nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Hippimozgalom a vasfüggöny mögött
Virággyerekek a Szu-ban

Milyen lehetőségei voltak egy hippinek a brezsnyevi időkben? Milyen pszichedelikus álmokat csal elő az ablakmosó-folyadék? Ki volt az észt protohippi? Az észt hippitárlaton kiderül.

Tulikas | 2013. március 22.
|  

A hippiknek sehol sem könnyű. Nem volt az a vietnami háború lázában égő USA-ban vagy később Nyugat-Európában sem. És mi a helyzet a Szovjetunió „virággyerekeivel”? Az Észt Nemzeti Múzeum (Eesti Rahva Muuseum) ennek a mozgalomnak kíván legújabb kiállításával, a Szovjetunió virággyerekei (Nõukogude lillelapsed) című tárlatával emléket állítani. A hippikultúra „túlélőivel” készült interjúk érdekes világot tárnak elénk, az észt muzeológusoktól megszokott magas színvonalon. A multimédiás kiállítás színes-szagos, az élénk színek és a klasszikus észt rock hangjai beleivódnak a látogatóba.

A kiállítás plakátjának részlete
A kiállítás plakátjának részlete
(Forrás: Nõukogude lillelapsed – A kiállítás plakátja)

Virág elvtárs és a virággyerekek

Az ötvenes években a szovjet Észtország hosszú időre elszigetelődött külvilágtól. A sztálini elnyomást követő hruscsovi enyhülés időszaka aztán lehetővé tette, hogy kibontakozzon egy nem hivatalos fiatalos kultúra, amely nem az úttörőmozgalomról és a világforradalomról szólt, hanem a Make love, not war (Szeretkezz, ne háborúzz) jelszaváról és a keleti kultúrák felfedezéséről. Ez a reményteljes időszak azonban nem tartott sokáig, a brezsnyevi váltás egyértelművé tette, hogy nincs esély az emberarcú szocializmus megteremtésére. A hippik komoly rendőri zaklatásoknak voltak kitéve, például egy tartui koncert után jó néhányukat bezsuppolták autóbuszokba, és orosz területre szállították őket megfélemlítésül. (Régi koncertek hangulatát idézi a következő videó, amely a Suuk nevű együttes 1975-es tartui koncertjéről és Tartuba utazásáról készült.)

Az is elterjedt megoldás volt a hatalom részéről, hogy a hippinek nyilvánított egyéneket egyszerűen diliházba zárták. Az elmegyógyintézet amúgy is központi hely volt az észt hippiknek, mivel itt lehetett pszichés betegségről papírt szerezni, hogy a virággyermek elkerülje az ugyancsak hervasztó szovjet katonai szolgálatot. A hippik szamizdat könyvei között pszichiátriai szakmunkák is voltak, amelyekből meg lehetett tanulni, hogyan viselkednek, mit rajzolnak például a skizofrének stb.

A szovjet nyugatnak számító Észtország népszerű volt a szovjet hippik körében, sokan utaztak oda a rockkoncertek és a viszonylag szabadabb légkör kedvéért. Érdekes módon a szovjet világ lehetővé tette, hogy az állampolgárai (viszonylag) szabadon utazhassanak a vasfüggöny mögött. Így jutott el sok hippi a Kaukázusba, és Mongóliába, ahol megismerkedhetett a keleti vallásokkal, hittel, a meditáció formáival stb. Feljegyzéseik aztán szamizdatként, titokban másolt füzetekben terjedtek. A keleti utakról számtalan Buddha-szobrot, amulettet és más ereklyét hoztak haza a világlátott hippik.


Az utazásokhoz fontos kellék volt a szovjet autóatlasz és a csővázas hátizsák. A hippik többsége stoppolt, de sokan utaztak tehervagonokban és marhaszállítókon, a merészebbek az aerostopot is kipróbálták, vagyis kisebb reptereken repülőket stoppoltak.

Az egyik legfontosabb szovjet hippitalálkozó a május elseji tallinni  „dzsembori” volt, amely a stoppolási szezon kezdetét is jelölte, ezt követte a lettországi Gauja nevű település melletti szokásos éves tábor. A couch surfing

előzményeként a hippik cserélgették maguk között azoknak az embereknek az elérhetőségeit, akik hasonló gondolkodásúak voltak, mint ők, és szállást is adtak a megfáradt világvándor társaiknak. Idegen városokban a hippik sokszor öltözködésükről ismerték föl egymást az utcán, vagy egy egyszerű peace sign mutatása is elég volt ahhoz, hogy máris összeálljon a csapat. A hippiknek sajátos szókincse volt, sokszor angol kifejezéseket használtak, például a hippiket befogadó lakásokat flatnek (angolul lakás’) nevezték.

„Viszlát a tömegsírban!”

Az egész kiállítás onnan indult, hogy a múzeum dolgozói videóinterjú-archívumokat akartak készíteni a hippimozgalomról, de annyi anyaguk gyűlt össze, hogy egy kiállítás és egy 2015-re elkészülő dokumentumfilm is kitelik belőle. A film trélere alább megtekinthető:

A kiállításhoz gyűjtött tárgyak mellett a falak díszítése is a hippihangulatot idézi. Pszichedelikus harsány színek, tipikus hippiszimbólumok jellemzik az egész kiállításdizájnt. Van egy külön fal, amelyet feketére festettek, és krétával mindenféle szimbólumokat rajzoltak rá.

Hippik fala
Hippik fala
(Forrás: Tulikas)

A kiállítóterem témák szerint van felosztva, az egyik sarokban az észt hippik által kedvelt rockzenéről tudhatunk meg mindent, hogyan jutottak hozzá a kincset érő külföldi albumokhoz, agyonmásolt magnószalagokhoz, bakelitlemezekhez stb. A nyugati zene terjesztésében nagy szerepe volt a külföldi rádióállomásoknak, amelyeket titokban próbáltak befogni a fiatalok. A finn média szerepéről már olvashattunk a Diszkó és atomháború (Disko ja tuumasõda) című film kapcsán.

A kiállítás egyik vizuálisan is domináns része a pszichedelizmusról szóló szekció, ahol megtudhatjuk, milyen csatornákon tudott megnyilvánulni ez a szemléletmód, A képzőművészetben ezt a látomásos, hallucinációs elemeket ötvöző stílust csak az animációs filmekben és gyerekkönyv-ábrázolásokban lehetett felfedezni, ezeket nem vizsgálta ugyanis olyan szigorúan a cenzúra. Az egyik ilyen pszichedelikus animáció Ando Keskküla Jänes (Nyúl) című filmje, amelyet a kiállításon is folyamatosan vetítenek, és alább is megtekinthető.

A hippik vizuális világának kialakításához nagy mértékben hozzájárult az öltözködési stílus is, amelynek kellékeit igen nehéz volt a szovjet időkben beszerezni. Leginkább a nadrággal gyűlt meg a hippik baja. Hiába szerettek volna például 50 centi széles szárú nadrágot csináltatni, a szabónál nem lehetett 33 centinél szélesebb szárú nadrágokat varratni, mert ez ellentmondott a szovjet normáknak. Érdekes, hogy az észt hippik prototípusának a vándoréletéről híres 19. századi költőt, Kristjan Jaak Petersont tartják. Tartuban 1980-ban állítottak neki szobrot, és az alkotás valóban hippis stílusban ábrázolja Petersont, akinek a születésnapja az észt anyanyelv napja. A szobor egyébként fontos szerepet játszik az elsőéves egyetemi hallgatók beavatásában is, ugyanis minden gólyának át kell bújni a költő lábai közt.

A hippi költő
A hippi költő
(Forrás: Wikimedia Commons / Sander Säde)

A kiállítóterem másik része két részre van osztva, a külső (a materiális világban) és a belső utazások (a spirituális világban) bemutatására. A Szovjetunión belül szabadon utazhattak a szovjet állampolgárok (persze néhány stratégiailag fontos területet leszámítva), így a Kaukázus és a legmesszebbi keleti területek váltak az utazók elsődleges célpontjává. Itt szerezték be a hippimozgalom számára elengedhetetlen miszticizmusdózist, és ősi meditációs technikákat igyekeztek ellesni. A pszichedelikus látomások előhívásához sokszor valami tudatmódosító szert is használni kellett. Ironikus, hogy az egyik ilyen szer egy étert tartalmazó ablakmosó folyadék volt, amely aztán egyáltalán nem teremtett tiszta tudatot.

A kiállítás fényképein elsősorban férfiakat láthatunk, aminek az a magyarázata, hogy kevesebb női tagja volt a hippimozgalomnak, és a nők közül sokan az első gyermekük megszületése után már konszolidált életet kezdtek élni. Ráadásul a hippi életmódra nemcsak a hatóságok néztek ferde szemmel, hanem általában az egész társadalom is. Ráadásul veszélyes is volt nyíltan vállalni a hippi szemléletmódot, hiszen ezt a magatartást rendszerellenesnek és egyértelműen politikai indíttatásúnak tartották, és üldözték.

A férfiak közül sokan megmaradtak örök hippinek, jelmondataik szállóigékké lettek. Például Aleksander Müller híres köszönése: „Lõbusate taaskohtumisteni ühishauas!” (A tömegsírban való vidám újratalálkozásokig!).

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X