Közhelynek kellene lennie, de talán mégsem az, hogy a nyelvhasználat egyik szépsége a rutin és a formabontó újítás állandó keveredése. Az iskolai nyelvi nevelés óriási hiányosságai miatt az emberek nincsenek tudatában annak, hogy mekkora szerepet játszik a beszédükben a készen kapott, már szó szerint sokszor hallott panelek, klisék használata, miközben állandóan új kifejezéseket is alkotnak. A kérdés, amellyel itt foglalkozom (és amelyet csak jóval lejjebb ismertetek), azzal kapcsolatos, hogy mitől érezzük néha zavarónak az állandóan visszatérő kliséket, miközben sokszor észre sem vesszük őket.

Ha már a közhelyeknél tartunk, érdemes pár szót szólni arról, hogy egyáltalán miféle szó a közhely, honnan ered, és mikor használjuk. Ez a szó a latin locus commūnis (és végső soron a görög tópos koinós, ’közönséges hely’) fordítása. Arisztotelész retorikájából származik: tópos-on, ’helyen’ nagyjából ’információforrást’ kell érteni. Arisztotelész szerint érvelésünk során két különböző helyről, információforrásból merítünk, a „közönségesekből” (ezek a „közhelyek”) és a „különlegesekből”. A közönségesek a törvények, a tanúk, a bizonyítékok stb., a különlegesek pedig azok, amikor például igazságosságra, a helyes viselkedés normáira hivatkozunk. Tehát eredetileg a közhely az objektív, kodifikált információforrás, míg a „különleges helyek” inkább szubjektív és morális meggondolásokra, érvekre utalnak.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A közhely szó eredeti használatát később a ’gyakran idézett szövegrész, szállóige’ használat váltotta fel, és ebből származik a ’lapos, az unásig ismert féligazság’ használata. Miért kapott ilyen becsmérlő, pejoratív értelmet a közhely szó? Mintha a beszélő közösség eredetiséget várna el a beszélőktől, és lefitymálná a másoktól változtatás nélkül átvett megfogalmazásokat, a közhelyeket. Míg tehát Arisztotelésznél a „közhely” a legközönségesebb és legjobban használható érvtípus, amely már jól ismert, lefektetett szabályokon alapul, addig a hétköznapi életben a közhelyekre való hivatkozást némileg hitványnak tekintjük.

De a mindennapi használatban sokkal több mindent hívunk közhelynek, mint a hagyományos terminológia. Így nemcsak közmondásokat (pl. Jobb későn, mint soha), előregyártott beszólásokat (bon mot-kat) (pl. Jósolni nehéz, különösen a jövőt) és lapos bölcsességeket (pl. A nők és a férfiak sosem lesznek egyenlőek, mert igenis van köztük biológiai különbség).

A lényeg a lényeg:
nem most jöttünk a falvédőről
(Forrás: podiblog.blogspot.hu)

De nem is csak olyanokat neveznek közhelyesnek, amelyek állítást fogalmaznak meg, hanem bármilyen sokat ismételt kifejezést, pl. szólásokat (pl. fejben ott volt) és beszólásszerű kliséket (pl. érti ő a viccet, csak nem szereti; a lényeg a lényeg).

Az alapkérdéshez visszatérve: miért van az, hogy egyes esetekben az eredetiség hiánya mindannyiunkat bosszant (például mert már a könyökünkön jön ki, hogy ha jól tévedek), máskor meg észre sem vesszük a kliséket, nem kérjük számon az eredetiséget? Mindannyiunk beszédében hatalmas tömegben szerepelnek az előregyártott panelek, amelyekben nem fedezzük fel az „elcsépeltséget” (például azt, hogy a könyökünkön jön ki, amit az előbb használtam, nem érezzük agyonhasznált klisének).

A lényeg a lényeg:
nem most jöttünk a falvédőről
(Forrás: podiblog.blogspot.hu)

Szerintem két tényező van, ami nagyon sokak számára idegesítővé teszi a paneleket, de egyiknek sincs sok köze az eredetiséghez. Az egyik, hogy a viccesnek szánt, beszólásszerű panelek csak akkor viccesek (ha egyáltalán azok), ha először halljuk őket. Ebből a szempontból úgy viselkednek, mint az igazi viccek. A másik, érdekesebb tényező a divatosság. Én megdöbbentőnek találom, hogy a „közhelyszótárakban”, közhelygyűjteményekben (a neten is sok ilyen található, nem akarom reklámozni őket) csalamádészerűen összekeverve szerepelnek lapos bölcsességek (mint pl. Minden pártnak a másik kommunistája büdös), az eredetileg vicces (vagy annak szánt), de már túl sokat hallott beszólások (mint pl. én is emberből/férfiból/nőből vagyok) és az egyszerűen csak divatos kifejezések (pl. lejön ’érthetővé válik, kiderül’, ezerrel ’nagyon’, alapból ’eleve’).

A divatos kifejezésekkel, mint általában a divatokkal, két dolog történhet: vagy elavulnak, vagy pedig gyökeret eresztenek, vagy inkább bekerülnek a főáramba, a mainstreambe (hogy egy divatos kifejezéssel éljek), vagyis teljesen megszokott kifejezéssé válnak, amelyekre nem figyelünk fel. De addig, ameddig el nem dől a sorsuk, addig egyeseket ingerelnek. Azok, akik a divatkifejezésekre allergiásak, általában ún. nyelvvédők (puristák), úgy érzik, hogy a nyelv számára ártalmas lenne, ha a nyelv új kifejezésekkel gazdagodna, vagy ha újak váltanának fel régieket. („Miért kell neked azt mondanod, hogy alapból? Miért nem jó neked az eleve, eredetileg, kezdettől fogva?”) A közhelyszótárak tehát tévednek: ennek semmi köze az eredetiséghez, az „elcsépeltségre” való hivatkozás itt csak ürügy, amivel próbálják kimagyarázni az irracionális fóbiájukat.

A lényeg a lényeg:
nem most jöttünk a falvédőről
(Forrás: podiblog.blogspot.hu)

Az olvasói kérdés, amiről mindez eszembe jutott, ez volt:

Napok óta piszkálja a fantáziámat, hogy honnan ered a szólás: Nem most jöttem le a falvédőről. Tudnátok rá valami magyarázatot adni? Előre is köszönöm!

Azért kezdtem ilyen nagy kitérővel, mert a kérdés önmagában nem „piszkálta a fantáziámat”. Nem találtam meg a (be)szólás eredetét, és azt gondolom, az ilyen kifejezéseknek nem is lehet szigorú értelemben rábukkanni az eredetére. Nem úgy keletkeznek, mint a legtöbb más új kifejezés (kölcsönzés, összetétel, rövidítés, átalakítás, használatbeli változtatás), hanem inkább úgy, mint a viccek. A folyamat úgy szokott zajlani, hogy egy-egy spontán, mintegy véletlen beszólás, nyelvbotlás vagy félreértés megtetszik a hallgatóságnak, és kisebb-nagyobb változtatásokkal elterjed. Ha vicces (vagy annak van szánva), akkor elég hamar unalmassá válik, vagy tovább alakul.

A lényeg a lényeg:
nem most jöttünk a falvédőről
(Forrás: podiblog.blogspot.hu)

A Nem most jöttem le a falvédőről egy nagy szóláscsalád egyik tagja. Ezek mind arra használatosak, hogy a beszélő (általában méltatlankodva) jelezze, nem olyan ártatlan, tudatlan vagy balek, mint ahogy a társaságában levők feltételezik. Ilyenek még: Nem most jöttem a hathuszassal! Nekem mondod, pestinek? Ne nézz madárnak! Az első két szólás azon sajnálatos előítéleten alapul, hogy a vidékiek tájékozatlanok (sőt, faragatlanok) — persze az, aki ilyen szólásokat használ, nem feltétlenül rabja ezeknek az előítéleteknek, hiszen lehet, hogy bele sem gondol, honnan erednek ezek. A madár mint a becsapható, balek egyik szinonimája az argóban régről dokumentált kifejezés (a német Vogel-hez hasonlóan, vagy esetleg abból lefordítva, ld. Pechvogel).

A lényeg a lényeg:
nem most jöttünk a falvédőről
(Forrás: podiblog.blogspot.hu)

A falvédős szólás valószínűleg ezeknek a mintájára, ezek átalakításaként keletkezett (az elcsépeltség elleni küzdelem jegyében). Eredetileg nagyon vicces szólás lehetett. A falvédő az egyszerű vidéki házak kelléke, általában nagyon lapos, giccses jeleneteket és mondásokat hímeztek rá, ezért a falvédő szó eleve a provincialitás, az álomvilág, az igénytelenség asszociációját kelti. De a mondás még csavar ezen egyet, mert sokkal unalmasabb lenne, ezért nem is lenne vicces, ha például így hangzana: Nem falvédőkről tanultam meg az élet dolgait. Tömörebb, meglepőbb, frappánsabb így: Nem most jöttem le a falvédőről.