nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Bevezetés a cirill ábécébe

Ha a héber vagy az arab írást szeretnénk megtanulni, nincs könnyű dolgunk, hiszen a betűk alakjai egyáltalán nem hasonlítanak az általunk ismert latin betűkére. A cirill betűkkel sokkal könnyebb dolgunk van, hiszen közülük némelyek pontosan azt a hangot jelölik, mint a latin ábécében, és a többiről is könnyebb megtanulni, hogy „a p-t r-nek kell olvasni”, mint teljesen ismeretlen formákhoz kötni hangokat. És az ismeretlen formák is könnyebben megjegyezhetőek, ha azt tudjuk mondani, hogy „olyan, mint egy fordított R”.

Fejes László | 2011. november 21.
|  

Nehéz úgy írni, hogy olvasóink elégedettek legyenek. Amikor az uráli őshazáról írtunk, a kommentekben arról kezdtek vitázni, hogy beszéltek-e 896 előtt magyarul a Kárpát-medencében, ill. hányan lehettek a honfoglalók. Amikor az Urál nevéről írtunk, a kommentelők számára az volta  legfontosabb, hogy mennyire tudományos a történeti-összehasonlító nyelvtudomány. Amikor pedig egy vérfagyasztóan izgalmas történettel és egy még érdekfeszítőbb helynévetimológiával próbáltuk megörvendeztetni őket, akkor leginkább egy zárójeles megjegyzés izgatta őket, illetve annak kapcsán az, hogy miként írjuk át az orosz neveket magyarra.

Elhatároztuk hát, hogy írunk egy olyan kérdésről, amelyről már nagyon régen tervezünk írni: a cirill ábécéről. Mivel azonban ez igen szerteágazó téma, rögtön egy sorozattal kezdünk. Mivel azonban a cirill írást sok nyelv használja, nehéz lenne általánosságban beszélni a cirillről. (Kb. olyan lenne, mintha japánoknak szeretnénk bemutatni a latin ábécét, és közben egyszerre próbálnánk elmagyarázni, milyen betű milyen hangokat jelölhet az angolban, a franciában, a németben, a lengyelben és a magyarban – és akkor a többiről még nem is beszéltünk.) Éppen ezért kezdetben kizárólag az oroszra fogunk összpontosítani, legfeljebb időnként teszünk más nyelvekre vonatkozó megjegyzéseket.

Ennek tervezett részei a következők:

  • az orosz ábécé betűinek bemutatása;
  • az orosz szavak kiolvasásának szabályai és átírásuk magyarra;
  • az orosz nevek átírása angolra, illetve az angol átírás alapján magyarra;
  • magyar nevek átírása oroszra.

Később rá fogunk térni egyéb cirill betűs helyesírásokra is.

A cirill írás rövid története

A cirill írás, akárcsak a latin, a görögből származik. Míg azonban a latin írás az időszámításunk előtti 7. századtól lépett önálló útjára, a cirill csak a 10. századtól kezdve önállósult. Természetesen az idők folyamán a cirill, a latin és a görög írás is folyamatosan változott: a családfa alapján azt várnánk, hogy a cirill ránézésre a göröghöz áll közelebb.

Az első nyomtatott orosz könyv 1564-ből. Úgynevezett félunciális írásmóddal.
Az első nyomtatott orosz könyv 1564-ből. Úgynevezett félunciális írásmóddal.
(Forrás: Wikimedia Commons)

Ha ma összevetünk egy cirill, egy görög és egy latin betűs kiadványt, mégis könnyen azt találhatjuk, hogy a cirill mégis jobban hasonlít a latinra, mint a görögre – de legalább nem hasonlít a görögre feltűnően jobban, mint a latinra. Ennek az az oka, hogy Nagy Péter megreformálta az orosz helyesírást, és az általa akkor bevezetett új betűformák a korban használatos latin betűk formáin alapultak. (Ez a граждансикй шрифт [grazsdanszkij srift], azaz a ’polgári írás’ – az egyház ezt az írásmódot csak a 20. században vette át.) A ma cirill írást használó nyelvek is tipikusan ezt a betűformát alkalmazzák.

Az első polgári írással nyomtatott könyv (1708)
Az első polgári írással nyomtatott könyv (1708)
(Forrás: Wikimedia Commons)

Az alábbiakban a görög ábécé bemutatásához hasonlóan abból fogunk kiindulni, hogy a betű alakja megegyezik-e egy latin betű alakjával, illetve ugyanazt a hangot jelöli-e, mint általában a latin betű. A cirill írásnál azonban nem csupán a nagy- és kisbetűk alakja különbözhet, hanem az álló és a dőlt (kurzív) betűké is. Mivel nem lenne célszerű a négy betűfajtát teljesen külön tárgyalni, a négyet egyszerre fogjuk vizsgálni.

Régi ismerősök

Ide sorolhatjuk azokat a betűket, melyek pontosan vagy legalább nagyjából úgy néznek ki, mint a jól ismert latin betűk, és ugyanazt a hangot is jelölik.

АаАа – Annyira ugyanaz, hogy nincs is róla mit mondanunk.

ОоОо – Szintén.

ЕеЕе – Tipikusan ugyanazt a hangot jelöli, mint a latin ábécében, de egyes nyelveknél – így az oroszban – előfordul, hogy a [je] hangkapcsolatot. (Az oroszban időnként [o] vagy [jo] is lehet.)

КкКк – Itt már határesetről van szó, hiszen a kisbetűk szára nem olyan magas, mint a latin ábécében megszokhattuk, de a betű jól felismerhető.

МмМм – Még inkább határeset, hiszen a latin ábécé kis m-jének formája erősen különbözik a nagy M, és így a cirill kis м formájától. Amikor azonban olvasunk, a betűt helyesen azonosítjuk a latin betűk ismerete alapján, ezért ezt is ide soroljuk.

СсСс – Ezt a betűt [sz]-nek, és nem [c]-nek kell ejteni, és így tulajdonképpen a következő kategóriába is kerülhetne. Azonban vannak latin betűs helyesírások, ahol  – legalábbis bizonyos esetekben – jelölhet [sz]-t is: ilyen az angol vagy a francia. Ez segíthet abban, hogy megjegyezzük hangértékét. Történetileg azonban a két betű nem függ össze: a latin c történeti megfelelője a cirill г (görög megfelelőjük a nagy gamma: Γ), a cirill с megfelelője pedig a latin s (görög megfelelőjük a szigma: Σ).

A görög, a latin (angol) és a cirill (orosz) ábécé betűinek megoszlása (apró csalásokkal).
A görög, a latin (angol) és a cirill (orosz) ábécé betűinek megoszlása (apró csalásokkal).
(Forrás: Wikimedia Commons / Lipedia)

Hamis barátok

Vannak cirill betűk, amelyek teljesen azonosan, vagy nagyon hasonlóan néznek ki, mint a latin betűk, de teljesen más az olvasatuk:

ЁёЁё – Bár valamilyen [e]-szerű hangra tippelnénk, olvasata [o] vagy [jo]. Az orosz írásban, és viszonylag későn alakult ki. Az oroszok ma sem mindig használják (helyette írható е is), de egyes oroszországi nyelvek írásában használata kötelező.

УуУу – Történetileg semmi köze a latin y-hoz, mely viszonylag későn alakult ki az i és a j kapcsolatából. Az [u] hangot jelöli.

ВвВв – Nem [b], hanem [v].

РрРр – Nem [p], hanem [r].

НнНн – A kisbetűk itt sem hasonlítanak a latinra, de a latin alapján ezeket is [h]-nak olvasnánk. Valójában [n]-t jelölnek.

ХхХх – Nem [ksz], a hanem [ch] az ejtése (a Bach névben található ch-hoz hasonlóan).

ЗзЗз – Leginkább nem is betűnek, hanem a hármas számnak gondolnánk, valójában ez a [z]. (Megjegyzendő, hogy kézírásban általában alul egy hurkot kap: ez az írásmód a latin z kézírásos változataiban is megjelenik.)

Akik időnként olvasnak régi orosz vagy ukrán szövegeket, azok a 3BiT csokoládé nevét is hajlamosak [zvit]-nek olvasni.
Akik időnként olvasnak régi orosz vagy ukrán szövegeket, azok a 3BiT csokoládé nevét is hajlamosak [zvit]-nek olvasni.

Távoli ismerősök

Ha valaki valamiért jól ismeri a görög betűket (mert például matematikusként vagy fizikusként gyakran ír fel képleteket), a cirill betűk közül is könnyebben meg fogja jegyezni a következőket:

ГгГг – A nagy gammára (Γ) hasonlító betű a [g]-t jelöli. (Kurzív kis változatát az orosz gyerekeknek a lúdterelő versikével (Gúszi, gúszi, gá-gá-gá) tanítják, mivel vonalvezetése egy lúdra (oroszul: guszá) emlékeztet.

ПпПп – A píre (Ππ) emlékeztető betű a [p]-t jelöli.

ФфФф – A fíhez (Φφ) hasonló betű az [f] jele.

ЛлЛл – A lefejezett-lelapított lambda (Λλ) jelöli az [l]-t.

Gúszi, gúszi...
Gúszi, gúszi...
(Forrás: Fejes László)

Vegyes társaságok

ТтТт – A [t] jele a nagybetűknél tökéletesen megegyezik a megfelelő latin betűvel, az álló kisbetű pedig egyértelműen felismerhető – ugyanakkor a kis kurzív alakja nagyon megtévesztő, hiszen a latin ábécé [m]-jének alakjával egyezik meg.

ИиИи – Csak a kis kurzív hasonlít az [u] latin jelére, de valójában a betű az [i]-t jelöli. A többi alak is viszonylag könnyen megjegyezhető, hiszen olyan, mint egy tengelyére tükrözött latin N. Ha viszont ezt említettük, meg kell említenünk a

ЙйЙй – betűt is, mely az [i] jelének mellékjeles változata, és a [j]-t jelöli.

ДдДд – Első pillantásra bizonyára nem világos, hogyan kerül ide ez a négy teljesen ismeretlen formájú betű, mely egyébként a [d] jele. A kis kurzívnak azonban van egy másik, az itt bemutatottól eltérő változata is, mely a latin [g] jelével azonos: g. Kézírásban leginkább ezt használják. Hogy a dolog még bonyolultabb legyen, kézírásban a [d] nagybetűs változata tökéletesen megegyezik a megfelelő latin betűével: D.

Vadidegenek

Vannak olyan cirill betűk, amelyek legalább valamennyire emlékeztetnek a latin betűkre. Leginkább ilyen a

ЯяЯя – mely egy tengelyére tükrözött R-re emlékeztet, de az [a]-t vagy a [ja] hangkapcsolatot jelöli.

A görögben az [u]-t az ου betűkapcsolat jelölte, és eredetileg a cirillben is az оу volt a jele. Később innen a feleslegessé váló о kopott ki, viszont az ιου betűkapcsolatból származó юу betűsorból az у.

ЮюЮю – Ez a betű úgy néz ki, mintha egy latin I-t és O-t összekötöttünk volna, és valóban, történetileg egy ióta (Ιι) és egy omikron (Οο) kapcsolatára vezethető vissza. Az [u]-t vagy a [ju] hangkapcsolatot jelöli.

БбБб – Ez az idegen külsejű betű leginkább a latin B-re hasonlít, és annyi szerencsénk van vele, hogy valóban a [b]-t jelöli.

ЭэЭэ – Ez a betű olyan, mint egy görbe hátú, tengelyére tükrözött E: szerencsénk van vele, mert az [e]-t jelöli.

ЖжЖж – Erről a betűről azt hihetnénk, hogy talán a K-hoz van köze: itt viszont tévednénk, ez a [zs] jele.

ЦцЦц – Aligha találnánk ki magunktól, hogy ez a betű a [c]-t jelöli.

ЧчЧч – Ez pedig a [cs]-t.

ШшШш – Az [s] jele.

ЩщЩщ – Egy [s]-hez hasonló, magyar füllel selypítőnek hangzó hangot jelöl.

ЬьЬь –Ez a betű olyasféle funkciót tölt be, mint a magyarban az y: önálló hangértéke nincs, az előtte álló mássalhangzó „lágyság”-át jelöli. Valójában azonban a magyar y-nal való párhuzama csak részben áll meg: erre sorozatunk következő részében térünk ki.

ЪъЪъ – Önálló hangértéke szintén nincs, azt jelöli, hogy az előtte álló mássalhangzó nem „lágy”, viszont az utána álló я, е, ё vagy ю előtt a [j]-t ejteni kell: ez egyébként az előző betűre is igaz!

ЫыЫы – Ez egy betű! Történetileg az ъ és az ióta (ι) kapcsolatából alakult ki, és egy [i]-szerű, de hátrahúzott nyelvvel ejtett magánhangzót jelöl.

Конец

Ezzel persze még nincs vége. Az orosz ábécét ugyan áttekintettük, de más cirill ábécékben más betűk is vannak. Arról azonban még lesz mit beszélnünk, hogy ezek a betűk miként is jelölik az orosz hangokat, sőt, ki fog derülni, mi mindent kell még ahhoz tudnunk, hogy az orosz szavakat jól olvassuk ki. Megnyugtatásként azonban már most leszögezhetjük, hogy a magyarra való átíráshoz minden információ a rendelkezésünkre fog állni.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
53 LvT 2011. december 3. 17:46

@Fejes László (nyest.hu): >> Ez igaz, de ez nem indokolja, hogy a [ju] hangsornak külön jele legyen. Ezt mi indokolja?<<

Erre a 43-as hozzászólásomban már kitértem: „A /ju/ és az /u/ azonban minimálpárokat adott, pl. юха ~ jucha ’leves’, уха ~ ucha ’fül (Gsg, Npl)’.”

Továbbá: „Az [ʲæ]-t felszívta a jaty (<ě>) ≈ [ʲæ:], ugyanígy a *jo = /ʲo̟/ ≈ [ʲø] > [ʲe]-t az eredeti <e>, a *jъ = /ʲŭ̟/ ≈ [ʲɪ] > [ʲi:]-t az eredeti <i>. Szóeleji <y> = [ɨ:] nem létezik, így azzal nem számolhatunk. A szóban forgó hangok tehát nem is voltak prejotáltak, hanem palatalizáltak, és közülük csak a /ʲu̟/ maradt meg.”

-----

Az <y> kérdésben a stafétát visszaadom scasc-nak.

52 scasc 2011. november 30. 16:27

@Fejes László (nyest.hu): Atyaúristen, hát persze, hogy nem!

Attól, hogy ma is vannak olyan típusok, amelyben az <l> (kis l) alakja egybeesik az <I> (nagy i)-éval (pl. egyes sans-serif típusok), attól még külön betűk, és az író tudatában van ennek. Ennek bizonyítéka az olyan szövegek, amelyek más típussal íródtak (pl. serifessel) a kettő megkülönböztethető.

Attól, hogy a menyasszonyom kézírásában az <n> nem különböztethető meg az <u>-tól, attól még külön betű és csak a *felszínen* egyeznek. És ennek ő is tudatában van. Ennek legszebb bizonyítéka, hogy amikor e-mailt ír, sosem keveri az <n>-et az <u>-val, még hiperkorrekcióra sincs példa.

Ugyanez a helyzet az <y ~ ÿ> : <ij>-vel is a tárgyalt korban.

Nyelvészként -- azt hinném -- tudsz mit kezdeni az "underlying representation vs. surface realisation" fogalmaival.

Majd akkor leszek meggyőzve, ha egyenes (nem kurzív) antikvában is ij-t látok a palatális jeleként (és nem csak pl. egy nyomdásztól/egy kiadótól/egy műhelyből. Az idioszinkráziája, ha úgy tetszik: idiografolektusa). -- Mindemellett ha valamikor megint hétköznap eljutok BP-re, megpróbálok idő szakítani rá, hogy az idézett könyvre is vethessek pár pillantást.

51 Fejes László (nyest.hu) 2011. november 30. 14:49

@scasc: Az adott gyűjteményben szerepel ÿ, azt megkülönböztetik...

„Nemegy ilyen típusban az ij és a pontozott y külalakra teljesen egyezett.” ó! És ha pontosan egyezett, akkor hogyan különböztetjük meg őket? És ha egyáltalán egyezHET teljesen, az nem épp elég bizonyíték arra, hogy abban az időben a kettő teljesen összeolvadt?

50 scasc 2011. november 30. 14:06

@scasc: Különösképpen, mert gyanítom, ugyanúgy mint Sylvester első kiadása, tört (="gótikus") betűt használt. Nemegy ilyen típusban az ij és a pontozott y külalakra teljesen egyezett. Tehát teljesen az átíró ("közlő") diszkréciója, hogy hogyan értelmezi. Ez az értelmezés azonban csak a kor párhuzamos, a különbséget megkülönböztető típusokat használó nyomtatványokat is vizsgálva állapítható meg. Ha máshogy járunk el, körkörös "bizonyítást" alkotunk.

Mondom, ezt az adatot meg kell vizsgálnom, de a tapasztalatom (az eddig valóban eredetiben vagy fac-similében látottak alapján), hogy azon nyomtatott műveknél, ahol olyan típust használnak, mely megkülönbözteti az ij-t az ÿ-tól, a palatalitás jeleként sosem alkalmazzák az ij-t.

Írásban nemegyszer az történik, mint a legtöbb tört típusnál: a kettő utólag megkülönböztethetetlen. A kor praxisa a megkülönböztetést lehetővé tevő típusoknál azonban azt mutatja, hogy az írók, szedőkben élt a különbség, és csak a felszínen esett egybe esetenként (kézírásban szinte mindég).

49 scasc 2011. november 30. 13:57

Ó, ez már egy átirat, és bizony az ÿ átírása, _értelmezése_ körül persze hogy voltak ingadozások, bonyodalmak. (Értelmezése körüli bonyodalmak: l. itt is. Természetesen nem voltak ettől mentek a régiek sem).

A hivatkozott könyvnek (RMK 16) szívesen látnám egy facsimiléjét mielőtt ezen a vonalon érvelnénk tovább. (Hogy félreértés ne essék: ez nem kritika feléd, és nem is úgy értem, hogy a te "feladatod" rendelkezésre állítani/szerezni/belinkelni egyet. Csupán le szeretném szögezni, hogy a linkelt adat érvelés szempontjából semmit sem ér. Ugyanakkor megköszönni, hogy felhívtad rá a figyelmem, "gyanús" adat, aminek (hosszú távon) utána kell járnom).

48 Fejes László (nyest.hu) 2011. november 30. 11:14

@scasc: @Fejes László (nyest.hu):

www.ektf.hu/konyvtar/Korpusz/Jelek_konkordanciaja/rmny.%20i.%20368.t

Pl. Fel mene Simon Peter, ees a@ halot a fewldre wona tele _nagij _ halakkal

Sewt inkab mijnden draga kewnel nagijobban akarnek egij arpa awagij bw@a @emet.

stb.

47 scasc 2011. november 30. 11:00

@Fejes László (nyest.hu): "Ez tényszerűen nem igaz, amint az a korábban általam linkelt korai magyar nyomtatványok anyagából is kitűnik"

Visszanéztem a kommenteket, és nem tudom melyik linkelt (?) nyomtatványokra gondolsz. Kérlek linkeld be őket megint, vagy jelöld meg a linkelő komment számát.

46 Fejes László (nyest.hu) 2011. november 30. 09:49

@LvT: „Kezdem ismét: a glagolitában nem volt betű a [ja], [je] klaszterre, de volt a [ju]-ra. ” Hú, való igaz, erre nem gondoltam.

„Ebben nemcsak [jo] hangsor nem volt, de [ja] és [je] sem.” Ez igaz, de ez nem indokolja, hogy a [ju] hangsornak külön jele legyen. Ezt mi indokolja?

„Az <ij> egyszerűen megszűnt, ami funkciója volt, azt nem is az <y> vette át, hanem az <í>.” Ez tényszerűen nem igaz, amint az a korábban általam linkelt korai magyar nyomtatványok anyagából is kitűnik.

45 El Mexicano 2011. november 30. 08:21

@LvT: Egyes források szerint a klasszikus latinban "valamikor", a nagyon művelt rétegek még ejtették [y]-nek az y-t, azonban ez gyorsan [i]-vé vált a köznyelvben.

Nehezen tudom viszont ezt elképzelni, mert ha egy nyelvben egy magánhangzó nincs meg, akkor nem tartom valószínűnek, hogy a jövevényszavakban csak úgy "lesz". Esetleg azt tudom elképzelni, hogy a művelt rómaiak mivel görögül is tudtak – hiszen eleinte az volt a kultúrnyelv Rómában is – ki tudták ejteni az [y]-t. De ez már csak az én véleményem.

44 LvT 2011. november 29. 23:10

@scasc: >>a glagolita jaty és ju jeleinek thessaloniké körüli szláv ejtését (azaz a cirilli és methódi ejtését) ä-nek és ö-nek (s nem ä-nek és ü-nek!) rekonstruálja<<

Az ószlávban (= szaloniki környéki óbulgár) a jaty ≈ ja közkeletű nézet, a feltételezett hangot az APhI-ban kb. [ʲæ:]-val adhatjuk vissza. Ugyanez a feltételezett állapot a nyugati szláv nyelvekre. A többi szlávban jaty kb. [ʲe:].

A <ю> = [ʲø] ejtésre magam nem igen találok rációt. <o> ~ <e> alternációról tudunk, amely köztes [ø]-re mutat. Ennek analógiájára <ju> ~ <e> alternációt is kellene kimutatni, ha itt volt [ø] fok. Ezzel szemben bulgár nyelvjárásban <любе> ~ <либе> alakpárokról van információm, ez pedig [y]-re mutat.

43 LvT 2011. november 29. 22:37

@Fejes László (nyest.hu): >>Azt már sokkal inkább elképzelhetőnek tartom, hogy az O┤ keletkezett a glagolitából, majd a többi iótakezdetű hatására megfordult<<

Már az sem látom be, hogy a glagolita ju-ból miért lehetne inkább <O┤>, mint <├O>, annál is inkább, mivel – mint a horvát írástípuson látható – gyakorlatilag szimmetrikus alakúvá vált.

A második tagmondatra pedig meg kell jegyeznek: ceterum censeo, nem fordulhatott meg a többi prejotált mgh. hatására, mert nem igazolható, hogy lett volna prejotált <├A>, <├E> a <├O>íráskép kialakulása előtt.

Kezdem ismét: a glagolitában nem volt betű a [ja], [je] klaszterre, de volt a [ju]-ra. Ennek az az oka, hogy a glagolita és később a cirillika nem a mai szláv nyelvekre lett kifejlesztve, hanem a IX–X. sz. bulgárra. Ebben nemcsak [jo] hangsor nem volt, de [ja] és [je] sem. Az előbbi a jaty allofónja volt (így is írták a glagolitában), az utóbbi pedig az /e/-é. A /ju/ és az /u/ azonban minimálpárokat adott, pl. юха ~ jucha ’leves’, уха ~ ucha ’fül (Gsg, Npl)’.

A [ja], [je] jelölése csak később lett szükséges, amikor az [ẽ]-ből [ja] lett, továbbá más szláv nyelvekre is alkalmazták.

A prejotáció, mint koncepció sem létezett korábban, hiszen ilyen nincs a glagolitában. Van viszont posztnunáció, vagyis a nazalitást jelzik betűmódosítással. Ha a cirillikát eleve megtervezik Konstantin tanítványai, akkor ezt ültették volna át.

>>és lett volna [jo]<<

A [jo] hiánya fentiek értelmében is túl van dimenzionálva. Másrészt, ha az akkori szlávok a prejotált /o/-ra gondoltak, akkor [e] ~ [je] hang jelent meg a tudatukban, vö. ősszl. *olьcha ’éger’ prejotált formája *elьcha, ugyanígy *olenь ’szarvas’ ~ *elenь. Ahogy egyébként *azъ ’én’ ~ *jazъ.

Item, az ószlávban szigorú szótagharmónia érvényesült: egy szótagban minden hangnak vagy palatálisnak, vagy velárisnak kellett lennie. A [ja], [ju] hangsorok láthatólag ellentmondanak ennek a szabálynak. Ezért a filológia ezek helyett *ja = /ʲa̟/ ≈ [ʲæ], ill. *ju = /ʲu̟/ ≈ [ʲy] hangokkal számol (vö. korábban scasc). Az [ʲæ]-t felszívta a jaty (<ě>) ≈ [ʲæ:], ugyanígy a *jo = /ʲo̟/ ≈ [ʲø] > [ʲe]-t az eredeti <e>, a *jъ = /ʲŭ̟/ ≈ [ʲɪ] > [ʲi:]-t az eredeti <i>. Szóeleji <y> = [ɨ:] nem létezik, így azzal nem számolhatunk. A szóban forgó hangok tehát nem is voltak prejotáltak, hanem palatalizáltak, és közülük csak a /ʲu̟/ maradt meg. Ezért eredetileg csak erre volt külön betű. Később fejlődött ki a külön nyelvekben az elhasonulás, amely palatális msh.-k után veláris mgh.-kat eredményzett, ekkortól kellenek, és jellennek meg a <ю>-n túlmenően a cirillikában a prejotált mgh.-k.

>>A latin y-ról meg már elmondtam, hogy a 16. századi magyarban egészen biztosan az i/j/ij/y alakvariánssor része volt, és csak később különült el funkcionálisan.<<

Ezt az érvelést továbbra sem értem. Miért különülne el az <ij> <y> formában funkcionálisan, amikor /j/, ill. /ʲ/ hangértékben az <y> már az Ómagyar Mária Siralomban megvolt. Az <ij> egyszerűen megszűnt, ami funkciója volt, azt nem is az <y> vette át, hanem az <í>.

>>az y eredetileg a görög [ü]-t jelölte, de mivel a rómaiak ezt bizonyára [i]-nek ejtették, elkezdődött egy olyan kavarás, mint a magyar j/ly esetében.<<

A rómaiak ezt bizony [i]-nak ejtették, meg [j]-nek, és volt kavarás: ez a kavarás tartott a XVI. sz.-ig (meg még tovább). Nem alkottak semmiféle új <y>-t, az már a rómaiak óta meg volt, és a vulgáris latin óta az i/y alakvariánssor része volt. Ne legyünk eufemisták, amikor te fent „i/j/ij/y alakvariánssor”-t írtál, akkor tartalmilag az az <i>, a <j>, az <ij>, az <ÿ> és az <y> kavarását jelenti.

42 Fejes László (nyest.hu) 2011. november 29. 14:12

@LvT: Azt már sokkal inkább elképzelhetőnek tartom, hogy az O┤ keletkezett a glagolitából, majd a többi iótakezdetű hatására megfordult – de ez is aligha következhetett volna be ilyen egyszerűen, ha az o egyébként nem vett volna részt az [u] jelölésében, és lett volna [jo] – az ugyanij bezavart volna a rendszerbe.

A latin y-ról meg már elmondtam, hogy a 16. századi magyarban egészen biztosan az i/j/ij/y alakvariánssor része volt, és csak később különült el funkcionálisan.

Az idézett szójegyzék szerintem inkább arról szól, hogy az y eredetileg a görög [ü]-t jelölte, de mivel a rómaiak ezt bizonyára [i]-nek ejtették, elkezdődött egy olyan kavarás, mint a magyar j/ly esetében.

@scasc: Én nem tudok olyasmiről, hogy a ю-nak valaha [jo] ejtése lett volna, de ha így lenne, az még inkább az iótás elképzelés mellett szólna.

41 scasc 2011. november 29. 10:44

@LvT: A ю-hoz annyiban szeretnék hozzászólni, hogy míg a te érvelésed is meggyőzőnek tartom, és Lászlóéről lerí a "learned speculation", valamin azért én elgondoloztam.

Pont azért, mert nincs az összes (prejotáható) magánhangzónak (аеоу) prejotált párja, hanem csak kettőnek (a mai je-e új fejlemény, én az eredeti ІА és ІО = Ю párra gondolok), ez arra utal, hogy fonológiailag is valószínűleg nem volt teljes a rendszer.

Előfordult tehát -ja-, és előfordult egy -jO-. A nagy O itt egy kerekített hátsó, de zártságra egyelőre nem definiált hangot jelöl.

Nos, ilyen esetben (nem komplett rendszer), (főleg ha netán ez az O ejtésben az o-jelölte [o] és az оу/ꙋ-jelölte [u] között feküdt, de ez nem szükséges) eléggé esetleges, hogy melyik kerekített hang jelét választják komponensként (ld. az [ɒ] jelölését mind a-val, mind o-val a régiségben), főleg, hogy a betűk kialakulásának koráról beszélünk, amikor még minden író számára nyilvánvaló volt, hogy az ꙋ, ha úgy tetszik, egy о egy у-diakritikával, mint ahogy az oͤ a latinban később.

Elgondolkozhatunk azon is, hogy jóllehet a lejegyzés korában ja, jo volt az ejtés, majd később változott a jo > ju-vá.

Ezzel vág egybe, ha jól emlékszem, hogy a bécsi iskola a glagolita jaty és ju jeleinek thessaloniké körüli szláv ejtését (azaz a cirilli és methódi ejtését) ä-nek és ö-nek (s nem ä-nek és ü-nek!) rekonstruálja. (ld. pl. Georg Holzer, de mintha még Trubetzkoytól eredne ez a rekonstrukció).

40 LvT 2011. november 28. 23:40

@Fejes László (nyest.hu): >>A horvát glagolita „ju” is elég messze áll a cirilltől, hogy abból vezessem le. Nem állítom, hogy ilyen átalakulás ne történhetne meg, de nem látom nyomát.<<

A baškai táblán látható az átmeneti alak a standard glagolitából a cirill felé, de a <юу>-nak nincs paleográfiai nyoma. Ez utóbbi mögött nem áll tény, emiatt nem is látom, hogy hogyan lehetne falszifikálni. Ha pedig nem lehet falszifikálni, akkor nem is számíthat tudományos állításnak.

>>az őscirillben ez egyáltalán nem kivételes: az összes [jV] betű az ióta + V ligatúrából áll, és a [ju] esetében ez юу lenne, az egyedüli dolog, ami magyarázatra szorul<<

Ez az egyetlen magyarázatra szoruló dolog mégis eggyel több, mint a többi prejotált mgh. esetén. Tehát már csak ezért is kiugrana a <ю> a többi közül. De akad még egy magyarázatra szoruló dolog: a korai cirill formák között a <ю> = <├O> íráskép mellett volt tükörképi <O┤> forma is (vö. A cirill betűs szláv nyelvek neveinek magyar helyesírása, 19.oldal). A többi prejotált mgh. esetén azonban nem volt ilyen.

Ez megint arra mutat, hogy a <ю> képe koncepciótlanul alakult ki. Ha tervezett lenne, akkor miért jelent volna meg az ál-ióta a betű végén, amikor a [j] hang a klaszter kezdetén van? Másrészt, ha az elöl jotált formában <ιоу>-ból indulunk ki, akkor a hátul jotált esetén <оуι> a kiindulás. Így az utóbbinál egyszerűsödés után nem <O┤>-t várnók, hanem <Y┤>-t. Ilyen pedig nem fordul elő.

A <ю> tehát semmi esetre sem „tervezett”, hanem kialakult az átmeneti paleográfiai alakok (pl. baškai tábla) figyelembe vételével. A kialakult két változat közül a <├O> túlsúlyra jutásában szerepet játszhatott, hogy az írt és az ejtett forma között párhuzamot találtak. És ennek mintájára alkották meg a többi prejotált mgh.-t. A <ю> esetén van változatosság és az irregularitás, a többi esetén nincs: ez egyértelműen a <ю> „ősibb” volta mellett bizonyít.

>>latin (legalábbis magyar) y esetében. Itt ugyanis pontosan azt látom, hogy ha volt is eredeti y (az üpszilon folytatója), az a 16. századra teljesen összekeveredett az ij ligatúrájával, és nem volt többé önálló forma, az elkülönülése később valósult meg újra.<<

Ezt az érvelést nem egészen értem, Amit én olvastam, ott az van, hogy a XIV. sz.-ra az <ij> ligatúra bármifélefolytatója csak a <Schwyz> és a <Schnyder> tulajdonnevekben maradt meg. Az összes többi az eredeti <y> folytatója. Nem is tudom, hogy a rómaiak által már bevezetett <y>-t miért kellene újra föltalálni?

Egyébként már az Appendix probiban, egy i.sz. III–IV. sz.-i helyesírási szójegyzékben ezt olvashatni: „crista non crysta”, „vir non vyr”, „virgo non vyrgo”, ill. a hiperkorrekt formák: „gyrus non girus”, „amycdala non amiddula” stb. Azaz már előbb összekeveredett az <i> és az <y>, mielőtt az <ij> digráf megjelent volna.

39 Fejes László (nyest.hu) 2011. november 28. 21:54

@LvT: Bocsánat, h ennyi ideig nem válaszoltam, de félek, h hosszú lesz, és nincs mindig időm hosszút írni. De igyekszem rövidre fogni.

Szóval elhiszem, hogy sok dologra van érv, de nem mindenhol látom. Azt el tudom fogadni, hogy a cirill у nem az ős-cirill оу folytatója, ezek az érvek logikusnak tűnnek.

Ugyanilyet azonban nem találok a latin (legalábbis magyar) y esetében. Itt ugyanis pontosan azt látom, hogy ha volt is eredeti y (az üpszilon folytatója), az a 16. századra teljesen összekeveredett az ij ligatúrájával, és nem volt többé önálló forma, az elkülönülése később valósult meg újra. Az s variációit nem igazán tudnám ide vonni, mert azok mindig is az s variációi voltak – ellenben mondjuk ha a ß a b alakvariánsává válna, majd később ismét önállósulna, és egy [b]-szerű hangot jelölne, akkor nem mondanám, hogy az s folytatója, mert attól már elszakadt, és a b-hez való hasonlósága volt a döntő.

A ю esetében pedig azt mondanám, hogy az őscirillben ez egyáltalán nem kivételes: az összes [jV] betű az ióta + V ligatúrából áll, és a [ju] esetében ez юу lenne, az egyedüli dolog, ami magyarázatra szorul, hogy hol az у – ezt könnyen magyarázza, hogy mivel nem volt [jo], funkciótlan volt, hamar kikopott, vagy talán már eleve elhagyták mint feleslegest. A horvát glagolita „ju” is elég messze áll a cirilltől, hogy abból vezessem le. Nem állítom, hogy ilyen átalakulás ne történhetne meg, de nem látom nyomát. Tudjuk, hogy glagolitát és a cirillt használták párhuzamosan is, ha tehát a cirillbe bekerül egy glagolita betű is, annak azért sokkal inkább hasonlítania kellene. Ezzel nem azt akarom mondani, h ne lennék hajlandó elhinni, hogy mégis abból származik, de egyelőre több ellenérvet látok, mint érvet.

Az összes hozzászólás megjelenítése
Információ
X