-
Sándorné Szatmári: @nasspolya: (Hátha ennyi idő után még elolvasod..) -29-ben ezt írtad: ".... mi a pontos kü...2024. 11. 23, 12:47 A nyitás tárgya
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Kétségtelen, hogy majd ha tudunk valamit a jelenleg ismertnél korábbi ...2024. 11. 22, 14:33 Szótekerészeti agybukfenc
-
Sándorné Szatmári: @szigetva: 14 "..az állítólagos "ősnyelvről" azért könnyű bármit (és annak az ellenkezőjét...2024. 11. 22, 14:17 Szótekerészeti agybukfenc
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Kérlek, fejezd be a hülyeséget. Egyszer-kétszer talán vicces, de most ...2024. 11. 13, 12:05 Szótekerészeti agybukfenc
-
Sándorné Szatmári: @Sándorné Szatmári: 12 kiegészítés: -A mai angolban a "kulcs" szó időben csak oda helyezhe...2024. 11. 13, 11:33 Szótekerészeti agybukfenc
Kálmán László nyelvész, a nyest szerkesztőségének alapembere, a hazai nyelvtudomány és nyelvi ismeretterjesztés legendás alakjának rovata volt ez.
- Elhunyt Kálmán László, a Nyelvész, aki megmondja
- Így műveld a nyelvedet
- Utoljára a bicigliről
- Start nyelvstratégia!
- Változás és „igénytelenség”
Kálmán László korábbi cikkeit itt találja.
Ha legutóbb kimaradt, most itt az új lehetőség!
Ha ma csak egyetlen nyelvészeti kísérletben vesz részt, mindenképp ez legyen az!
Finnugor nyelvrokonság: hazugság
A határozott névelő, ami azt jelenti, hogy ‘te’
Az oroszok már a fejünkön vannak!
A beszédhangokat sokféleképpen rögzíthetjük. Azt vizsgáljuk meg, mire kell figyelnünk, amikor egy nyelv hangjait nem a szokásos helyesírással, hanem valamilyen annál egyértelműbb rendszerrel szeretnénk leírni.
Az emberi nyelv alapvetően szóbeli jelenség, a nyelvész leginkább a nyelv hangzó formáját vizsgálja. Nem tudjuk, mennyi ideje használnak az emberek a mai értelemben vett emberi nyelvet, de az biztos, hogy a nyelv írásban való lejegyzése jóval későbbi fejlemény. Az emberi nyelv rendkívül változatos jelenség. Ugyanazt a dolgot nagyon sokféleképpen el lehet mondani, nem csak más-más szavakkal, más-más szószerkezetekkel, de más-más kiejtéssel is. Különbözik az emberek kiejtése nem, kor, származás szerint; akit ismerünk, sokszor kiejtési sajátosságai alapján is azonosítani tudjuk.
Az írást azért tartja a nem-nyelvész fontosabbnak a kiejtésnél, mert ezt a nagy változatosságot szűkíti le és értelmezi: az ígér szót sokan [igér]-nek, mások [ígér]-nek ejtik, a helyesírás csak az egyik alakot rögzíti. Emiatt sokan úgy is képzelik, hogy csak az egyik kiejtés a „helyes”.
Átbetűzés
Meg kell különböztetnünk az átírást (latinosan transzkripció) és az átbetűzést (ami a latin transzliteráció tükörfordítása). Az utóbbiról akkor beszélünk, ha egy szokatlan ábécé betűit a számunkra megszokott latin betűkkel helyettesítjük. (Ha valakinek a cirill betűk a megszokottak, akkor persze a nem cirill betűs szöveg cirill betűssé alakítását nevezi ennek.) Ez azonban nem feltétlenül a kiejtést fogja tükrözni. Pl. az orosz ничего [nyicsivo] ’semmi’ szó átbetűzve nicsego, ami – mint látjuk – több ponton eltér a kiejtéstől. Nem jelzi, hogy az н, mivel [i] követi, [ny]-nek hangzik, hogy az е, mivel hangsúlytalan, [i]-nek hangzik, és hogy a г-t, mivel a birtokos toldalék része, valójában [v]-nek ejtjük. (Ugyanúgy, ahogy a magyar ígér sem jelzi, hogy az első hang [i] vagy [í]-e.)
Az átbetűzéskor egy adott jelet mindig ugyanazzal a latin betűvel (vagy betűcsoporttal) helyettesítünk, függetlenül attól, hogy hogyan ejtjük. Értelemszerűen átbetűzni csak nem latin betűs, de alapjában hangjelölő írást szokás, a kínai jeleket például csak átírni lehet. A továbbiakban csakis az átírással foglalkozunk, az átbetűzéssel nem.
Ami számít, és ami nem
A hangzó szöveg leírásakor elkerülhetetlen, hogy értelmezzük a szöveget: sok különböző hangot fogunk azonosnak elemezni, és ezért ugyanazzal a betűvel leírni. A hangíró írások alapelve, hogy csak akkor jelöli két hang közt a különbséget – azaz csak akkor használ két hangra két külön jelet –, ha a különbségüknek van jelmegkülönböztető szerepe.
Az oldal az ajánló után folytatódik...
Például a magyarban nem ugyanazt az orrhangot ejtjük az inda és az inga szavakban, az elsőben [n] van, a másodikban viszont [ŋ], amelynek a képzési helye az utána jövő [g]-ével azonos. A helyesírás – ami a leghagyományosabb átírási rendszer – mégsem jelzi ezt a különbséget. Azért nem jelzi, mert ez a különbség önmagában nem tud szavakat megkülönböztetni, a magyarban nincs olyan szópár, ami csak abban különbözne, hogy az egyikben [n], a másikban [ŋ] van. Úgy is mondhatjuk, hogy a magyarban a [ŋ] megjelenésének mindig van oka: csak akkor jelenik meg ez a hang, ha utána [g] vagy [k] következik, viszont ebben a helyzetben a [n] nem fordulhat elő. Vagyis a magyar [ŋ] „valójában” egy [n], az eltérő képzési helyéért csakis a rákövetkező [g] vagy [k] a felelős. Felesleges volna erre egy újabb betűt bevezetni, megtanulni, használni.
Az angol ismertebb nyelvjárásaiban azonban más ennek a két hangnak a viszonya, szavakat képesek megkülönböztetni: pl. son [szan] ’fia’ és sung [szaŋ] ’elénekelve’. (A közhiedelemmel szemben az utóbbi szó végén a [g]-t a standard dél-angliai és az amerikai beszélők többsége nem ejti ki.) Ezért az angolban muszáj két külön jelet használnunk erre a két hangra, hiszen csak így tudjuk megkülönböztetni az itt említetteket és sok más szópárt. Az angolban a [ŋ] „saját jogán” különbözik a [n]-től, hiszen szó végén nem tudjuk megjósolni, melyiket találjuk, azaz annak nincs oka, hogy a szó végén [n] vagy [ŋ] van-e egy adott szóban.
Részletekbe menve
Már volt róla szó, az ógörögben számít, hogy egy zárhang hehezett-e: pl. τέρμα [terma] ’vég(cél)’ : θέρμα [therma] ’melegvizes fürdő’; πῶς [pósz] ’hogyan’ : φῶς [phósz] ’fény’; Κῶς [kósz] ’Kósz sziget’ : χὠς [khósz] ’és ahogy’. Ezért vannak erre külön betűk a helyesírásban (τ : θ; π : φ; κ : χ), és ezért az átírásban is mindig jelöljük a [t] : [th], [p] : [ph] és a [k] : [kh] különbséget.
Az angolnak több standard változata létezik. Átírásainkban az angliai standard kiejtést közelítjük.
Előfordul, hogy az átírásban olyasmit is jelölni akarunk, ami megjósolható, olyan különbségre akarjuk felhívni a figyelmet, aminek nincsen jelmegkülönböztető szerepe. Az ógöröggel szemben az angolban a hehezet önmagában nem tud szavakat megkülönböztetni, ha [khósz]-t, ha [kósz]-t ejtünk, mindenképp a course ’pálya’ szót mondjuk. (Ez nem pontosan így van, de az itt tárgyalt kérdés szempontjából ez lényegtelen.) Ugyanígy azt sem jelöljük az átírásban, hogy a cause [kóz] ’ok’ magánhangzóját hosszabban ejtjük, mint a course-ét, mivel ez a különbség szintén nem a magánhangzó sajátja, hanem a rákövetkező mássalhangzó hatása.
Azonban amikor éppen azt tárgyaljuk, hogy ezek a szókezdő mássalhangzók hehezettek, vagy hogy az egyik [ó] hosszabb, mint a másik, akkor ezt az átírásban is jelölni szeretnénk. A hehezettségre van is bevett – különösebb magyarázatot nem igénylő – jelünk (a [h]), de a magánhangzók hosszúságbeli eltérésének jelölése már nehezebb feladat. Ha a nyesten megszokott, a magyar helyesírási szokásoknak megfelelő jeleket használjuk, akkor adódik az [ó]–[o] pár: cause [kóz], de course [kosz]. De ez így nem elfogadható megoldás, mert az [o] betűre egy másik magánhangzó jelöléséhez van szükségünk. (Arról nem is beszélve, hogy a magyar [o] minősége kevésbé hasonlít a course magánhangzójára, mint az [ó]-é.)
Új jelek
A magyar hosszú [ó] és rövid [o] nem csak időtartamban különbözik, hanem minőségben is: az [ó] zártabb (ha tetszik, [ú]-szerűbb), az [o] nyíltabb (ha tetszik, [a]-szerűbb), még ha kisebb is ez a különbség, mint az [é]–[e] esetében. Ezt a helyesírás nem köti az orrunkra.
Van ugyanis egy rövid [o] is az angolban (pl. hot dog [hot dog] ’hot dog’), ami nyíltabb, mint a hosszú [ó]. Vagyis egy olyan betűre volna szükségünk, ami a hosszú [ó] minőségét képviseli, de rövid. Ehhez új jeleket kell bevezetnünk. Használjuk a zártabbra az eddigi kis [o], a nyíltabbra a nagy [O] betűt. (Mivel a helyesírással szemben az átírásban nincsenek nagybetűk mondatok és tulajdonnevek elején, ezeket is felhasználhatjuk különbségek jelölésére.) Így már pontosabban tudjuk jelölni a kiejtést: cause [kóz] ’ok’, course [kosz] ’pálya’, cos [kOsz] vagy [kÓz] ’mert’ (a because [bikOz] vagy [bikOsz] rövidebb alakja). Az ékezettel továbbra is a hosszúságot jelöljük. De a négy különböző jelre csak akkor van szükség, ha a magánhangzók hosszúságát jelölni akarjuk. Mint láttuk, erre az alapesetben nincs szükség, hiszen ez a rákövetkező hangból következik: [sz] előtt rövid, [z] előtt hosszú.
Mivel az angolban két [o]-szerű magánhangzó van – a cause/course-beli és a cos-beli –, önkényes döntés, hogy a különbségüket hosszúságbelinek vagy minőségbelinek tekintjük, azaz az [ó]–[o] vagy az [o]–[O] jelpárt használjuk az átírásainkban. A gyakorlatban mindkét megoldás előfordul, sőt, a legelterjedtebb megoldás duplán jelezni a különbséget: [ó]–[O] (ha nem is pont ezekkel a jelekkel).
Fontos leszögezni, hogy még amikor pontosabban akarunk egy-egy kiejtési sajátosságot megadni, akkor sem adjuk meg a szó egészében az összes részletet: pl. a hehezetességet, vagy a szó végi zöngétlenedést nem jelöltük a fentebbi szavakban.
A hagyományos betűkészlet elégtelensége
Már említettük, hogy a helyesírás a leghagyományosabb átírási rendszer. Előnye, hogy egy adott nyelv helyesírását ismerők számára nem igényel magyarázatot, hogyan kell egy-egy jelet kiejteni. A hátránya viszont, hogy csak egy adott nyelv helyesírását ismerők számára nem igényel magyarázatot. Amikor a course szót [kósz]-nak írjuk át, el kell magyaráznunk azoknak, akik nem ismerik a magyar helyesírás megállapodásait, hogy az [ó] a zártabb magánhangzót jelenti, az [sz] pedig a [z] zöngétlen párja. Gondoljunk bele: így a célközönség anyanyelve szerint külön-külön átírást kellene adnunk minden szótárban. A latin ábécé betűkészletének sok tagjához ugyanis sok-sok eltérő értelmezés társult az elmúlt évszázadokban.
A másik hibája a helyesírásnak pedig az, hogy egy adott nyelv helyesírási szokásaival (mondjuk a magyaréval) nem tudjuk egy másik nyelv összes hangját megfelelően közelíteni. Például az angol sick [szik] ’beteg’ és thick [?ik] ’vastag’ pár második tagjának kezdőhangját nem tudjuk a magyar helyesírási szokások szerint átírni. El kell magyarázni, hogy itt egy „pösze” [sz]-ről van szó, és erre új jelet kell találnunk. De már akkor is új jelet kell kieszelnünk, ha az adott hangot ugyan ejtik a magyar beszélők, de csak bizonyos helyzetekben, megjósolható módon, ezért a helyesírás nem ad rá betűt. Erre példa a [ŋ], melyet azért kellett bevezetnünk, mert szó végén a magyarban nem fordul elő, ha a sing ’énekel’ szót [szing]-nek írjuk, az olvasó úgy vélheti, a [g]-t is ejteni kell, ha [szin]-nek, akkor pedig [n]-t ejt a végén. Ezért kell [sziŋ]-nek átírnunk.
A problémákra a legelterjedebb megoldási javaslat a Nemzetközi Fonetikai Szövetség (ismertebb nevein IPA vagy APhI) jelkészlete, amit több mint száz éve alakítgatnak fonetikusok nemzedékei. Ezt egy későbbi cikkben mutatjuk majd be.