszok a hosszú szótagokat hangsúlyosnak képzeljék, és a hangsúlyt egy hosszú magánhangzót tartalmazó szótagra tegyék; vagy – különösen, ha a szóban nincs hosszú magánhangzó – a hangsúlyos szótag rövid magánhangzóját nyújtsák. Ez az orosz akcentus másik jellegzetessége, a paródiák elengedhetetlen eleme.

Bár írásközpontú világunkban hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, a mondatdallamnak is nagyon fontos szerepe van a megértésben. Ha nem is feltétlenül okoz kommunikációs zavart a rossz hanglejtés, a beszélő idegenségét könnyen elárulhatja. Az angol, a cseh vagy éppen a francia mondatdallam a magyar fül számára kifejezetten affektáltnak tűnhet (ezért sokan eleve idegenkednek a gondolattól, hogy utánozni próbálják), míg egy finn mondatba a magyar is hajlamos oda nem illő dallamot beleénekelni. És akkor még nem is beszéltünk azokról a nyelvekről, amelyekben az egyes szótagoknak is külön dallamuk van, és ugyanazok a hangok különböző dallammal egészen mást jelentenek.

Végezetül emlékezzünk arra, hogy a kiejtés mellett még egy fontos tényező van: a hallás. Lehet, hogy egy-egy hangot megtanulunk viszonylag jól kiejteni, nem okoz gondot, ha valamely ismert szót, melyben előfordulnak, ki kell mondanunk. Ha azonban új szót hallunk, egyáltalán nem biztos, hogy jól meg tudjuk különböztetni valamelyik hasonló hangtól.

Elvben lehetnek esetek, amikor határozottan kijelenthetjük, hogy „egy X anyanyelvűnek jóval nehezebb relatív normálisan megtanulni az Y kiejtést mint egy Z anyanyelvűnek” – de sokkal tipikusabb az, hogy elsoroljuk, milyen anyanyelvi háttérrel milyen nehézségekkel kell megküzdenie a nyelvtanulónak. Azt azonban, hogy melyikük dolga a nehezebb, már bonyolult lenne meghatározni.

Mindebből nyilván világos, hogy az olvasónkat érdeklő lista nem létezik, nem is állítható össze. A nyelvek ilyen szempontból vett nehézségével nem is foglalkoznak a szakemberek. Ezzel szemben viszont nagy figyelmet fordítanak arra, hogy egy nyelv adott anyanyelvű személyek oktatásásnál milyen nehézségeket okoz, melyek azok a területek, amelyre jobban oda kell figyelni, ahol a jó tudáshoz több gyakorlásra van szükség. A nyelvpárok összehasonlítása ilyen szempontból igen fontos lehet, különösen, ha felnőttek oktatásáról van szó.