nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Francia dialektusok
Szabadság-egyenlőség-testvériség a nyelvek között?

Dél-Franciaországban járva fura kétnyelvű utcanévtáblákra lehetünk figyelmesek. Elgondolkozunk: mi is lehet a másik nyelv, talán olasz? Vagy inkább a spanyolra, vagy nem is, inkább a katalánra hasonlít? Aztán kiderül, hogy a déli megyékben használt, visszaszorulóban levő okcitánnal van dolgunk. Az okcitán csak egy a túlélésért küzdő regionális nyelvek közül Franciaországban. De melyek ezek a nyelvek, hogy alakultak ki, és miért vannak ma visszaszorulóban? A cikkből kiderül, és az is, hogy mi várt egy 19. századi kisdiákra az iskolában, ha tájszólásban mert beszélni.

Gazdik Anna | 2012. október 11.
|  

Bizonyára már többen tapasztalták azt, hogy az iskolai idegennyelv-órákon, vagy a nyelvtanfolyamokon egy adott nyelv standard vagy irodalmi változatát tanítják, ám ezzel külföldön az adott nyelvi környezetben nem biztos, hogy egykönnyen boldogulni fogunk. Gondoljunk csak a svájci, de akár a bajorországi vagy ausztriai német dialektusokra, vagy az olasz különböző változataira. „Itt semmire sem megyek a némettel, akár kínaiul is tanulhatnék” – panaszkodott egy Svájcban élő magyar diák. A dialektusok problematikájáról már korábban írtunk. A nyelvi sokszínűség vagy megosztottság talán éppen Németországban és Olaszországban nem meglepő, hiszen sokáig széttagolt, de nagy területű országokról van szó, ahol viszonylag későn (a 19. század második felében) jött létre az egységes nemzetállam – politikai szempontból. A nyelv máig őrzi a jelentős regionális különbségeket. De mi a helyzet a sokkal korábban egységesülő Franciaországban, ahol már 1635-ben megalapították a Francia Akadémiát, amely a királyi udvar nyelvét határozta meg normaként az egész országban? Fennmaradhatnak vajon így is a nyelv regionális változatai és más nyelvjárások?

Franciaország nyelvileg is színes
Franciaország nyelvileg is színes
(Forrás: Wikimedia Commons / Hellotheworld / CC BY-SA 3.0)

A kezdetek

Természetesen kezdetben a mai Franciaország területe sem volt nyelvileg egységes, és amint látni fogjuk, ma sem az. Kezdjük rögtön azzal, hogy újlatin nyelvek családjába tartozó francia is tartalmaz kelta erdetű szavakat, például helységneveket (például Lemovices > Limoges, Namnetes > Nantes, Parisii > Paris); ezt az örökséget hívják gall szubsztrátumnak. Természetesen germán elemekben is bővelkedik ez a nyelv: maga a francia név is a frank germán törzsnévből ered; ezt a hatást pedig germán szupersztrátumnak hívják.

A szubsztrátum a nyelvek érintkezésének azt a fajtáját jelenti, amikor a meghódított nép átveszi a hódítók nyelvét (azaz itt a latint), de a saját nyelvének (azaz a szubsztrátumnak) bizonyos vonásai fennmaradnak abban.

Szupersztrátum esetében a hódító nép (ebben az esetben a germán) veszi át a meghódítottak nyelvét, de a saját nyelve (a szupersztrátum) hat a meghódítottak nyelvére.

A frank nyelv egyébként fokozatosan eltűnt, de nem nyomtalanul: a germán hódítók átvették a helyiek nyelvét, azaz a latin Galliában beszélt változatát. Önálló francia nyelvről – tehát ami már nem a latin egyik helyi változata volt – a 9. századtól beszélhetünk; akkor keletkeztek az első franciául írott nyelvemlékek. De ha a gallok nyelve feloldódott a római hódítók nyelvében, majd ugyanez történt a germán hódítók nyelvével is, miért mondjuk mégis, hogy Franciaország nyelvi térképe távolról sem egységes? Nem szóltunk még a nyelv regionális változatairól, és a Franciaországban beszélt többi nyelvről, amelyek az ellenkező irányú törekvések ellenére ma is léteznek, vagy éppen a túlélésért küzdenek…

Észak és dél

Tudományosan nem bizonyított vélekedés szerint a Loire folyó az igazi választóvonal Franciaországban. A Loire-tól délre lakók, hasonlóan a mediterrán népekhez, mosolygósak és könnyen barátkoznak, míg a Loire-tól északra lakók mogorvábbak, de ha valakit egyszer a szívükbe fogadnak, az egész életében számíthat a barátságukra. Hogy ebben mennyi az igazság és mennyi a puszta sztereotípia, nem tudjuk, az azonban biztos, hogy ezt használja ki a Bienvenue chez les Ch’tis  (kb. Isten hozott a Chtiknél) című népszerű vígjáték, amelyben egy déli postást északra helyeznek át… De hogy kik azok a Ch’tik [sti]? Rögtön kiderül, de ehhez egy kicsit messzebbről kell indulnunk.

Ch'tik
Ch'tik
(Forrás: club-soft.ch)

A latin eredetű franciaországi nyelvjárásoknak két nagy csoportját szokás elkülöníteni: a langue d’oïl-nak [lang doil] (azaz ’oïl nyelvnek’) nevezett északiakat és a langue d’oc-nak [lang dok] (’oc nyelv’) nevezett délieket (a köztük levő határ nem esik messze a Loire-tól). Összességében elmondható, hogy az északi nyelvjárások jobban őrzik a kelta örökséget, és nagyobb germán hatás is érte őket, mint a délieket, ahol viszont a latin hatása volt erősebb. A langue d’oïl és langue d’oc elnevezés egyébként Dantétól származik, és arra utal, hogy hogyan mondták az adott területen azt, hogy igen: északon oïl (a latin hoc ille ’ez az’, ’így van’, ebből alakult ki aztán a ma is használatos oui), délen pedig oc (a latin hoc ’ez’ szóból). A harmadik nyelv(csoport), amit Dante megkülönböztetett, a langue de si (’si nyelv’) volt, a mai olasz elődje.

Dantét (1265–1321) egyébként méltán nevezik az olasz nyelv atyjának, ugyanis műveit, köztük a világirodalom egyik legjelentősebb költeményét, az Isteni színjátékot a latin helyett a hétköznapi emberek számára is érthető nyelven, azaz olaszul írta.

A mai standard, az iskolákban és a médiában is használt francia a Párizs környéki langue d’oïlból alakult ki, az occitan-nak (okcitán) is nevezett langue d’oc nyelvjárások pedig jelentősen visszaszorultak. Ma is beszélik őket Franciaország déli részén, Spanyolország északi részén, ahol a katalán nyelvvel együtt tulajdonképpen átmenetet képez a francia és spanyol nyelvű területek között, valamint Olaszország északi részén és Monacóban. Kevesen tudják, de a híres középkori költő-énekesek, a tubadúrok az okcitán nyelvet használták műveikben.

Az okcitán nyelvet korábban provanszálnak is hívták, ma azonban ezt a terminust kizárólag a Provence tartományban beszélt okcitán dialektus megnevezésére használják. A régi használatot tükrözi azonban egy harmadik nyelvterület megnevezése. Észrevették ugyanis, hogy Franciaország Svájccal határos részén, az olaszországi Aosta-völgyben és Svájc keleti részén egy olyan nyelvet beszélnek, amely nem tartozik sem a langue d’oïlhoz, sem a langue d’ochoz, azaz okcitánhoz vagy provanszálhoz. Azonban mivel éppen ezen nyelvterületek között beszélik, frankoprovanszálnak nevezték el. A nyelv egyik országban sem hivatalos, bár Olaszországban kisebbségi nyelvként ismerik el. Mintegy nyolcvanezer beszélőjével ma veszélyeztetett nyelvnek számít.  Nézzünk most néhány fontosabb nyelvjárást részletesebben!

Trubadúrok
Trubadúrok
(Forrás: Wikimedia Commons / Wikielwikingo Anonymous)

Mondj valamit, megmondom, honnan jössz?

A már említett okcitán nyelvnek legalább hat dialektusát különböztetik meg Dél-Franciaországban, ebből az egyik a Provence tartományban beszélt provanszál. A déli nyelvjárások beszélőit, még ha standard franciául beszélnek is, elárulja a kiejtésük: a zártabb [ó] és [ő] helyett ugyanis sokkal nyíltabban ejtik ezeket a magánhangzókat, és rendszeresebben ejtik az instabil [ə] hangot is. Érdekes továbbá, hogy gyakran nem teszik ki a névmási alanyt, ami a franciában kötelező, az olaszban viszont nem. (Ez azért van, mert a standard franciában kiejtésben a személyragok többsége egybeesik, így csak a kitett alanyból derül ki, melyik személyről és számról van szó.)

A mai standard francia a Párizsban és környékén beszélt, a 19. századtól francien-nek [franszien] nevezett oïl nyelvjárásból alakult ki. Ebből is egyértelműen látható, hogy a standard dialektus fokozatos kiemelkedése, a médiában és az irodalomban is elterjedt használata gyakorta központi elhelyezkedésének köszönhető és politikai döntés eredménye, ami nem vezethető vissza valamiféle nyelvi vagy nyelvészeti okokra (az adott dialektus nem szebb vagy jobb, mint bármelyik másik).

A Normandiában beszélt oïl nyelv, a normand szókincsében máig őrzi a Normandiát a 10. században elfoglaló skandináv hajósok (ismertebb nevükön a vikingek) nyelvének nyomait. A normann hódítók (akikhez a vikingek is tartoztak) a mai svéd, dán, norvég, izlandi és feröeri nyelvek ősét, az óészakit beszélték. A mai francia köznyelvbe főként az óészaki hajózással kapcsolatos szavak kerültek át normand közvetítéssel. Normandiában máig fennmaradt az elölképzett [á] és a hátrébb képzett [a] közti különbség, valamint (valószínűsíthetően germán hatásra) sokáig a köznyelvben nem ejtett [h] hangot is ejtették. Érdemes megjegyezni, hogy az úgynevezett normann hódítás (1066) után a franciának éppen ez a normandiai változata terjedt el Angliában.

Viking
Viking
(Forrás: Wikimedia Commons / Monro S. Orr)

Na de végre térjünk rá arra, hogy kik is azok a Ch’tik! A ch’ti vagy ch’timi a Franciaország északi részén és Belgiumban beszélt pikárd (picard) nyelv másik elnevezése. Az első világháborúban a máshonnan jött katonák nevezték el így északi társaikat, utalva az [s] hang gyakori megjelenésére az északiak kiejtésében olyan helyeken, ahol a standard francia [sz]-t ejtene: ch’est chti qui a fait cha [se sti kiafésá] (c’est celui qui a fait ça [sze szölüi kiáfészá] ő az, aki ezt csinálta), Ch’est ti? — Ch’est mi [seti - semi] (C’est toi? — C’est moi, [szetwá - szemwá] ’Te vagy az? Igen, én.’), merchi [mersi] (merci [merszi], ’köszönöm’), Cha va? [sává] (ça va [szává], ’hogy vagy? ’ ). A ch’ti még abban is eltér a standard franciától, hogy bizonyos környezetekben nem ment benne végig a [k] és a [g] palatalizációja: a  latin caballus-ból (’ló’) a pikárdban keval lett, míg a franciában cheval (ejtése először [cseval], majd [svál]), vagy a latin gamba-ból (’láb’) a pikárdban gambe, míg a franciában jambe (először [dzsanb] majd [zsanb]) lett.

Két nem latin eredetű dialektusról kell még szót ejtenünk, az egyik a Bretagne-félszigeten beszélt kelta nyelv, a breton (vagyis bretonul brezhoneg), és az Elzászban beszélt, délnémet dialektusokhoz közel álló germán dialektus, az elzászi.  Előbbit alig több mint kétszázezren, utóbbit körülbelül hétszázezren beszélik. Veszélyeztetett nyelvnek számítanak, hiszen a beszélőik nagy része kétnyelvű, ezen dialektusokat csak otthon használja, viszont a gyerekeik francia nyelvű iskolákba járnak, és nagyszüleik anyanyelvét már nem valószínű, hogy továbbadják a következő generációknak. De vajon nem tudná a francia állam elősegíteni ezeknek a nyelveknek és nyelvjárásoknak a fennmaradását? Kérdés, hogy mennyire elkötelezett ebben az ügyben…

Szabadság-egyenlőség-testvériség a nyelvek között?
Forrás: Wikimedia Commons / Man vyi

A hivatalos nyelvpolitika és a kis nyelvek

A Párizs környéki dialektus egységes, nemzeti nyelvvé válásának több lépcsőfoka is volt, amelyben szerepet játszottak olyan politikai döntések, mint I. Ferenc király 1539-es rendelete, amely ezt a nyelvjárást tette kötelezővé a közigazgatásban, vagy a Francia Akadémia megalapítása (1635), ahol aztán pár évtizeddel később egy normatív szótárat és egy korai nyelvtankönyvet is kiadtak, amelyek szintén a párizsi nyelvjárást határozta meg követendő modellként. Meglepő módon a francia forradalom idején éppen a szabadság-egyenlőség-testvériség nevében vették fel a kesztyűt a helyi nyelvjárásokkal szemben. Úgy vélték ugyanis, hogy a forradalmi eszmék nem vagy csak nehezen jutnak el azokhoz, akik nem beszéltek franciául. A 19. századra az általános és kötelező francia nyelvű oktatásnak köszönhetően a dialektusok egyre inkább háttérbe szorultak. Ehhez az olyan pedagógiai módszerek is hozzájárultak, hogy a tájszólásban megszólaló diáknak a tanár egy kisebb tárgyat adott, amit addig kellett magánál tartania, amíg valaki más nem szólalt meg tájszólásban. Az a diák, akinél a nap végén a tárgy maradt, büntetésben részesült, például ki kellett takarítania az osztálytermet.

A Szabadság vezeti a népet
A Szabadság vezeti a népet
(Forrás: Wikimedia Commons / Eugène Delacroix)

A huszadik században aztán a francia nyelvű sajtó terjedésével párhuzamosan végképp háttérbe szorultak a regionális nyelvek, sőt, a legtöbbjük egyenesen veszélyeztetett nyelvként van számon tartva. A francia állam hozzáállása a regionális nyelvekhez ma legalábbis ellentmondásosnak mondható. A francia alkotmány ugyanis a köztársaság eszméjének nevében kimondja, hogy a köztársaság egyetlen hivatalos nyelve a francia. Egy módosítás azonban hozzáteszi, hogy a regionális nyelvek a francia kulturális örökség részét képezik, de hogy ez pontosan mit is jelent, nem könnyű eldönteni. Láthatunk például kétnyelvű utcanévtáblákat Quimper-ben (francia-breton), vagy Toulouse-ban (francia-okcitán), és a regionális nyelveket lehet tanítani az iskolákban, de többen arról panaszkodnak, hogy a szaktanárok képzése távolról sem akadálymentes: például kevesebben tehetnek bretonból tanári szakvizsgát, vagy a breton szakos tanárokat a központi rendszer áthelyezi Bretagne-ból Franciaország más vidékeire, miközben meg Bretagne-ban kevés a breton szakos tanár. A helyzetről sokat elmond, hogy Franciaország ugyan aláírta a Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartáját, de máig nem ratifikálta azt.

Források

Dialektusok Franciaországban

Langues régionales et minoritaires de France

Alsacien

Breton

Occitan

Picard

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
5 siposdr 2012. október 12. 20:38

Emlékszem egy kb. 20 évvel ezelőtti, hosszabb Provance-i látogatásomra. Fogadott az egyik kisváros polgármestere, tárgyaltunk, majd előkerültek a helyi borok. Pár pohárka elfogyasztása után a kedvébe akartam járni és megkérdeztem tőle, hogyan is kell provanszálul az italt az egészségére köszönteni. Nem tudta...

4 Sultanus Constantinus 2012. október 12. 14:48

Az okcitánról találtam egy részletesebb cikket:

elmexicano2010.blogspot.com/2012/07/az-egykori-trubadurkolteszet-nye

3 pind 2012. október 12. 08:49

Egy kis olvasmány, innen onnan kiollózva.

"1794. június 6-án terjesztette a Konvent elé Grégoire abbé, Blois püspöke egy közel öt évig tartó felmérô munka eredményét az ország nyelvi állapotáról. A terjedelmes munkából ide csak az összegezô számok férnek. E szerint az ország 83 megyéjébôl (departement) csak 15 volt tiszta francia, az ország akkor 15 millióra becsült lakosából pedig 6 millió egyáltalán nem tudott franciául, további 6 millió csak törve beszélte a franciát és csupán 3 millió anyanyelvi szinten.

A jegyzôkönyvekbôl kiderül, hogy a Konvent megdöbbenéssel fogadta mindezt. Tiltakoztak az ellen, hogy "a forradalom nyelve" csak kevesek privilégiuma maradjon, határozott intézkedéseket követeltek annak érdekében, hogy mindenki részesüljön a francia nyelv ismeretébôl. Minden patois-t (tájnyelvet, mint az okszitán, katalán, baszk, korzikai, olasz, breton, flamand, elzászi német stb., a lakosság négyötödének anyanyelvét) a babonaság és elmaradottság nyelveként bélyegezték meg, határozott fellépést sürgetvén ellenük, "hogy a lehetô leghamarabb eltűnjenek".

A következô kétszáz évben aztán a francia állam meg is tett mindent a közigazgatásban, az iskolákban, a kaszárnyákban stb. az ország nyelvi homogenizálásáért. Ennek eredményeként az 1971. évi adatok szerint az ország akkor 51 millió lakosából már csak 12 millió (a lakosság 22%-a) az okszitán, elzászi német, breton, korzikai, katalán és baszk."

"Köztudott, hogy Franciaországban a XVIII. századtól kezdôdôen gyakran még a nemzetiségek puszta létérôl sem volt szabad beszélni. XIX. századi felmérés szerint az országban 8000000-en a provanszált és annak dialektusait (okszitán, gaszkon), 1600000-en a németet, 1450000-en a bretont, 400000-en a korzikait, 200000-en a flamandot és a katalánt és 150000-en a baszkot tekintették anyanyelvüknek. Ez összesen 12000000 állampolgár, vagyis az akkori lakosság egyharmada."

Porosz nyelvpolitika Elzász-Lotaringiában.

"A Porosz Császárság időszakában (1871 – 1918) a nyelvkérdést törvényileg szabályozták Elzász-Lotharingiában. 1872-től a hivatalos nyelv a német lett. Azokban az országrészekben, ahol frankofon lakosság volt többségben, a hirdetményeket francia nyelven is közölték, francia fordítást is mellékeltek a közlönyökhöz. Egy 1873-as törvény a francia többségű közigazgatási egyégeknek engedélyezte a francia, mint üzleti nyelv használatát. Egy másik 1873-as törvény szerint Elzász-Lotaringia német nyelvű területein kizárólag német, a frankofon területeken kizárólag francia volt az oktatás nyelve. Az első világháború után Franciaországban betiltották a német nyelvű oktatást."

"Míg sok frankofon elzászi és lotaringiai elhagyta hazáját, sokan vándoroltak be birodalmi németek, főleg hivatalnokok, katonák. Ők 1910-re már 15%-át adták a helyi népességnek. Az új német vezetés, amely a francia nyelv használatát minden szinten eltörölte, erős németesítő politikát folytatott, amely súlyos konfliktusokhoz vezetett. Tilos volt a Marseillaise-t énekelni és a francia szimbólumok használata. Mégis a francia trikolor megmaradt, mint az "ellenállás" szimbóluma a francia ének és tornaegyletekben, melyeket emiatt gyakran betiltottak. Kialakult az "ünnepi túrizmus" június 14-én a közeli francia városokba (Belfort és Nancy). A tisztán francia területeken kívül német volt a kizárólagos hivatali és oktatási nyelv. A francia nyelvet visszaszorították, de nem teljesen".

"Az 1 VH után a franciák ott folytatták, ahol 1871-ben abbahagyták. Egyetlen tollvonással felszámolták a teljes német nyelvű oktatást, mivel az "az ellenség nyelve". Kampányt folytattak a francia nyelv népszerűsítéséért, hogy "sikk" legyen franciául beszélni. Azt sugallták, hogy a német a parasztok nyelve, és nincs jövője. A második világháború katasztrófális hatással volt a helyi német öntudatra, és a német nyelv népszerűségére. 1968-ban kezdtek az elzász-lotaringiai németek "magukhoz térni", szerveződni, és művészek újra németül alkotni. Csak 1972-ben (!) kezdtek az iskolákban újra németül oktatni, mint idegen nyelvet. Csak a nyolcvanas évek végén jelentek az első kétnyelvű magániskolák, ahol német nyelven is folyt az oktatás."

2 Gazdik Anna 2012. október 11. 15:10

@Roland2: Igen, valóban lehetett volna szót ejteni róla, de a cikk célja sokkal inkább az általános kép felvázolása és egy-két nyelvjárás vagy regionális nyelv bemutatása volt a teljesség igénye nélkül. A térképen egyébként jól látszik a baszk is.

1 Roland2 2012. október 11. 12:47

A cikk nem említette a baszk nyelvet ,pedig több mint 200 000 beszélője van Franciaor.-ban.

Információ
X