nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Örmény népirtás 2.
Örmények és törökök a 19-20. század fordulóján

Franz Werfel 1933-ban megjelent „A Musza Dagh negyven napja” című kötete néhány örmény falu ellenállását meséli el az I. világháború alatt az örményeket ért nagy katasztrófa idején. De vajon milyen út vezetett oda, hogy Anatólia 1,2 milliós örmény kisebbsége alig egy év alatt a töredékére olvadjon? Az alábbiakban a nagy katasztrófát megelőző örmény-török viszonyról olvashatunk.

Horváth Krisztián | 2014. január 21.
|  

Az örmény-török viszony az Oszmán Birodalom története során talán soha nem volt teljesen felhőtlennek nevezhető. Annak ellenére sem, hogy az örmények – más keresztényekkel, például a görögökkel és mellettük a zsidókkal együtt – a birodalom gazdasági hajtóerejét jelentették. Ami azonban 1915-ben az örménységet érte, méreteit és brutalitását illetően páratlan volt – nem csupán az örmények addigi, az Oszmán Birodalmon belüli történetét tekintve, de bátran kijelenthetjük, addig a pillanatig világtörténelmi viszonylatban is. Mi vezethette odáig az Oszmán Birodalmat irányító ifjútörök kormányzatot, hogy egy egész nép kitelepítése ürügyén gyakorlatilag felszámoljanak egy évezredes kultúrát Kis-Ázsiában?

Az örmények Kis-Ázsiában, 1914
Az örmények Kis-Ázsiában, 1914
(Forrás: Wikimedia Commons)

Az örmény millet

Európa beteg emberének, az Oszmán Birodalomnak a 19. századi uralkodói több apró lépésben próbálták meg reformokkal életben tartani az egyre gyengülő birodalmat. Az úgynevezett tanzimát reformok korában a birodalom nem muzulmán közösségei (az úgynevezett milletek) egyre növekvő autonómiájuk mellett ugyan nem élveznek teljes egyenjogúságot a muzulmánokkal, de 1876 végén a II. Abdul Hamid által kibocsátott alkotmány értelmében a kétkamarás parlamentben még ezek a nem muzulmán milletek is helyet kapnak.

A nem muzulmán milletek, noha az Oszmán Birodalom részei voltak, olyan hátrányos megkülönböztetésekben részesültek, mint magasabb adó, a katonai szolgálat vagy a muzulmánokkal való házasodás tilalma. Sőt, korábban még azt is előírták nekik, hogy „az örmények vörös, a görögök fekete, a zsidók türkiz cipőt és fejfedőt viseljenek, a fürdőházakban pedig csak úgy jelenhettek meg, ha előzőleg kis csengettyűket varrtak fel köpenyükre. A pluralista iszlám modell tehát egyszerre volt toleráns, diszkrimináló és megalázó.” – olvasható Flesch István kötetében.

Az ilyen jellegű, külsőségekben is megnyilvánuló megkülönböztetésre A Musza Dagh negyven napja című kötetben annak főhőse, Gabriel Bagradjan – saját nagyapjával és annak kötelezően előírt színű cipőjével kapcsolatban – így emlékszik vissza:

Fehér kecskeszakállas apró emberke, hosszú fekete-sárga csíkos selyemkabátban. Aranycsíptetője láncon lóg a mellére. Piros cipőben vág át a kerti gyepen.

(8. oldal)

Az 1876-os oszmán alkotmányt üdvözlő 1895-ös allegórikus képeslap. Az angyal kezében „szabadság, egyenlőség, testvériség” feliratú szalag
Az 1876-os oszmán alkotmányt üdvözlő 1895-ös allegórikus képeslap. Az angyal kezében „szabadság, egyenlőség, testvériség” feliratú szalag
(Forrás: Wikimedia Commons)

Az örmény millet kiemelkedően fontos szerepéről A Musza Dagh negyven napja című könyvben is olvashatunk. Sorozatunk előző részében már láthattuk azt, hogy az örmény tragédiáról az egyik első európaiként beszámoló protestáns lelkész, Johannes Lepsius – a valóságnak megfelelően – találkozik a Birodalom hadügyminiszerével, Enver pasával. A kettejük közt zajló párbeszéd a regény lapjain így jelenik meg:

A török birodalom az örmény millet nélkül gazdaságilag, kulturálisan, és ennek következtében katonailag is elveszett. Hogy miért? A kereskedelemről, amely kilencven százalékban keresztény kézben van, nem is akar beszélni, és az excellenciás úr [Enver pasa] azt is ugyanolyan jól tudja, mint ő [Lepsius], hogy az importot teljes egészében örmény cégek bonyolítják le, ezáltal a hadviselés egyik legfontosabb ágát, a birodalom ellátását nyersanyagokkal és késztermékekkel csak ezek a cégek képesek megoldani. […] Sokkal könnyebb egy ilyenfajta szervezetet megsemmisíteni, mint másikat teremteni helyette. […] Az örmény millet az ottomán lakosság legműveltebb és legtevékenyebb rétege, évtizedek óta óriási erőfeszítéseket tesz, hogy kiemelje a birodalmat az elavult naturális gazdálkodásból, és tovább vezesse a korszerű földművelés és kezdődő iparosítás új világába. És éppen áldásos úttörő tevékenysége miatt üldözi és pusztítja az erőszakos lustaság bosszúja.

(118–119. oldal)

Hogyan alakul tehát az örmény millet sorsa a századfordulón?

Abdul Hamid és az örmények

Az 1877-78-as orosz-török háború azonban hamarosan véget vet az emancipáció és az alkotmány korának: a szultán 1878-ban felfüggeszti az alkotmányt, s egyre inkább az iszlám kalifájaként kezdett tevékenykedni. Flesch István az alábbiakat írja:

Ettől kezdve a szultán egyre inkább támaszkodott a tanzimát csalódottjainak és veszteseinek körére: az ulemára, vagyis a muzulmán papságra, a közigazgatás és a hadsereg konzervatív elemeire, a szunnita kurdokra, valamint a balkáni és kaukázusi muzulmán menekültekre. Mostantól a különböző muzulmán etnikumok összefogásának fontosságát hangsúlyozták – szemben a tanzimát idején szorgalmazott keresztény-muzulmán szolidaritással. Önkényes hatalmi fellépés következett: II. Abdülhamid korlátozta a keresztény kisebbségek jogait és érvényesülési lehetőségeit.

(154–155. oldal)

Ugyanakkor – az európai nacionalizmusok hatására – a birodalmon belül is egyre inkább erőre kap a nemzeti ideológia. Az örmények már a 19. század nyolcvanas éveitől harcosan szállnak szembe a szultán muzulmán ideológiájával: 1895-96-ban a helyzet odáig fajul, hogy országszerte pogromok és mészárlások kezdődnek az örmények ellen. A Musza Dagh negyven napja című- kötetben ezt olvashatjuk:

Abdul Hamid, a véres szultán fermánt bocsátott ki a keresztények ellen. A próféta kutyái, törökök, kurdok, cserkeszek a zöld lobogó köré gyűlnek, hogy gyújtogassanak, fosztogassanak és lemészárolják az örmény népet.

(15. oldal)

Becslések szerint mintegy 100000 örmény hal meg a konfliktusokban.

Korabeli francia karikatúra az örmények mészárosáról, Abdul Hamid szultánról
Korabeli francia karikatúra az örmények mészárosáról, Abdul Hamid szultánról
(Forrás: Wikimedia Commons / Rostro)

Közben Németország egyre fontosabb partnerének tekinti az Oszmán Birodalmat, ezáltal pedig bizonyos mértékben elhatárolódik a birodalom keresztény kisebbségei érdekeinek nemzetközi képviseletétől. Abdul Hamid belső ellenzéke össznemzeti frontban tömörül: az ifjútörökök számot vetnek a heterogén Oszmán Birodalom valóságával, s kezüket az 1907-es párizsi kongresszusukon a kisebbségeknek is nyújtják. Franz Werfelnél ezt olvashatjuk erről az évről:

Új birodalmat akarnak alapítani, amelyben a különböző fajok békésen, megaláztatások nélkül élhetnek egymás mellett. [...] Ezekben a napokban a törökök a legszebb bókokkal és szerelmi vallomásokkal árasztják el az örményeket.

(9. oldal)

1908-ban így alkotmányos forradalom zajlik le a birodalomban. Az 1876-os alkotmányt visszaállítják, az új parlamentben ismét ott vannak a kisebbségek. Úgy tűnik, az örmények (és más milletek) ismét kedvezőbb kilátásokkal tekintenek a 20. század felé.

Az ifjútörökök és az örmények

A kisebbségek nacionalizmusának erősödése mellett azonban az ifjútörök mozgalmon belül is egyre hangosabb lesz az összoszmán ideológiával szemben a török nacionalista irány. Flesch István így ír erről:

Az etnikailag és vallási szempontból is színes képet mutató új törvényhozás összetétele ellenére az ifjútörök mozgalomban mind erősebb gyökeret eresztett a nacionalizmus. Ideológusaik egyre inkább úgy látták, hogy a birodalom egybetartására már képtelen oszmanizmussal szemben az az egyetlen reális választási lehetőség, ha erőfeszíteseiket a jövőben – az ’egészséges’ török nemzeti eszme jegyében –a török azonosság, a török nyelv, nem utolsósorban pedig a vészesen zsugorodó Oszmán Birodalom töröklakta központi területeinek megőrzésére összpontosítják.

(160. oldal)

Flesch István kötetében kicsivel később így idézi az ifjútörökök új irányvonalát:

Ziya Gökalp, a török nacionalista eszme fő képviselője ezt írta: „Az istenhit helyére a nemzetbe vetett hit lép, és a nacionalizmus lesz az új vallás”.

(161. oldal)

Ziya Gökalp
Ziya Gökalp
(Forrás: Wikimedia Commons)

1909-ben ezt követően az iszlamisták kísérelnek meg ellenpuccsot az ifjútörökök ellen, ennek keretében azonban az örmények sem kerülik el a lázadók haragját. Az 1911-1912-es olasz-török, majd az 1912-1913-as első Balkán-háború veresége után csekély vigasz, hogy a második, 1913-as Balkán-háborúban a törökök némi revansot vesznek.

1914-ben pedig a központi hatalmak oldalán belépnek az első világháborúba, s 1914-1915 telén a hadügyminiszter, Enver pasa vezetése mellett a pusztulásba kergetik a kaukázusi télben a harmadik török hadsereget. S miután a frontvonal örmény településterületen (is) húzódik, az ifjútörök vezetés fejében óhatatlanul felmerül a keresztények, örmények és oroszok összejátszásának gondolata – a muzulmánok és a törökök ellen.

Enver pasa
Enver pasa
(Forrás: Wikimedia Commons)

Annak ellenére, hogy 1915. február 25-én Enver pasa még köszönetet mond az oszmán seregben szolgáló örmény katonák hősiességéért, az orosz-örmény összejátszás gyanújára való hivatkozással még ugyanazon a napon megkezdik az oszmán haderő örmény származású katonáinak lefegyverzését. Flesch István így idézi fel a török származású Taner Akçam történész véleményét: „az események eredője a törökön eluralkodó egyfajta pszichózis, egy esetleges bukás előtti pánikhangulat volt”. Az örmény katasztrófa elkerülhetetlen.

Az örmény katasztrófa

1915. április 20-án Van városának örmény lakossága felkel az oszmán hadsereg ellen; egy nappal azután, hogy a birodalom több városában is megindul a letartóztatási hullám az örmények ellen. Flesch István így ír erről:

Az örmények úgy tartják számon, hogy tragédiájuk 1915. április 24-én kezdődött, s világszerte minden évben ezen a napon emlékeznek meg a népük ellen végrehajtott népirtás áldozatairól. Ám ez inkább csak jelképes időpontja a mondhatatlan szenvedések drámai nyitányának. Konstantinápolyban valóban ezen a napon tartóztatták le az örmény közösség 235 vezető képviselőjét, majd rövidesen további hatszáz közéleti és szellemi kiválóságát. Az oszmán kormány május 24-én kelt nyilatkozata szerint addig az időpontig a fővárosban összesen 2345 örményt vettek őrizetbe. [...] Május és augusztus között elhurcolták a keleti tartományok örmény lakosságát. Ezután a nyugat-anatóliai és trákiai deportálások következtek.

(142. oldal)

 

Az 1915-ös örmény katasztrófa
Az 1915-ös örmény katasztrófa
(Forrás: Wikimedia Commons / Sémhur / GNU-FDL 1.2)

A kitelepítések, deportálások hátterével kapcsolatban Flesch István azt írja, hogy a témát kutató török és más történészek álláspontja szerint „az Egység és Haladás központi bizottságában minden valószínűség szerint már március végén határozatot hoztak arról, hogy a háborús övezetben élő örmény lakosságot teljes létszámban áttelepítik a szíriai sivatag szívében levő Deir-ez-Zórba, majd onnan Szíria déli övezetébe és Mezopotámiába”.

Távol a fronttól és eredeti lakhelyüktől, sivatagi körülmények közé tervezik hát telepíteni az örmény százezreket. A terv logisztikai hátterének alapvető hiányosságai, a rendelkezésre álló erőforrások elégtelen volta azonban nem azt a célt tűnnek szolgálni, hogy az örményeket csupán távol kell tartani az orosz fronttól. Ilyen nagyságrendű tömegek ilyen körülmények közti mozgatása óhatatlanul is a tömeges pusztulás képét vetíti előre.

Ugyanakkor több történész elutasítja azt, hogy „az örménymészárlások indítéka valamiféle áltudományos fajelmélet lett volna. Ez egyben [...] lényeges különbség is a nácik második világháborús zsidóüldözéséhez képest. Más tudósok sem tesznek egyenlőségjelet. Hans-Lukas Kieser szerint az oszmán gépezet »még nem működött auschwitzi iparszerűséggel, inkább a halál gondosan szervezett manufaktúrájaként«.”

Mehmet Talaat pasa
Mehmet Talaat pasa
(Forrás: Wikimedia Commons / Ambassador Henry Morgenthau, Sr.)

Vidéken már néhány nappal korábban megkezdődött az örmény értelmiség elleni hajsza. Április 25-én Gallipolinál partra szállnak a szövetségesek, a nemzetközi helyzet egyre kedvezőtlenebb: 1915. május 27-én az ifjútörök minisztertanács ideiglenes törvényt fogad el „azokról az intézkedésekről, amelyeket a katonai hatóság kénytelen volt meghozni a kormány ellenségeivel szemben”. Ez a törvény teszi lehetővé egész városok és falvak lakosságának úgynevezett áttelepítését.

Az ifjútörök hivatalos álláspont tehát harcászati-hadászati okokkal indokolta az örmények kitelepítését, számos dokumentum azonban arra utal, hogy Talaat pasa volt az, aki az ifjútörök triumvirátus másik két tagját, Envert és Dzsemált is meggyőzte a lépés szükségességéről, miközben „nem csinált titkot abból, hogy az örmény nép megsemmisítése politikai megnyugvással tölti el” – olvasható egy korabeli német diplomáciai jelentésben. Tény, hogy amikor Talaat belügyminiszter 1916 végén bejárja a kelet-anatóliai tartományokat, megelégedetten veszi tudomásul, hogy eddigre az ottani örmény jelenlét gyakorlatilag megszűnt.

Dzsemál pasa
Dzsemál pasa
(Forrás: Wikimedia Commons / Underwood & Underwood, New York)

Az 1915-ös kitelepítések, az örmények katasztrófája – ifjútörök nemzetbiztonsági szempontokat tekintve – nagyon is sikeres tehát. Ellenállási pontok természetesen voltak: ezek egyike volt a Franz Werfel regényében leírt Musza Dagh. Sorozatunk következő részében Musza Dagh védőinek ikonikus sorsával ismerkedhetünk meg.

Felhasznált irodalom

Flesch István: Örmények, törökök, kurdok. Az 1915-ös örmény katasztrófa és a mai Törökország. Corvina, Budapest, 1913.

Franz Werfel: A Musza Dagh negyven napja I-II. Európa, Budapest, 1973.

David Fromkin: A Peace to End All Peace. The Fall of the Ottoman Empire and the Creation of the Modern Middle East. An Owl Book – Henry Holt Company, New York, 2001.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
1 deakt 2014. január 23. 11:21

Herczeg Ferenc A honszerző című műve is emléket állít az 1895-96-os örményellenes eseményeknek.

Információ
X