-
Sándorné Szatmári: @nasspolya: (Hátha ennyi idő után még elolvasod..) -29-ben ezt írtad: ".... mi a pontos kü...2024. 11. 23, 12:47 A nyitás tárgya
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Kétségtelen, hogy majd ha tudunk valamit a jelenleg ismertnél korábbi ...2024. 11. 22, 14:33 Szótekerészeti agybukfenc
-
Sándorné Szatmári: @szigetva: 14 "..az állítólagos "ősnyelvről" azért könnyű bármit (és annak az ellenkezőjét...2024. 11. 22, 14:17 Szótekerészeti agybukfenc
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Kérlek, fejezd be a hülyeséget. Egyszer-kétszer talán vicces, de most ...2024. 11. 13, 12:05 Szótekerészeti agybukfenc
-
Sándorné Szatmári: @Sándorné Szatmári: 12 kiegészítés: -A mai angolban a "kulcs" szó időben csak oda helyezhe...2024. 11. 13, 11:33 Szótekerészeti agybukfenc
Kálmán László nyelvész, a nyest szerkesztőségének alapembere, a hazai nyelvtudomány és nyelvi ismeretterjesztés legendás alakjának rovata volt ez.
- Elhunyt Kálmán László, a Nyelvész, aki megmondja
- Így műveld a nyelvedet
- Utoljára a bicigliről
- Start nyelvstratégia!
- Változás és „igénytelenség”
Kálmán László korábbi cikkeit itt találja.
Ha legutóbb kimaradt, most itt az új lehetőség!
Ha ma csak egyetlen nyelvészeti kísérletben vesz részt, mindenképp ez legyen az!
Finnugor nyelvrokonság: hazugság
A határozott névelő, ami azt jelenti, hogy ‘te’
Az oroszok már a fejünkön vannak!
Róna-Tas András a magyar őstörténet kiemelkedő helyszíneként határozta meg a Don és a Kubán folyók vidékét. Véleménye szerint ott jöttünk össze a törökökkel. És egy kicsit az alánokkal is.
Legutóbb Róna-Tas András és Berta Árpád: West Old Turkic című könyvét ismertettük. A mű hetedik fejezetében olvasható történeti áttekintés szerint az ősmagyarok a Don–Kubán vidékén éltek együtt egy nyugati ótörök nyelvű népességgel. Valahol a közelben kolbászolhattak az iráni nyelvet beszélő alánok is, akikkel mind a törökök, mind a magyarok szívélyes, baráti kapcsolatokat ápoltak. E szomszédság eredményeképpen került át a magyar és az alán nyelvbe a kőris, a tölgy és a bükk török eredetű megnevezése is. Az említett fák elterjedési területe jelöli ki a magyar–török érintkezés helyszínéül a Don és a Kubán vidékét. A terület meghatározásával kapcsolatos érveket ebben a könyvben nem találtunk, úgy hogy nyomoznunk kellett a források után. A két szerző közül a gondolat Róna-Tas Andrásé, már A honfoglaló magyar nép című könyvében is olvasható. Ez a mű egyetemi tankönyvnek készült, sok részletében támaszkodik az egykori szegedi őstörténeti munkaközösség többkötetes egyetemi jegyzetére (Bevezetés a magyar őstörténet kutatásának forrásaiba). Róna-Tas András kiválóan használható és információkban gazdag tankönyvét itt nem ismertetjük (kicsit el is késtünk vele, hiszen majdnem húsz éve jelent meg), csupán megjegyezzük, hogy a finnugor nyelvekkel és a finnugor őshazával kapcsolatban összegyűjtött adatok és megállapítások egy része elavult.
Az oldal az ajánló után folytatódik...
A magyarok vándorlása Róna-Tas András szerint
A szerző őstörténeti koncepciója röviden így foglalható össze: A finnugorok és szamojédok ősei által lakott területen belül a magyarok elődei az Urál nyugati oldalán helyezkedtek el, a Volga‒Káma vidékén. Az i. e. 8‒5. században két etnikai csoport, a manycsa és az er összeolvadásából jött létre a magyar nép. A magyarság mindkét alkotóeleme a finnugor nyelvek ugor ágába tartozó nyelvjárást beszélt.
A magyarok eleinte a sztyeppövezet középiráni nyelveit beszélő nomád csoportokkal kerültek kapcsolatba. A hunok elvonulása után török, azon belül feltehetőleg ogur törzsek indultak a füves övezet legelőin nyugat felé. Az i. sz. 5. század elején a török–magyar kapcsolatok még szórványosak voltak. Ha már ekkor együtt éltek volna a törökök és a magyarok, akkor őseink elvesztették volna finnugor eredetű nyelvüket.
A Kaukázus északi előteréből, a Kubán folyó vidékéről a 6. század végén a bulgárok (akik ogurok) elköltöztek a Dnyeszter és a Donyec folyók mellékére, ahol Kuvrat vezetésével létrehozták önálló államukat. A bulgárok helyére a magyarok települtek. Az érkező magyarok a kazárok alattvalói lettek, de kapcsolatban álltak a bulgárokkal is (mindkét népesség valamilyen nyugati ótörök nyelvet beszélt). 670 körül a magyarok a Dnyeper mellékére költöztek. Továbbra is szoros kapcsolatban maradtak a bulgárokkal és a kazárokkal.
737-ben az arabok megtámadták a kazárokat, ekkor a kazár függőségtől szabadulni akaró magyar és bulgár csoportok vándoroltak észak felé, a Volga és a Káma találkozásának vidékére. Nem minden magyar és nem minden bulgár költözött északra. Azon a tájékon sohasem volt magyar őshaza, az a magyar töredéknépesség, amellyel Julianus az 1230-as években a volgai bulgárok országának szomszédságában találkozott, csak a 8. században vándorolt oda.
800 körül a kazárok ellen föllázadtak a kavarok. A Dnyepertől nyugatra élő magyarok befogadták őket (a kavarok is valamilyen nyugati ótörök nyelvjárást beszéltek).
Az itt összefoglalt népmozgásokat a kötetben térkép szemlélteti, amelyen olvasható egy „Don–kubáni őshaza” felirat is. Amint látható, ebben a könyvében Róna-Tas András még csupán a történeti forrásokból és a nyelvi adatokból vonta le következtetéseit. A növénynevek bizonyító ereje még egyáltalán nem szerepelt az érvei között. Nyelvi bizonyítékait csak évekkel később, a Magyar Nyelv című folyóiratban mutatta be. A nyelvészeti paleontológia klasszikus módszerét alkalmazva a következő növénynevek etimológiáit vizsgálta: bükk, dió, gyertyán, gyümölcsény (’galagonya’), gyűrűfa (’veresgyűrű som/cornus sanguinea’), éger, kőris, mogyoró, tölgy. E tanulmányában a szerző több növénynevet vizsgál, mint ahányat a West Old Turkic című kötetben a Don–kubáni őshaza bizonyítékaként említ.
A Don–kubáni erdők mélyén
A Magyar Nyelvben megjelent kétrészes tanulmány első fele kizárólag a bükk szó eredetével, és a bükkfa elterjedési területével foglalkozik. A bükk szó származását összevetve az ősmagyarok vándorlásáról kialakult véleményekkel, valamint a bükkfa elterjedési területével, Róna-Tas András arra a következtetésre jut, hogy a magyarok a következő területek valamelyikén találkozhattak először a bükkfával: a) a Kaukázustól északra, a Krasznodar–Majkop–Groznij–Terek folyó vonalig, b) a Krím félszigeten, c) a Dnyesztertől nyugatra a Kárpátok és a Prut folyó közti területen, d) a Kárpát-medencében.
A tanulmány második részében szereplő tölgy különböző alfajai nagyobb területen terjedtek el, mint a bükk, Róna-Tas András mégis úgy gondolja, hogy a tölgy neve is csak a Fekete-tenger északkeleti partján kerülhetett a magyar nyelvbe. A szó ugyanis iráni eredetű, és a szerző szerint az iráni nyelvű alánok a Kaukázusban, illetve a hegység északi előterében éltek.
Ugyanez az érvelés bukkan fel a kőris nevével kapcsolatban: a szó török eredetű, de nemcsak a magyar, hanem az alán nyelv is átvette, ennek következtében csak ott kerülhetett a magyar nyelvbe, ahol törökök és alánok is voltak, vagyis a Kaukázus északi előterében, a Don–Kubán folyók vidékén. Róna-Tas András említi, hogy a kőris egyik alfaja Ukrajnában is honos, de ennek nem tulajdonít jelentőséget.
A gyümölcsényről nem tudjuk meg, hogy Eurázsia mely részein honos, a gyertyán, a gyűrűfa és az éger pedig széleskörű elterjedtsége miatt nem alkalmas arra, hogy őshazaelméletekbe vonjuk be őket. A mogyoró eredetileg mindenféle csonthéjú gyümölcsöt jelölhetett. A dió a magyarok vándorlásától délebbi területeken volt őshonos, útközben csak a Dnyesztertől nyugatra, tehát Etelköz területén találkozhattak vele először őseink.
A tanulmány végkövetkeztetése szerint a tölgy és a kőris szavunk csak a Don–Kubán folyóközben kerülhetett a magyar nyelvbe. A többi tárgyalt fanév esetében nem zárható az etelközi és a Kárpát-medencei átvétel, de csak akkor, ha a magyarság hosszabb ideig tartózkodott Etelközben, illetve a Kárpát-medencében a honfoglalás idején beszéltek valamilyen csuvas típusú nyelvet (akár a honfoglalók, akár azok, akiket őseink itt találtak). A fanevek átvétele több generáción át tartó folyamat volt, ezért Róna-Tas András szerint a magyarság viszonylag hosszabb időn át tartózkodott a Don–Kubán vidékén. A szerző fentebb összefoglalt történeti koncepciója szerint ez a hosszabb időszak maximum 70-80 év lehetett (a 6. század végétől kb. 670-ig, amikor a magyarok a Dnyeper mellékére költöztek).
A Don–kubáni őshaza a 20. század első felében már szerepelt a magyar őstörténet-kutatásban (lásd a Ligeti Lajos által szerkesztett, A magyarság őstörténete című tanulmánygyűjteményt). Akkoriban azért gondoltak erre a lehetőségre, mert Kuvrat államát erre a területre lokalizálták. Manapság valószínűbb, hogy Magna Bulgaria a Dnyeper körzetében volt, és a Dnyeper egyik mellékfolyója mentén feltárt mala perescsepinai sírba Kuvrat fejedelmet temették el.
Az ősmagyarok vándorlására vonatkozó elképzeléseit Róna-Tas András a História lapjain rövid, közérthető formában is összefoglalta. Takarékos írásmű – egyetlen szó sem esik benne a magyar őstörténet régészeti megközelítéséről. A honfoglaló magyar nép című kötetben azért jutott pár mondat a régészetnek: a szerző „alátámaszthatatlan spekulációnak” nevezi azt az állítást, hogy a szaltovói kultúra területén egy alán csoport is élt volna. Véleménye szerint abból, hogy a Kaukázusban és a szaltovói kultúra területén is előfordulnak katakomba jellegű sírok (kamrasírok) „igen nehéz egy északi alán csoport létét feltételezni”. A régészek szerint viszont igen nehéz nem feltételezni… A régészeti adatok csak akkor lesznek fontosak Róna-Tas András számára, amikor úgy látja, hogy azok igazolják előzetes koncepcióját a nem létezett baskíriai magyar őshazáról.
Egyszerű őstörténet vessző néhány bekezdés
– a zegernyei-változat –
Az elmúlt évtized gyűjtőmunkája új régészeti leletek felszínre bukkanását eredményezte. A leletek csak részben származnak feltárásokból, szükség volt a múzeumokban lappangó, elfeledett tárgyi emlékek előkeresésére, újbóli tanulmányozására is. A magyar őstörténet már nem értelmezhető ezen új leletek nélkül. A történettudomány és a nyelvészet is lépéskényszerbe került, mivel a régészet újratervezte az ősmagyarok vándorlási útvonalát. És abban nem szerepel a Don–Kubán vidéke. Nemcsak a vándorlás irányát kell átgondolni, hanem időtartamát is.
(Forrás: Türk Attila: A magyar őstörténet és a szaltovói régészeti kultúrkör /kézirat/ Bp. 2011.)
Az ősmagyarok a mai Baskíria északi és keleti részeiről indultak nyugat felé. A baskíriai régészeti kultúrák kapcsolódnak az Alsó-Volgánál, valamint a Dnyeper mellékfolyóinál újabban előkerült, magyar jellegű leletegyüttesekhez. Vannak tehát a honfoglalást megelőző időszakból a magyarság kulturális jelenlétét mutató leletek a dél-uráli, baskíriai területekről is. Ugyanakkor már itt láthatók a kulturális (és feltehetőleg etnikai) keveredés jelei. Az ősmagyarokkal kapcsolatba hozható kusnarenkovói és karajakupovói kultúra egymáshoz való viszonya tisztázatlan, lehetséges, hogy ezek a kultúrák a baskír nép etnogenezisében is szerepet játszottak. Elképzelhető, hogy ezek a kultúrák a török–magyar együttélés bizonyítékai.
A Dél-Urál vidékéről a magyarok kb. egy évszázad alatt jutottak el a Kárpát-medencébe. Az elindulás időpontja nehezen megállapítható, mivel a magyarságra jelenlétére utaló régészeti kultúrák tovább éltek, és vele az emberek is – sokan maradtak otthon magyarok, Baskíriában.
A vándorlás rövid időtartama miatt el kell vetnünk azt a koncepciót, hogy a magyarok megérkeztek valahová, és ott a törökök (és az alánok) szomszédságában a pusztai emberek szokásos lassú tempójával elkezdtek kultúrát, s vele együtt szavakat cserélgetni. A török–magyar nyelvi érintkezés valószínűleg a mai Baskíria területén, a Dél-Urál vidékén kezdődött, és a magyar vándorlás közben folyamatosan zajlott. Az úton lévő kétnyelvű népességhez később is kapcsolódtak török nyelvű csoportok (emlékszünk: a nyugati ótörök hatás három hullámban érkezett).
A vándorló magyarság a Dnyeper mellékén a kazár fennhatóság alatt élő alánok közvetlen szomszédságában telepedett le. Ez azonban nem az első érintkezés volt a magyarok és egy iráni nyelvű népesség között. A régészeti leletek szerint a magyarság a szamarai kanyarulatnál jutott ki a Volga partjára. A folyón történt átkelése után a túlparton élő burtaszok területén vonult tovább. A burtasz népnév iráni eredetű, Isztahrí szerint a burtaszok nyelve eltér a kazárok és a bulgárok nyelvétől. Feltehetőleg valamilyen iráni típusú nyelvet beszéltek. A burtaszok később beolvadtak a moksa-mordvinokba és a misar-tatárokba, de ez már a magyarok átvonulása után történt.
A fentiek alapján semmi szükség a magyarokat a Kubán mellékére vezetnünk, hogy ott találkozhassanak a Kaukázus északi lejtőin élő alánokkal. Őseink úgy is kapcsolatba kerülhettek iráni nyelvű etnikai csoportokkal, hogy a sztyepp és az erdő határsávjában vándoroltak nyugat felé. A Don–kubáni őshaza hipotézise abból a téves prekoncepcióból építkezik, hogy a magyarokhoz legközelebb iráni nyelvű népesség csak a Kaukázusban élt.
A Róna-Tas András által összegyűjtött török és iráni (alán) eredetű magyar növénynevek egyáltalán nem jelölik ki olyan egyértelműen a török–magyar–alán érintkezés színteréül a Don–Kubán vidékét, mint ahogy azt ő állítja. Az általa közölt elterjedési térképek szerint a tölgy Baskíria területén is előfordul, a magas kőris területe is eléri Közép-Oroszország erdeit, a gyertyán pedig megtalálható a Dnyeper mellékén.
A dió és a mogyoró termése nem romlandó, kalóriadús eleség, ezért feltehetőleg kereskedőkaravánok tagjai is vittek magukkal kisebb mennyiséget, egyes karavánok talán eladásra való tételben is szállították. A dió és a mogyoró tehát ismert lehetett termőterületétől távol is.
(Forrás: Степы Евразии в эпоху средневековья. Moszkva, 1981. 158. )
A Don–kubáni őshaza mint az egykori magyar–török–alán együttélés helyszíne mellett csak a bükk elterjedési területével és bükk szavunk török eredetével érvelhetünk. Az ősmagyarok vándorlásának viszonylag gyors üteme azonban ezeket az érveket is nagyon meggyengíti. A magyar közösségbe betagozódhattak olyan török anyanyelvű csoportok, például a Dnyeper mellékén, amelyek saját, korábbi lakóhelyükön ismerték a bükkfát, s a Kárpát-medencébe érkezvén az ott talált bükkösöket a maguk nyelvén nevezve, meghonosították a magyar nyelvben a török eredetű bükk szót (és ez csak az egyik lehetőség a szó átvételére). Az a tény, hogy csak egyetlen növény nevével érvelhetünk a Don–kubáni őshaza mellett, önmagában is megkérdőjelezi ezt a feltételezést.
A magyar nyelv török jövevényszavainak kultúrtörténeti háttere természetes módon veti föl azt a kérdést, hogy ki és mennyire volt magyar a honfoglalás körüli egy-két évszázadban. Erről a tudományos kutatók is csak megérzésük alapján nyilatkoznak. Róna-Tas András szerint, ha a magyarok már az 5. század elején kapcsolatba kerültek volna a törökökkel, akkor „nehéz lenne megmagyarázni, hogyan őrizték meg a magyarok a finnugor nyelvüket”. Ezen állítás mögött nincs semmiféle tudományos bizonyíték. De cáfolni sem tudjuk tudományos érvekkel.
A Rénhírek kommentelőinak is az a legfőbb problémájuk, hogy 895-ben ki beszélt magyarul a Kárpát-medencében: a hódítók vagy a meghódítottak? Az általános vélekedés szerint nyelvek találkozásánál a többség nyelve győz. Ez azonban nem mindig és nem mindenhol igaz. Nagyon fontos, hogy melyik nyelv beszélői vannak domináns helyzetben az interetnikus kapcsolatokban (például a honfoglaló majd kalandozó magyarok domináns helyzetben voltak a Kárpát-medencében). Azonban a dominancia sem biztosítja mindig egy nyelv fennmaradását (van rá példánk – a bulgárok elszlávosodása). Arra is tudunk példát hozni, hogy egy abszolút marginális helyzetben lévő nyelv is fönn tud maradni évszázadokig (a lív).
A honfoglalás előtti évszázadban a vándorló magyarság minden bizonnyal kétnyelvű volt. Talán már etnikummá szerveződésének első pillanatától kezdve. Ilyen esetekben szabállyá is válhatott a két népesség kötelező keveredése. Egyes etnikumoknál két frátria, két házassági csoport jött létre. Aki az egyik frátriához tartozott, csak a másikból választhatott házastársat. Erre van egy viszonylag közeli példánk: az obi-ugor manysiknál és hantiknál is két frátria létezett, a moś és a por. Az obi-ugor eredetmonda szerint az egyik frátria tagjai voltak a főtthúsevők, a másikba pedig a nyershúsevők tartoztak. Ez a történet nyilvánvalóan egy északi és egy délebbről származó etnikum egyesüléséről szól: a nyers hús evésének szokása az északi kultúrák jellemzője, a hagyományos életmódot folytató nyenyeceknél és északi hantiknál ma is általános. A két frátria biztosította az egységes nép és nyelv kialakulását.
A nyelvészek közül napjainkban nagyon sokan kutatják a kétnyelvűség jellemzőit és megnyilvánulási formáit. A nyelvek és kultúrák találkozásának különböző típusait feltétlenül meg kell ismerniük az őstörténészeknek is, hogy jobban megértsék, mit is kutatnak valójában.
Irodalom
Róna-Tas András: A honfoglaló magyar nép. Bevezetés a korai magyar történelem ismeretébe. Bp. 1997. (második, javított, bővített kiadás)
Róna-Tas András: Néhány megjegyzés faneveinkről. Magyar Nyelv 100 (2004): 260–273, 419–438.
Róna-Tas András: Turkic–Alanian–Hungarian Contacts. Acta Orientalia Hungarica 58 (2005): 205–213.
Róna-Tas András: Az Uráltól a Kárpát-medencéig. Új kutatási eredmények a korai magyar történelemről. História 2011/8: 2–6.