nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Örmény népirtás 4.
A Musza Dagh negyven napja és ami utána következik

Franz Werfel 1933-ban megjelent regénye, „A Musza Dagh negyven napja” mintegy ötezer örmény hősi ellenállását meséli el, akik a deportálások elől inkább a falvaikkal szomszédos hegyre menekülnek, s védik életüket a török állammal és hadsereggel szemben – amíg ki nem fogynak élelmiszerkészleteikből. Harcukról, megmenekülésükről és további sorsukról olvashatunk.

Horváth Krisztián | 2014. március 20.
|  

Sorozatunk korábbi részeiben láthattuk, milyen körülmények között születik meg 1933-ban Franz Werfel A Musza Dagh negyven napja című regénye; bepillantást nyertünk a török-örmény viszony 19-20. századi alakulásábaés megvizsgáltuk, milyen közvetlen előzmények vezettek el oda, hogy néhány örmény falu népe úgy döntött, a halálos ítéletként is értelmezhető deportálásukba való egyszerű belenyugvás helyett miért is választják a fegyveres ellenállást.

A folytatásban Franz Werfel regényére támaszkodva ama bizonyos negyven nap történéseit vesszük szemügyre, 1915 augusztus-szeptemberében. Ennek során kiderül, hogy az örmények hősies ellenállása mellett a török vezetés belső harcaira váratlanul felbukkanó francia hadihajókra is szükség volt ahhoz, hogy az ellenállók döntő többsége életben maradhasson és elmenekülhessen. További sorsukról az alábbiakban olvashatunk.

A Musza Dagh negyven napja
A Musza Dagh negyven napja
(Forrás: Wikimedia Commons / www.armenica.org / GNU-FDL 1.2)

Váratlan fordulat

Ahogy azt sorozatunk előző részében is láthattuk, a török vezetés 1915-ben úgy dönt, hogy örményteleníti Kis-Ázsiát. A deportálások embertelen körülményeinek eredményeképpen az örménység az első világháborút követően gyakorlatilag megszűnik tényezőnek lenni Anatólia etnikai térképén. Kevés számú, de annál markánsabb ellenállási pont is akad természetesen. Mind közül talán a legkevésbé várt fordulat a Musza Dagh esete. Flesch István így ír a deportálásokkal és Musza Dagh esetével kapcsolatban Örmények, törökök, kurdok. Az 1915-ös örmény katasztrófa és a mai Törökország című könyvében:

Ez elől hét örmény falu lakossága a mai Antakya közeli Musza Daghra menekült, és ez a mintegy ötezer ember negyven napon át ellenállt az oszmán haderőnek. Oszmán források szerint 53 napig 5609 örmény tartott ki. A küzdelemben részt vevő fegyvereseket a hivatalos török történetírás „mindenre elszánt, vérszomjas lázadóknak, bandatagoknak” írta le. Ez a harc valóban ritkaságszámba ment, mivel az örmények túlnyomó többsége némán beletörődött sorsába. Musza Dagh azonban mindaddig kitartott, amíg ki nem fogyott az élelemből, és az oszmán állam be nem vetette ellene 41. hadosztályának hegyiütegét és két gyalogsági ezredét.

(368. oldal)

Hogy mennyire is váratlanul érte a törököket az, hogy néhány falu teljes lakossága a deportálási paranccsal dacolva beveszi magát a Musza Daghra, mi sem jelzi jobban, mint hogy néhány napnak kell eltelnie addig, míg a deportálásokat lebonyolító karhatalmi szerveknek egyáltalán feltűnik, hogy valami nincs rendben. Első megilletődéstükben a törökök csupán rendőri erőket küldenek a térségbe, s ami a meglepetést megdöbbenéssé fokozza, hogy a hegyen megbújó örmények szervezetten védekezve komoly károkat okoznak a rendőri erőknek. Az első fegyveres összecsapás augusztus elején totális örmény győzelmet hoz. Franz Werfel regényében arról ír, hogy még a kétkedő örmények is meglepődtek saját sikereiken – felmerült a túlélés lehetősége:

Minthogy még a pesszimisták is ilyen gondolatokra vetemedtek, az optimisták szinte magától értetődőnek tartották, hogy a törökök az alapos lecke után nem fogják megismételni a támadást, és hogy a Musza Dagh örmény népének életét, legalábbis belátható ideig, nem fenyegeti veszedelem.

(I. kötet, 296. oldal)

Musza Dagh védői
Musza Dagh védői
(Forrás: Wikimedia Commons / Title The New Armenia, Volume 9 Publisher New Armenia Publishing Company, 1917)

Az első örmény sikert és az első török meglepetést hamarosan – török részről – némi önvizsgálat követi.

Öröm az ürömben

Franz Werfelnél így olvashatunk arról, milyen okok is vezethettek oda, hogy az ország más részeiben a hadsereggel szembeszálló örmények reménytelen ellenállási kísérleteivel szemben Musza Dagh védői – szerencsétlenségükben – valamelyest azért mégis szerencsésebb helyzetben vannak. Ezek egy török hivatalnok regénybeli gondolatai:

Alaposabban szemügyre véve, ez az ügy nagyobb pofon volt, mint a vani és urfai kellemetlenségek. Mert Van és Urfa esetében nagyon népes örmény városokról volt szó, s az ottani felkelés az orosz előrenyomulás jegyében állt. A vani kétségbeesett zendülés az előrenyomuló ellenség miatt külpolitikailag még kapóra is jött, hiszen kitűnő alkalmat adott rá, hogy a világ előtt a posteriori meggyőzően igazolja az örmény millet ellen elkövetett gaztettet. Íme, itt a fényes bizonyíték rá, hogy az örmények hazaárulók, s hogy meg kell szabadulni tőlük. Ha az államérdek úgy kívánta, sohasem riadtak vissza attól, hogy kecses kanyarral felcseréljék az okot és okozatot. A világ rossz, de tunya lelkiismerete, a mindenkori hatalmi csoportok sajtója és olvasói ködössé vált agya mindig úgy forgatta és értelmezte a dolgokat, ahogyan éppen szükség volt rá. Felháborodottan írhatták, és még felháborodottabban olvashatták felsőbb helyen a vani esetről: „Az örmények fegyverrel támadtak a súlyos háborút vívó, államalkotó oszmán népre, és átálltak az oroszokhoz. Ezért az örménylakta vilájeteket deportálással mentesíteni kell ettől a néptől.” Ilyesmi állt a török közleményekben, és nem a fordítottja, az igazság: „Van és Urfa örmény lakosai a már régóta folyamatban levő deportálások miatti kétségbeesésükben szembeszálltak a török katonai hatalommal, és mindaddig védekeztek, amíg az oroszok bevonulása fel nem szabadította őket.”

De azt csak a nagy Allah tudja, hogy mit lehetne írni és olvasni a Musza Dagh-i felkelésről! Politikailag sokkal kevesebb haszna van, mint amennyit a híre árthat.

(I. kötet, 300–301. oldal)

Musza Dagh kérdésének megoldása így továbbra is a helyi török erőkre vár. Némi erősítés és egy újabb, augusztus elején – sikertelen – ostrom után Werfel regényében egy sajátos értelmezést is találhatunk a helyzettel kapcsolatban. Werfel arról ír, hogy a szíriai front török parancsnoka, a Birodalmat irányító triumvirátus egyik tagja, Dzsemál pasa úgy érzi, nem kap meg minden támogatást a triumvirátus két másik tagjától – ezért ő sem hajlandó reguláris hadsereget küldeni Musza Daghra: legyen ez a rendőrség feladata.

Dzsemál pasa tétlensége megmentette a hegy örményeit a gyors pusztulástól, de nem szabadította meg őket a halál lassú ölelésétől. Ha Szíria és Palesztina diktátora nem is avatkozott bele a bosszúhadjáratba, akadt elég alárendelt parancsnokság, amely önállóan intézkedhetett.

(II. kötet, 22. oldal)

 

Dzsemál pasa fehér lovon a Holt-tengernél – 1915
Dzsemál pasa fehér lovon a Holt-tengernél – 1915
(Forrás: Wikimedia Commons / Photographer of the American Colony Photo Department, located in Jerusalem)

Az augusztus közepén lezajló harmadik – ismét sikertelen – ostrommal egy időben a török hatóságok közben elkezdik az itteni, kiürült örmény falvak házait és földjeit szétosztogatni új, arab, kurd és egyéb muzulmán telepesek közt. Kis-Ázsia örménytelenítésével együtt a Birodalom radikális átalakuláson megy át – mely talán az azt irányító triumvirátus minden szándékával ellentétben akár a Birodalom halálát is jelentheti.

A nacionalizmus halálos ölelése

Anatólia örményektől való megtisztítása, a török nacionalizmus előtörése olyan problémákat is felvet, melyek a Birodalom egészének létét is fenyegetik. Werfel az alábbiakban ír minderről, szintén egy török tisztviselő szemszögéből:

A nacionalizmus itt is, mint mindenütt a világon, azon munkálkodott, hogy az azonos eszmén, sőt valláson alapuló birodalmi szervezetet jelentéktelen biológiai alkotórészeire bontsa. A kalifátus isteni eszme, a török, kurd, örmény, arab nép pedig csupán földi tény. A régi idők pasái pontosan tudták, hogy a magasabb rendű szellemi egység gondolata, a kalifátus gondolata magasztosabb, mint néhány törtetőnek a haladásról szőtt őrült agyréme. A régi birodalom sokat rágalmazott tétlenségében, nemtörődömségében, álmos megvásárolhatóságában óvatos és bölcs, lemondó államrezon rejlett, amelyet a rövidlátó nyugati, akinek csak a gyors eredmény volt a fontos, egyáltalán nem tudott megérteni. A régi pasák finom érzékkel tudták, hogy egy előkelő, de omladozó palotán nem lehet túlságosan sokat javítani. Az ifjútörököknek azonban sikerült évszázadok művét egy szuszra lerombolniuk. Azt tették, amit éppen nekik, egy nemzetiségi állam urainak sosem lett volna szabad tenniük: saját nacionalista őrületükkel felébresztették az alájuk tartozó népek nacionalista tébolyát. De ne perlekedjünk balga földi lényekkel. Milyen homályos a szem, amely nem sejti a dráma mögött a szerzőt! Az emberek azt akarják, amit akarniuk kell. A nagy, természetfeletti birodalmi kötelékek szétszakadtak. Ez csak annyit jelent, hogy Isten ismét lesöpörte a sakktáblát, amelyen önmagával játszik, hogy újból felállítsa a figurákat.

(II. kötet, 23. oldal)

Az augusztus közepi, harmadik – és török szempontból ismét sikertelen – összecsapás után egy, a helyszínen tevékenykedő török hivatalnoknak egyre kellemetlenebb gondolatai támadnak. Werfel így ír erről:

A gyengék voltak az erősek, és az erősek valójában nem értek semmit; sőt még a hősiesség terén is értéktelennek bizonyultak, pedig emiatt nézték le a gyengébbeket. [...] Eddig soha nem kételkedett abban, hogy Envernek és Talaatnak teljesen igaza van, sőt, hogy lángeszű államférfiakként járnak el az örmény millettel szemben. Most azonban dühös kétség támadt benne Enver pasa és Talaat bej iránt, mert a kudarc egyben az igazság legszigorúbb atyja. Van-e embereknek joguk arra, hogy bölcs tervet dolgozzanak ki egy másik nép kiírtására? Lehet-e egyáltalán hasznos az ilyen terv, ahogy a kajmakám százszor is állította? Ki dönti el, hogy egy nép jobb-e vagy rosszabb, mint egy másik? Emberek bizonyosan nem dönthetik el, Isten pedig nagyon egyértelműen döntött a Damladzsikon.

(II. kötet, 82–83. oldal)

Hiába bizonyos török tisztviselők minden kétsége, hiába az Enver és Dzsemál közti érdekellentét, hiába a Musza Daghról segélykiáltásként kiküldött futárok üzenete a nagyvilág felé, hiába a harmadik örmény győzelem, az élelmiszerkészlet is véges a Musza Daghon. Szeptember elejére a védők újabb komoly problémákkal kénytelenek szembesülni: elfogy minden élelem.

Deus ex machina

Szeptember elején amellet, hogy elfogy a védők élelmiszerkészlete, végül a legfelsőbb török vezetés – minden belső ellentét ellenére – úgy dönt, hogy megelégeli a hátországban zajló, a palesztinai frontot esetlegesen veszélyeztető Musza Dagh tűrhetetlen állapotát: immáron reguláris katonai alakulatokat küld a végső megoldás érdekében. Megindul a halálos támadás az éhező örményekkel szemben, de hamarosan a tenger felől nem várt és nem remélt ágyúszó szakít félbe minden offenzívát. A francia haditengerészet több hadihajója felbukkan a partok mentén, meglátja az örmények kitűzött zászlaját a „Keresztények bajban!” felirattal, s beavatkozik. A sorsdöntő pillanatról Werfelnél ezt olvashatjuk:

A tanítónak nagyon éles szeme volt. A fiatal nap támadó kedvű sugaraiban könnyen ki tudta venni a hajó orrán a nagy fekete betűket: Guichen. [...]

Guichen. Megtörtént a csoda.

(II. kötet, 347. oldal)

 

A francia Guichen hadihajó
A francia Guichen hadihajó
(Forrás: Wikimedia Commons / Zareh Berberian, 1915, Cairo)

A törökök a franciák elől kénytelenek megfutamodni, a védekező örmények pedig a hegyről a tengerpart és a hajók felé veszik az irányt:

A Guichen, a nagy cirkáló mintegy fél tengeri mérföldnyire horgonyzott a parttól. A tisztek és a legénység elé megdöbbentő látvány tárult. Száz meg száz meztelen, csontváz-sovány kar tárult mintegy alamizsnáért könyörögve feléjük. A karokhoz tartozó emberi alakok és különösen az arcok elmosódtak a távcsövekben, mintha kísértetek lennének.

(352. oldal)

A túlélőket a francia hajók felveszik – hogy mi lesz a regény főhősének, Gabriel Bagradjannak sorsa, kiderül a regényből. A többiekről Flesch Istvánnál ezt olvashatjuk:

A menekülőket a szövetségesek famagustai haditengerészeti támaszpontjáról kifutó és az anatóliai partok előtt járőröző francia hadihajók vették oltalmukba: a Guichen páncélos cirkáló, a Jeanne d’Arc zászlóshajó, valamint e flottaegység Desaix, Foudre, D’Estrees és Charner nevű hajója. Az övezetből 4088 örmény jutott fel a fedélzetükre. Musza Dagh menekültjeit először a ciprusi Limassol kikötőjébe vitték, minthogy azonban a ciprusi törökök és görögök hevesen tiltakoztak befogadásuk ellen, továbbszállították őket az egyiptomi Port-Szaídba. Itt a brit főmegbízott tiltása miatt nem engedték meg nekik a partraszállást. Hosszú alkudozások után átmenetileg mégis elhelyezték volna őket egy katonai létesítményben, a „táborozási” díjat azonban az angolok nem voltak hajlandóak megfizetni, így a franciák megint kénytelenek voltak odébbállni örmény védenceikkel.

(368–369. oldal)

És a menekültek hányattatott sorsa itt még nem ért véget.

A páriák visszatérnek

Miután sem Ciprus – ahol amúgy nem kevés örmény kisebbség élt már ekkor is –, sem Egyiptom nem jöhet szóba a menekültek számára, a franciák más megoldást keresnek. Sajátos megoldás születik: az antant (és így a franciák) saját céljaik érdekében alkalmazzák és használják fel az örményeket – s nem csupán a Musza Dagh menekültjeit. Létrejön a Francia Örmény Légió. Flesch István így ír a menekültek további sorsáról és az Örmény Légióról:

Örmény önkéntesek a Francia Örmény Légióban – 1916-1917 körül
Örmény önkéntesek a Francia Örmény Légióban – 1916-1917 körül
(Forrás: Wikimedia Commons / Neurobio)

Ekkor szóba jöhettek volna Franciaország észak-afrikai birtokai, esetleg Tunézia, Marokkó vagy Algéria, de a helyi gyarmati vezetők a muzulmán lakosság ellenérzéseire hivatkozva inkább Korzikát és Dél-Franciaországot ajánlották. Az algériai kormányzó viszont azt javasolta, hogy az örményeket az égei-tengeri Límnosz szigetén levő Múdrosz kikötőjében alkalmazzák rakodómunkásnak, s közülük a fegyverforgatásra alkalmas személyeket egy táborban részeítsék katonai kiképzésben. 1916 utolsó hónapjaiban aztán ötszáz örmény ifjú részvételével megalakult az Örmény Légió.A színhely a ciprusi Mağusa (ma: Gazimağusa) és Monarga (ma: Boğaztepe) volt. A légiót [...] más örményekkel kiegészítve és francia katonasággal együtt a ciliciai Adana térségébe helyezték át, ahol részt vett bosszúálló támadásokban. 1919. április 28-án a franciák az Örmény Légiót Mersinben a fegyverek átadására kényszerítették, majd az alakulatot az Ankarában 1921. október 21-én megkötött francia-török megállapodás után teljes egészében végleg feloszlatták.

(369. oldal)

 

Örmény Légió, Monarga – 1918
Örmény Légió, Monarga – 1918
(Forrás: Wikimedia Commons / CC BY-SA 3.0)

A történet érdekessége, hogy a Musza Dagh és az ellenálló örmény falvak területe az 1923-as lausanne-i béke értelmében a francia mandátum, Szíria részévé válik, így az onnan elmenekült örmények egy része vissza is költözhet oda. Egészen addig, míg 1939-ben a terület ismét Törökország része nem lesz – ekkor nagy részük elköltözik innét.

Hatay
Hatay
(Forrás: turkishculture.org)

Musza Dagh örményei ezután visszatértek a franciák által akkor mandátumterületként kormányzott Sancakba (ma: Hatay), abba a Vakif (ma: Vakıflı) nevű faluba, mely egyike volt a híres ellenálló településeknek. Ám amikor a Sancak népszavazás eredményeképpen 1939-ben ismét Törökország határain belülre került, több család külföldre távozott. Először a libanoni Bejrút közelében lévő Andzsarba települtek át. Andzsar arabul annyit tesz, mint ’Agyagkorsó Forrása’, a valóságban azonban kietlen és száraz pusztaság. A baloldali érzelmű örmények 1946-ban nagy reményekkel eltelve kivándoroltak Örményorszába. Egy részük aztán mégis szétszéledt a világ négy égtáján. Úgy, miként a ’rózsafüzér gyöngyei gurulnak szerteszét’ – írta egy örmény vezető. Azok közül, akik Örményorszában maradtak, 1988-ban többen a nagy jereváni földrengés idején romok alatt lelték halálukat.

(369–370. oldal)

 

Hatay újra török! – A Son Posta című török újság címlapja1939-ből
Hatay újra török! – A Son Posta című török újság címlapja1939-ből
(Forrás: haberzoom.com)

Az eredeti hét ellenálló település közül ma Vakıflı az egyetlen, mely máig őrzi örmény jellegét – 2012-es adatok szerint 130 örmény lakik itt; ilyenként az utolsó örmény falu Törökországban. A török statisztikai adatok szerint ma összesen mintegy 70-80 ezer örmény viseli a török állampolgárságot, akiknek nagy része Isztambulban él – töredéke annak a milliós népességnek, mely 1915 előtt sajátos – de vissza nem térő – örmény színt adott Kis-Ázsia etnikai térképének.

Vakif-Vakıflı temploma napjainkban
Vakif-Vakıflı temploma napjainkban
(Forrás: Wikimedia Commons / Raffi Kojian / GNU-FDL 1.2)

Felhasznált irodalom

Flesch István: Örmények, törökök, kurdok. Az 1915-ös örmény katasztrófa és a mai Törökország. Corvina, Budapest, 1913.

Franz Werfel: A Musza Dagh negyven napja I-II. Európa, Budapest, 1973.

David Fromkin: A Peace to End All Peace. The Fall of the Ottoman Empire and the Creation of the Modern Middle East. An Owl Book – Henry Holt Company. New York, 2001.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X