Tamás nevű olvasónk messziről kezdi kérdését:

A nyelvészeti hagyomány szerint a két egyszeres felső idézőjel (’’) közé a jelentés kerül. A kiejtést szögletes zárójelbe ([]) téve szokás közölni. Mi is ezt a jelölést követjük, itt azonban meghagytuk az olvasónk által használt jelölésmódot.

A minap olvastam egy hetilap Kínával foglalkozó cikkében a Kangbasi településnevet. Hirtelen nem tudtam megállapítani, ’kangbaszi’ vagy ’kangbasi’-e a megfelelő kiejtés. Aztán némi töprengés után gyakorlatilag-nemlétező-mongoltudásom a második mellett tette le a voksát, és később egy rövid internetes keresgélés is ezt igazolta.

A nehézséget nyilvánvalóan az okozza, hogy az adott idegen nyelv csupán egyetlen, olyan szóval képviselteti magát, melyben sem jellegzetesen magyar, sem jellegzetesen nem-magyar betűkapcsolatok/mellékjelek nem szerepelnek (ráadásként a cikkből nem is lehet egyértelműen következtetni a nyelvre, ami így akár kínai is lehetett volna).

Azt szeretném kérdezni, nincs-e valami irányelv (az akadémiai helyesírás fonetikus átírásra buzdító szabályán kívül), mely ezt a problémát alkalmi szinten orvosolná, az olvasást megkönnyítendő (pl. Kangbashi, Kangbaši, Kangbaşi...). Ilyesmire gondolok: „Bár nem szabályos, de praktikus és elfogadható, ha a nem latin betűs kifejezések átírásánál ilyen esetekben (az adott szövegen belül következetes módon jelölve) az átlagos olvasó számára minél egyértelműbb jelölésmódot alkalmazunk: például a szomszédos szláv nyelvek mellékjeleit, melyek aránylag sok magyar olvasónak ismerősek lehetnek.”

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A magyar helyesírás meglehetősen egyszerű szabályt alkalmaz. A 202. pont fejti ki az alapszabályt:

[...] a latin betűs írású nyelvekből átkerült idegen neveket minden változtatás nélkül, eredeti formájukban használjuk, [...]

A nem latin betűs írású nyelvek közszavait és tulajdonneveit általában a magyar ábécé betűivel, lehetőleg a forrásnyelvből írjuk át.

A szabály nem indokolatlan! Gondoljunk csak bele! A magyar hangjelölés szabályait minden magyarul olvasni tudó embernek ismernie kell. Ellenben a szomszédos szláv nyelvek helyesírásainak hangjelölését a műveltebbek többsége sem ismeri (különben nem lenne szükség hasznosabbnál hasznosabb cikkeinkre) – számukra csak további nehézséget jelentene ezek használata. (Különben sem világos, miért éppen a „szláv” jelölést használnánk, miért nem a németet vagy a románt.)

Az persze igaz, hogy a „szláv” mellékjeles betűket akkor sem ismerik fel sokan, ha a saját nyelvük szavait, saját nyelvterületük földrajzi neveit kellene elolvasni. Nem lenne tehát indokolatlan, ha ezeket is a magyar hangjelölés szabályaival kellene leírni. Például a lett és a litván helyesírásban így írnak le minden idegen szót, beleértve a tulajdonneveket is. Nyilván ennek is megvan a hátulütője: ha ez lenne nálunk is a gyakorlat, nem lenne könnyű dolgunk mondjuk akkor, amikor a lengyelországi Vudzs városába autóznánk – aligha jönnénk rá, hogy a Łódź feliratú táblákat kell figyelnünk.

A nem latin betűs írásokkal más a helyzet. A latin betűs írások mellékjeles betűit tudjuk mihez kötni, még az olyan szokatlan betűkkel is megbirkózunk, mint a ð vagy a þ – legalábbis azon a szinten, hogy egy-egy nevet képesek vagyunk úgy megjegyezni, hogy később felismerjük, ha ezek szerepelnek bennük. A cirill vagy a görög  betűs feliratokkal már nincs ekkora szerencsénk, nem is beszélve a kínai, japán, arab, héber, thai és más „egzotikus” írásokról. Nagy bajban lennénk, ha egy hindi regény magyar fordításában hindi írással nyomtatánk a szereplők nevét – aligha tudnánk követni, ki kicsoda.

Az idegen szavak átírása igyekszik követni a kiejtést, de előfordul, hogy az eredeti írásmódot is figyelembe veszi. Így például az orosz szavak átírásánál o-t írunk mindenhol, ahol a cirill írásban is о van – annak ellenére, hogy a hangsúlytalan orosz o ejtése inkább az [á]-hoz áll közel. Nem jelöljük azt sem, hogy a hangsúly hatására a magánhangzók gyakran megnyúlnak. Nem betűírás esetén ilyesmire természetesen nincs mód. Az egyes átírásokra külön szabályzatok vonatkoznak: a Keleti nevek magyar helyesírása, illetve A cirill betűs szláv nyelvek neveinek magyar helyesírása. Az egyes szaknyelvek azonban ezektől is eltérhetnek.

Ami a szóban forgó város nevének írását illeti: a mongolok Mongóliában a cirill ábécét, a Kínához tartozó Belső-Mongóliában az ujgur-mongol írást használják, a kínaiak sem latin betűkkel írnak, tehát a kiejtés szerinti írásmód a helyes. nekünk úgy tűnik, a Kangbasi a helyes. Az angol Wikipédia sh-val, a szerb ш-sel jelöli a kérdéses hangot: ha ezek helyesek, akkor minden bizonnyal s-sel kell írni a nevet magyarul. Olvasónk azonban nem alaptalanul bizonytalanodott el: három oka is lehetett rá.

Először is, a magyar sajtóban nagyon gyakori a mellékjelek elhagyása. Ha a város neve latin betűs írású nyelvből származna és başıra végződne (ami nem lenne meglepő, mert ez a török nyelvekben valaminek a vezetőjét vezérét jelöli: baş ’fej’), akkor is basinak írnák.

Másodszor: gyakori, hogy a sajtóban a nem latin betűs nyelvek helyneveinek az angol nyelvű hírforrásokban fellelt írásmódját veszik át. Ilyenkor az s a legtöbb esetben [sz]-t, az sh [s]-t jelöl.

Harmadszor: nem mindig tudjuk, hogy az adott nyelv írása latin betűs-e – időnként azt sem tudjuk, milyen nyelvű a szó. Sőt, egyes esetekben ugyanaz a nyelv több írást is használ. Ha például a szerbiai Nis városáról olvasunk, hihetjük azt, hogy [nisz] az ejtése, hiszen a szerben használják a latin ábécét is (ráadásul korábban a szerb-horvátnak nevezett nyelv szavait a latin írásból volt szokás átírni). Valójában a város neve [nis] (Ниш, Niš). Azerbajdzsán elnökének neve İlham Əliyev ([ilham älijev] – az [ä] itt igen nyílt [e]-t jelöl), a magyar sajtóban mégis inkább oroszosan, Ilham Alijevként szerepel. Aligha kell részletezni, hogy miért.