nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Örmény népirtás 3.
A Musza Dagh negyven napját megelőző napok

Az első világháború idején az addigi világtörténelemben példátlan méretű etnikai tisztogatásra került sor az Oszmán Birodalom területén: a háború előtti kis-ázsiai örmény népesség 1,2 milliós tömegéből a háború után eltűnt bő egymillió. A deportálások azonban nem mentek zökkenő nélkül: ellenállók is voltak. Például a Musza Daghra menekült 5000 örmény.

Horváth Krisztián | 2014. február 4.
|  

Sorozatunk előző két részében Franz Werfel A Musza Dagh negyven napja című regénye kapcsán azzal foglalkoztunk, hogy milyen körülmények között született a regény, mit tudhatott és tett az Oszmán Birodalom első világháborús szövetségese, Németország, az örmény katasztrófa elhárításáért és végül Adolf Hitler mennyit és hogyan tudhatott a katasztrófáról. Azt is megvizsgáltuk, hogy örmények és törökök évszázados – ha nem is feltétlenül konfliktusmentes – együttélése után hogyan következhetett be a 20. század elejének egyik legnagyobb etnikai tisztogatása és nemzeti katasztrófája.

A folytatásban azt vizsgáljuk meg, hogy a regény lapjain a Musza Dagh körüli néhány örmény település lakossága (mintegy ötezer fő) hogyan jut el arra a pontra, hogy inkább választja a mégoly reménytelen fegyveres ellenállást, mint az amúgy is halálba vezető deportálást.

A Musza Dagh 40 napja
A Musza Dagh 40 napja
(Forrás: Wikimedia Commons / www.armenica.org / GNU-FDL 1.2)

Megérkezés a földi pokolba

A regény azzal a felütéssel kezdődik, hogy Gabriel Bagradjan, a regény főhőse családi ügyek miatt kénytelen hazautazni az Oszmán Birodalomba. Gabriel élete nagy részét Franciaországban élte le, felesége is francia, gyermekével is franciául beszél. Hazatértekor, 1914 nyarán a Musza Dagh tövében ráeszmél saját helyzetére:

– Hogy kerülök én ide?

Gabriel Bagradjan nem is tudja, hogy hangosan kimondja ezeket a szavakat.

(7. oldal)

A létező legrosszabb pillanat ez: 1914 nyara, s mire Bagradjan eljut családjával a Közel-Keletre, kitör az első világháború, októberre pedig Törökország is belesodródik:

1914 júniusa. Félelmetes világ. [...] Mialatt a nyílt tengeren járnak, egymást érik az országok hadüzenetei. Amikor a bejrúti kikötőben partra szállnak, Belgiumban, a Balkánon és Galíciában már megkezdődtek a hadművletek. Nem is gondolhatnak rá, hogy visszatérjenek Franciaországba. Ott rekednek. Az újságok közlik, hogy a Magas Porta csatlakozik a Központi Hatalmak szövetségéhez. Párizs ellenséges terület lett.

(10–11. oldal)

 

Képek a Gallipoli-frontról. A felső képen Musztafa Kemal is látható
Képek a Gallipoli-frontról. A felső képen Musztafa Kemal is látható
(Forrás: Wikimedia Commons / LoudHmen)

Nincs visszaút, s a földi pokol pedig még csak most kezdődik az örmények számára Törökországban. Sorozatunk előző részében már láthattuk, hogy 1914-1915 telén a hadügyminiszter Enver pasa vezetése mellett a Kaukázus hegyei között elvérzik a harmadik török hadsereg, az oszmán kormányzat pedig attól való félelmében, hogy az örmények összejátszanak az oroszokkal, elrendeli az örmények deportálását a szíriai sivatagba. Az első lépés megakadályozni azt, hogy bárki is elmenekülhessen: minden örménytől bevonják a belföldi útlevelet.

A belföldi útlevél olyan okmány, amely az ottomán birodalom tartományain belül szabad mozgást biztosít tulajdonosának. Ilyen papír nélkül a szultán alattvalójának elméletileg még arra sincs joga, hogy egyik faluból a másikba menjen.

(20. oldal)

A Franciaországban, francia feleség mellett szocializálódott Bagradjan – aki de facto a török hadsereg tisztje – felvilágosítást kér a török hatóságoktól. A válasz kevés jóval kecsegtet:

A törvény előtt minden ottomán állampolgár egyenlő. Ez az ezerkilencszáznyolcas forradalom legfontosabb vívmánya. [...] Hogy néhány szokás esetleg megmaradt a múltból, például az is, hogy a közéletben és a katonai szolgálatban előnyben részesítik az oszmán államalkotó népet, ez olyan jelenség, amit nem lehet hivatalosan eltörölni. A népek nem változnak meg olyan gyorsan, mint az alkotmányok, és papíron hamarabb keresztül lehet vinni a reformokat, mint a valóságban. [...] A háború majd minden vonatkozásban változást hoz. [...] Remélhetőleg semmilyen esemény nem kényszeríti majd rá a kormányt, hogy éreztesse könyörtelen szigorát a lakosság bizonyos részével.

(24–25. oldal)

Egyenlőbbek az egyenlők között – de mi van akkor, ha az ember a kevésbé egyenlőek közé született?

Hacsatur Abovjan (1809–1848)
Hacsatur Abovjan (1809–1848)
(Forrás: Wikimedia Commons / Ludwig von Maydell (1795–1846))

Örmények, törökök és a nacionalizmus

Bagradjan ezt követően gondolkozik el igazán saját örménysége felett. Mit is jelent örménynek lenni? Jelent-e egyáltalán bármit is?

Csak most, ebben a nyomorúságos hazai bazárban érezte igazán, hogy teljesen idegen az egész világon. Örmény! Ősi vér, ősi nép él benne. [...] Vér és nép! Legyünk őszinték, nem üres fogalmak ezek is? Az emberek minden korban más-más eszmékkel fűszerezik a keserves életet, hogy még élvezhetetlenebbé tegyék. [...] Uram Jézus, hát nem lehet valaki egyszerűen csak ember?

(26–27. oldal)

Máskor, kicsivel később Bagradjan így elmélkedik saját nemzetének tanult tehetetlenségéről az ellenállásra való képtelenséggel kapcsolatban:

Lehet valaki orosz, török, hottentotta vagy istentudjamicsoda, de nem lehet örmény. Örménynek lenni képtelenség...

(43. oldal)

Amikor pedig egy török barátjával beszélget a nacionalizmusról, mely eleddig jobbára ismeretlen volt az Oszmán Birodalom területén, s új keletű jelenségként mérgezi a 20. század légkörét, az alábbi gondolatok hangzanak el:

Az ember, mint Isten arcátlan majmolója, mint a gépek teremtője az ateizmus hatalmába került. Ez az igazi oka ennek a háborúnak, amelybe a nyugatiak belerántottak bennünket. Szerencsétlenségünkre.

(32–33. oldal)

 

Az Oszmán Birodalmat az első világháborúban ténylegesen irányító pasák közül kettő, Enver és Dzsemál 1916-ban Jeruzsálemben
Az Oszmán Birodalmat az első világháborúban ténylegesen irányító pasák közül kettő, Enver és Dzsemál 1916-ban Jeruzsálemben
(Forrás: Wikimedia Commons / American Colony Photographic department)

A párbeszéd Bagradjan és török barátja között így folytatódik:

– [...] A magunk hibáját a szomszédban keresni. Európában ez a tan uralkodik. Ma azonban, sajnos, tapasztalnom kellett, hogy ennek a tannak a muzulmánok és a törökök között is vannak hívei.

– Miféle törökökre gondolsz? [...] A sztambuli nevetséges majombandára? És ezeknek a majmoknak a majmolóira? A frakkos és szmokingos majmokra? Az árulókra, az istentagadókra, akik elpusztítják az isteni világegyetemet, csak hogy hatalomhoz és pénzhez jussanak? Ezek nem törökök és nem muzulmánok, csupán léha istenkáromlók és harácsolók.

(33. oldal)

A törökök közül sem mindenki támogatja a deportálások központi politikáját: „Az Oszmán Birodalom tartományi kormányzói közül nem kevesen voltak, akik elutasították az örmények megsemmisítésére vonatkozó titkos parancs végrehajtását” – olvashatjuk Flesch István Örmények, törökök, kurdok. Az 1915-ös örmény katasztrófa és a mai Törökország című könyvének 243. oldalán. Természetesen a lakosság körében sem volt egyértelmű az intézkedés pozitív fogadtatása, ám a rezsim hűséges kiszolgálói közreműködésével a deportálások mégis kezdetüket vették.

Raffi – Hakob Melik Hakobjan (1835–1888)
Raffi – Hakob Melik Hakobjan (1835–1888)
(Forrás: Wikimedia Commons)

A deportálások kezdete

A háború az azt elszenvedő polgári lakosságnak semmilyen körülmények között nem élvezet, de a helyzet még annál is rosszabb, amikor az ember igazi ellensége nem a frontvonal mögött van, hanem egyenesen saját állama az. Az örményekre váró deportálásokról semmi jó nem mondható:

A háborús evakuáltakat saját biztonságuk érdekében vitték el a halálzónából. Még ellenséges országban is gondozásban részesültek, és segítséget nyújtottak nekik. Nem veszítették el a reményt, hogy keserves, de belátható időn belül ismét hazatérhetnek. Az örményeket nem kecsegtette sem védelem, sem segítség, sem remény. Ők nem az ellenség kezébe kerültek, amelynek a kölcsönösség alapján tiszteletben kell tartania a nemzetközi jogot. Sokkal borzalmasabb, gátlást nem ismerő ellenség kezébe kerültek: saját államuk kezébe.

(83. oldal)

Nem tudhatjuk pontosan, az író Franz Werfel mennyiben ismerte Hitler ideológiáját esetleg olvasta-e a Mein Kampfot, az mindenestre meglepő, hogy amikor a Johannes Lepsius és Enver pasa közti első találkozót írja le, a Mein Kampf ideológiájához és megfogalmazásához nagyon is hasonló terminológiát használ könyvében. Az alábbiakban a regényből az a rész következik, amikor Lepsius Enver pasa igazi szándékaira világít rá az örménykérdés kezelésével kapcsolatban:

– Ön új birodalmat akar alapítani, excellenciás uram. De e birodalom alapkövei alatt ott hever majd az örmény nép teteme. Hozhat ez áldást? Nem lehetne most még békés utat találni?

Enver pasa ekkor fedi fel először a mélyebb igazságot. Tartózkodó mosolya eltűnik, tekintete merev és hideg lesz, ajka mögül félelmetes, veszedelmes fogsor villan elő:

– Az ember és a pestisbacilus között nem lehet béke – mondja.

(120. oldal)

Az alábbiakban pedig a Mein Kampf zsidókra vonatkozó hasonló utalása olvasható:

A zsidó egész életére a tipikus élősdi marad, és kárt okozó bacilus módjára csak akkor terjeszkedik ha számára alkalmas talajra bukkan.

(181. oldal)

 

Ahogy Hitler a Mein Kampfban, Enver pasa A Musza Dagh negyven napja című kötetben is bacilusokról beszél a szerintük alsóbbrendű népek kapcsán. Ki honnan vette az ötletet?
Ahogy Hitler a Mein Kampfban, Enver pasa A Musza Dagh negyven napja című kötetben is bacilusokról beszél a szerintük alsóbbrendű népek kapcsán. Ki honnan vette az ötletet?
(Forrás: Wikimedia Commons)

Lepsius minden törekvése ellenére az örményekkel kapcsolatos „végső megoldás” kérdése tehát Enver és Talaat között már rég eldöntetett. A regényben Talaat belügyminiszter Enver és Lepsius találkozóját követően rendeli el azon vidék örményeinek deportálását is, ahol főhősünk az ellenállás gondolatát fogalmazza meg éppen. Talaat pasa szavai következnek a regény lapjairól, 1915 elejéről:

– Így! Ősszel már teljesen őszintén felelhetem mindenkinek: La question arménienne n’existe pas [Az örmény kérdés nincs többé].

(126. oldal)

A birodalom egyes pontjain azonban – s így a Musza Daghon – nem minden örmény hajlandó birka módjára vágóhídra vonulni.

Az ellenállás szelleme

A regénynek ezen a pontján az amúgy is megtört és rettegő örményekkel folytatott párbeszédében a főhős, Gabriel Bagradjan francia felesége e szavakkal firtatja az örmény lét mélységeit:

– Jó, hát ősi nép vagytok – tüzelt. – Kultúrnép! Felőlem! De tulajdonképpen mivel bizonyítjátok, hogy kultúrnép vagytok? Jó, jó, tudom! Ezerszer mindig ugyanazokat a neveket hallom: Abovjan, Raffi, Sziamanto! De ki ismeri őket? Senki a világon rajtatok kívül! Európai ember sohasem fogja megérteni és megtanulni a nyelveteket. Nektek nem volt Racine-otok és Voltaire-etek.

(154–155. oldal)

 

Sziamanto – Atom Jardzsanian (1878–1915)
Sziamanto – Atom Jardzsanian (1878–1915)
(Forrás: Wikimedia Commons)

Nem állíthatjuk, hogy olyan helyzetben, amikor élet és halál kérdése forog kockán, egy nemzeti irodalmának és kultúrájának nagysága kapcsán kirobbant vita és nézeteltérés ad döntő lökést az ellenállás felé. Mégis, Gabriel Bagradjan talán ennek hatására (és az ő településüket először elérő menekültek láttán) úgy dönt, új utat jelöl ki a térség alig 5000 örménye számára: a halálba vezető sivatagi menetelés helyett a hegyre, a Musza Daghra vezeti őket. „Senki nem ismeri önmagát, míg próbára nem tétetett.” – olvashatjuk a regény 174. oldalán. A próbatétel pedig mind a főhős és családja, mind a Gabriel Bagradjant követő mintegy 5000 ember számára most kezdődik igazán. De milyen reményekkel is száll harcba ez a maroknyi ember?

Ciprus közel van az angol és francia hadihajókkal. Nem remélhetjük-e, hogy az egyik hajó egyszer elhalad a part mellett, és felfigyel segélykiáltásainkra és jelzéseinkre?

(182. oldal)

S még ez a kevés és talán irracionális remény is elég ahhoz képest, amit a faluba érkező török hivatalnokok szájából hall az vidék örmény lakossága akkor, amikor elér hozzájuk a deportálásra vonatkozó parancs. Felmerül ugyanis a kérdés:

– És mit vihetünk magunkkal, efendi?

– Csak azt, amit mindenki a hátán meg a kezében tud vinni.

(225. oldal)

Ugyanerről Flesch Istvánnál így olvashatunk:

A hatóságok a deportáltaknak csak a legritkább esetben tették lehetővé a szállítóeszközök használatát. Az elhurcoltakat otthontól általában gyalog indították útnak.

(219. oldal)

Hogy a szíriai sivatag felé vezető gyalogút közben haljon meg az ember, vagy esetleg fegyverrel a kezében a Musza Daghon, ahol talán egy arra járó hajó majd csak észreveszi a felkelőket? – Nem sokáig habozik az az 5000 ember, aki követi Gabriel Bagradjant terve megvalósításában.

A folytatásban ama bizonyos 40 nap krónikája következik.

Felhasznált irodalom

Adolf Hitler: Harcom [Mein Kampf]. Interseas Editions, Santon, 1996.

Flesch István: Örmények, törökök, kurdok. Az 1915-ös örmény katasztrófa és a mai Törökország. Corvina, Budapest, 1913.

Franz Werfel: A Musza Dagh negyven napja I-II. Európa, Budapest, 1973.

David Fromkin: A Peace to End All Peace. The Fall of the Ottoman Empire and the Creation of the Modern Middle East. An Owl Book – Henry Holt Company. New York, 2001.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X