nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Bécsi döntések 3.
Erdélyi, felvidéki
és kis-magyarországi magyarok Erdélyben

A bécsi döntések irodalmi feldolgozásával foglalkozó sorozatunk eddigi részeiben azt vehettük szemügyre, hogy román és magyar igazság között – formai elemeiket tekintve – nincs különbség Doru Munteanu és Wass Albert munkássága közt. A kizárólagos igazság keresése, vélt megtalálása és hangoztatása közben azonban arra is rá kell jönnünk, hogy magyar és magyar közt viszont van eltérés – még Erdély kapcsán is.

Horváth Krisztián | 2013. október 17.
|  

Sorozatunk első két részében a második bécsi döntés (1940. augusztus 30.) román és magyar oldalon történő irodalmi fogadtatását vettük szemügyre, Doru Munteanu és Wass Albert egy-egy kötete alapján, Ágoston Vilmos kutatásaira támaszkodva. Ezek alapján azt találhattuk, hogy – bár nézőpontjuk szöges ellentétben áll egymással – a kizárólagos igazság és a nemzeti tér birtoklásának igénye mindkét szerző esetében ugyanolyan technikát vált ki: a jó román – rossz magyar és a rossz román – jó magyar tengelyének mentén történő osztályozás afféle kötelező Murphy-törvényként működik: „Kétféle ember létezik: az egyik, aki két részre osztja az emberiséget, a másik, aki nem”.

Tudatában lévén annak, hogy magyar és román közt az ellentét Erdély kapcsán – legalábbis Wass Albert és Doru Munteanu mintáit követve – szinte antagonisztikus, még úgy is, hogy az említett szerzők eszköztára nagyon is hasonló, a továbbiakban azt próbáljuk szemügyre venni, hogyan jelenik meg az egységes magyarság képén belül a különbözőség, az ellentét. Ehhez segítségül ismét Wass Albertet és ezúttal Márai Sándort hívjuk.

Egy erdélyi magyar Erdélyben

Wass Albert 1940-ben megjelent Jönnek! című kötete, mely a második bécsi döntés körüli közvetlen eseményeket dolgozza fel, az alábbiakkal kezdődik, 1940. augusztus 30-án:

A RÁDIÓ MELLETT ültünk és vártuk a híreket. Sem kezünk, sem agyunk nem foglalkozott semmivel. Csak éppen ültünk és néztünk magunk elé, mint ilyenkor mindig, egy képre, vagy a szőnyeg valamelyik mintájára akasztva tekintetünket, azzal a fásult apátiával, melyet mint vastag kérget aszalt lelkünk köré a fölénk súlyosodó történelem fülledt várakozása. Vártunk. Huszonkét évig észre se vettük, hogy várunk, hogy ezért a várakozásért nem haladt semmi úgy, mint kellett volna, hogy csak kapkodtunk, szinte céltalanul, ehhez és ahhoz.

Huszonkét évig észre se vettük, csak ebben az utolsó évben döbbentünk rá a valóságra: hogy várunk. Élünk máról holnapra és várunk, terv és cél nélkül visszük dolgainkat, csak éppen, hogy meg tudjunk élni ma, mert a holnap már valami furcsa várakozás ködébe vész, mely ha nem lenne: értelmét vesztené a létezésünk ezen a világon.

Ebben az utolsó évben, hogy a maga teljes egészében ráeszméltünk erre a csökönyös várakozásra, már valóban nem is akartunk egyebet tenni, csak várni. Hétköznapi kálváriánk: küzdelem az egyenlő jogért, hajsza az igazság után, ácsorgás összeharapott fogakkal könyörtelen hivatalokban, a házkutatások úgy peregtek le kifeszített közönyünkön ebben az évben, mint vastagbőrű vadkanról a serét. Már nem törődtünk semmivel.

Aznap éppen az adóhivatalban jártam, egy sérelemre kerestem orvoslást. Kínos és felesleges küzdelem volt, egyik terpeszkedő nagyúr a másikhoz küldött, s a sok hivatali szobában úgy elkallódott az igazam, hogy nem sikerült megtalálnom. Keserű hangulattal tértem haza. A hivatalok kiakasztott propaganda-térképei, a sok vastag betűvel ordítozó szólam, ilyenek, hogy „egy barázdát sem!”, „nincs sem adni, sem kapni valónk”, „Románia a románoké”, s a sok céltalan vitatkozás az adóm körül úgy összezavarták a fejemet, hogy úgy éreztem, mintha egy nagy poros padlás lenne a világ, melyben ezerféle összehalmozott ócskaság között kellene megtalálnom a helyemet.

A vonat tele volt katonákkal, hangosak voltak és veszekedők, szidták a magyarokat s belekötöttek mindenkibe, aki magyarul beszélt. Nem volt különbség másod- és harmadosztály között, mindenki oda szállt fel, ahová tudott, s még a lépcsőkön is emberek ültek. Láttam néhány szakállas, rongyos, sovány embert civilruhában, akik szótlanul álldogáltak a folyosókon, azokról tudtam, hogy magyarok, akiket kényszermunkából eresztettek haza. Én is ott szorongtam közöttük, nem beszéltünk, csak éppen összenéztünk néha, ha nagyon szidta a fajtánkat valaki, s tekintetünk ilyenkor szeretettel és sírva ölelkezett össze. Az öklünk egy kicsit összeszorult s néha sóhajtottunk.

Csak olyankor néztünk körül a tömegben, ha hallottuk a durva ordítást: vorbiti romaneste! Beszélj románul! Ilyenkor kereste szemünk a bajbajutott testvért, akire a szitkok ömlöttek s néha ütlegek is. Helyet szorítottunk neki magunk között, s lassan az egész folyosó magyar lett, tömve kopott, szomorú emberekkel.

(7–8. oldal)

 

Wass Albert emléktáblája Kőbányán – „a kő marad”...
Wass Albert emléktáblája Kőbányán – „a kő marad”...
(Forrás: Wikimedia Commons)

A kisebbségi lét gyönyörű – és szomorú – példáját láthatjuk e sorokban. Ezzel kapcsolatban hadd idézzük Ágoston Vilmos írását, aki egy Tamási Áronnal kapcsolatos történetet is felidéz művében. Woody Allen keserédesen remek filmjére, a Zelig című alkotásra gondolhatunk akkor, amikor az önálló én totális feladásáról, az erősebb környezethez való teljes alkalmazkodásról elmélkedünk. A címszereplő Zelig igazi „kaméleonemberként” saját énjét feladva idomul környezetéhez.A történet szerint Tamási Áron egy vonatfülkében utazik a két világháború közti Romániában – körös-körül románok. Tamási Áron szorongva veszi észre, „hogy románok közé került a fülkében, akik román lapokat olvasnak. A kisebbségi pszichózis kérdésfelvetése: vajon előveheti-e ő is a magyar újságokat, vagy nem?” A folytatásban ezt olvashatjuk – ami talán magyarázat a Wass Albertnél olvasottakra is:

Tamási félelmének is lényeges mozgatója a kisebbségi létezés irracionalitásának kényszerítő hatalma, amihez hozzájárult a székely közösségi előtapasztalat. Nem jó, ha az ember kiválik a közösségből, nem jó, ha idegen, nem jó, ha kisebbségi. És még rosszabb, ha ezt tüntetően, provokatívan hangoztatja mások előtt. Elnyomó, idegen nemzeti hatalmi légkörben, általános kisebbségi védekező magatartási kísérlet az, hogy a kisebbségi úgy érzi, ha nem nyilvánul meg, akkor talán nem tudják meg róla, hogy ő más, észrevétlenül beolvadhat a látszólagos többségbe, az író hasonlatával: zöld, mint a levelibéka. Akkor talán nem foglalkoznak vele, nem válik céltáblává. Ez nem egyetlen kisebbség, ez általánosan „a” kisebbségi léthelyzet pszichózisa.

(69–70. oldal)

 

Tamási Áron
Tamási Áron
(Forrás: Wikimedia Commons)

Ágoston Vilmos korábbi elemzéséből láthatjuk, hogy a kizárólagosság, az isteni és történelmi igazság vélt birtoklása intoleranciát, a kisebbségekkel szembeni fellépést szül. Így érthető a végső konklúzió:

Abban a társadalomban, amelyikben a „történelmi igazságnak” nevezett ideológiai fikció, a mítoszokig menő érvelés helyettesíti a kompromisszumkeresést, az általános emberi jogok védelme vagy tagadása érdekében, a kirekesztés szándékával, vagy éppen ellene küzdve, az a társadalom beteg. Ott bármi megtörténhet. Ott nem csak kisebbséginek nem jó lenni, de többséginek sem.

(71. oldal)

 

Az asszimiláció örök dilemmája: Zelig – az én feladása mellett kaméleonemberként azonosulni a környezettel?
Az asszimiláció örök dilemmája: Zelig – az én feladása mellett kaméleonemberként azonosulni a környezettel?
(Forrás: Wikimedia Commons / AnaïsFernandes / CC BY-SA 3.0)

A kisebbségi létben élő Vasasszentgotthárd, ahol abból a bizonyos rádióból hamarosan felhangzik az új országhatár ismertetése, végül ismét Magyarországhoz kerül 1940-ben. A helyiek a néhány nappal később meginduló magyar hatalomátvételt és a bevonuló honvédséget hatalmas ünnepséggel várják. Hallgassuk meg ismét Wass Albertet erről:

SIETNI kellett a díszkapuval. Lovas legény jelentette, hogy a honvédek már a szomszéd falunál vannak, s délre megjönnek hozzánk.

Néhány perc múlva már nem is emlékeztünk semmire, ami aznap történt. Ácsoltunk, szegeztünk, díszítettünk. Előkerültek a titkon varrt lobogók, színeiket mámorosan itta a lelkünk, s mintha részegek lettünk volna, olyan volt éppen. Néhány perc múlva már olyan távoli volt az egész, a román katonák, a rablás, az aggodalom. Honvédeket vártunk! Tudtuk, hogy ott vannak már a hegyen túl, s ez volt a legnagyszerűbb érzés, amit valaha éreztünk.

Te szegény magyar testvérem, valahol Budapesten, vagy az Alföldön, vagy távol Dunántúl: sajnállak, mert te nem ismerheted ezt az érzést. Nem tudhatod, mi az: honvédeket várni. Sajnállak, mert te nem éltél rabságban huszonkét évet, nem szenvedtél megaláztatást, nem tűrtél idegen parancsot. Téged nem üldöztek, nem raboltak, nem voltál megvetés céltáblája magyarságod miatt. Te nem is tudhatod igazán, hogy mi az, amit mi éreztünk akkor!

Nem lehet szavakat találni erre, és nem lehet mondatba foglalni ezt. Csak érezni lehetett, valami szépet és nagyot, ami hol összeszorította az ember torkát, hol nevetést bugyborékoltatott ki rajta. Hatalmas volt és nagyszerű, a díszkaput ácsolni, díszíteni, öltözni tiszta parádés ruhába, kokárdát tűzni rá, nemzeti színűt, s nem gondolni többet román katonára, szuronyos csendőrre, tiltó feliratokra, házkutatásra, hadbíróságra.

(59. oldal)

Úgy tűnik, az 1918 és 1940 közti huszonkét év és annak minden tapasztalata gyökeres átalakulást hozott a határon innen és túl élő magyarság mentalitásában, megértésében. – Ezt tükrözik Wass Albert szavai is, aki szerint Kis-Magyarországon nem lehet ismerni azt az érzést, amit odaát meg is éltek. De több szem többet lát: hallgassuk meg, hogyan ír Erdélyről, a kis-magyarországi magyarok és Erdély viszonyáról a kassai születésű Márai Sándor.

Egy felvidéki magyar Erdélyben

A szülővárosát elhagyni kénytelen Márai Sándor egészen Észak-Erdély 1940-es Magyarországhoz történő visszacsatolásáig soha nem járt Erdélyben. Így ír erről 1940 szeptemberében:

Nem ismerem Erdélyt, soha nem láttam; csak a lelkét ismerem. Az élet nagy ajándéka számomra, hogy nemsokára megláthatom Váradot, Kolozsvárt.

(216. oldal)

A kassai születésű szerző hatalmas elismeréssel szól az erdélyi magyarságról; kisebbségi magyar a kisebbségi magyarról:

E huszonkét esztendőben Erdély nagy példa volt a trianoni magyarság számára. Az erdélyi magyarság példát mutatott, történelmi magatartása tanított bennünket is, az anyaország fiait. A kisebbségi sors kemény iskola; az erdélyi lélek végigjárta ennek az iskolának minden grádusát. Az a belső, titkos ellenállás, mellyel az erdélyi magyarság védett e huszonkét esztendőben mindent, ami magyar szó, magyar lélek, magyar vagyon és érték, ahogy hallgatott, tűrt, védekezett, ha kellett, alkudozott, góbéfurfanggal mentett, amit tudott, székely erővel védett, amit lehetett, ez a néma székely háború az erdélyi történelem egyik legszebb fejezete marad. Ki tudja megmondani, miféle erőforrásokból táplálkozik egy nép ellenállása? Az irodalom, az életformák, a népi szokások makacs ellenállásával nem bírt a megszálló hatalom. Erdély magyarsága e huszonkét esztendőben sértetlen maradt.

(221–222. oldal)

 

Márai Sándor
Márai Sándor
(Forrás: Wikimedia Commons / Vince)

Egyik erdélyi útja során Márai Sándor megrökönyödve veszi észre, hogy egy anyaországi magyar kritizálja az Erdélybe vezető közlekedési lehetőségek állapotát. A második bécsi döntés Székelyföld és Budapest közt nem biztosította a közvetlen vasúti összeköttetést. Ennek érdekében a magyar állam pengőmilliókat fordított a vasúti építkezésekre – a munkálatok persze nem készültek el egy nap alatt. A szerző – a türelmetlen anyaországi reakciója kapcsán – méltatlankodva így ír:

Valószínű, hogy ez az ember verte huszonkét esztendőn át leghangosabban a törzsasztalt öklével, mikor Erdélyre került sörözés közben a szó. Ez a fajta lusta és tunya kispolgárság, amely most riadozva mesél rémregényeket az erdélyi közlekedési viszonyokról, s amely huszonkét esztendőn át teli szájjal hirdette, hogy Erdélyért semmiféle áldozat nem sok. Ha tudtak huszonkét éven át várni Erdélyre, hát várjanak most szótlanul még egy órát Szászrégenben, gondolom. Ha tudtak teli szájjal szavalni és cikkeket írni a „székely szenvedésről”, tudjanak most szenvedni két, három óra késést a székely körvasúton.

(271. oldal)

Kicsivel később, még mindig a téma kapcsán, így ír Márai:

Huszonkét éven át vertük az asztalt és mellünk, hogy majd mi megmutatjuk, mi tudunk tűrni és vállalni Erdélyért! Hát vállaljuk.

[...]

Erdély ma adósság: le kell törleszteni, szívós munkával, igen, önfeláldozással. A székelyek jobban tudják ezt, mint mi: tűrnek, dolgoznak, hallgatnak, sokszor nélkülöznek, de semmi esetre sem nyűgösködnek.

(272. oldal)

A kortárs írók – legyenek bár erdélyiek vagy felvidékiek – szerint anyaországiak és erdélyiek közt van némi szemléletbeli különbség. De hogy látja vajon a történész ugyanezt a kérdést?

Kis-Magyarország Erdélyben

Nem lehet letagadni azt a – már-már nemzetgazdasági szintet meghaladó – , anyagi és egyéb áldozatot, melyet Magyarország 1940 és 1944 között Észak-Erdély integrálása érdekében hozott. Nem lehet ugyanakkor elhallgatni azt sem, hogy anyaországiak és erdélyiek közt – az újraegyesítés minden öröme ellenére is – voltak okok a különbözőségre. Az 1940-es hatalomátvétel Észak-Erdélyben komoly hiányt idéz elő hivatalnokokban; a magyar kormányzat ezt otthonról pótolja. Ablonczy Balázst idézzük:

A magyarországi tisztviselők megjelenése pillanatokon belül kialakította az erdélyi nyilvánosságban az arrogáns, az erdélyi viszonyokat nem értő, rang- és címkórságban szenvedő „anyás” vagy „ejtőernyős” hivatalnok képét, ami a mai napig elengedhetetlen kísérője az észak-erdélyi magyar évekről szóló beszédmódnak. Egy magas rangú informátor erről így jelentett a budapesti államrendőrség politikai osztályán, szűk egy évvel a visszacsatolás után: „a vezetőállásokat mindenütt mágnásokkal, dzsentrikkel és anyaországbeliekkel töltötték be, csak az egészen kis állásokat dobták oda az erdélyi bennszülötteknek, mint koncot a kutyáknak” – hallotta Erdély-szerte a szóban forgó informátor. Elkeseredésükben sokan még Náray Antal és Somogyváry Gyula szerzeményét, az Erdélyi indulót is átköltötték: „Édes Erdély, itt vagyunk, benned éhen meghalunk”.

(83. oldal)

A második bécsi döntés időpontjában a magyar kormányzat talán mindennél világosabban látta, hogy az új határ csak átmeneti állapot, s talán ezzel is magyarázható az az igyekezet, hogy a visszanyert Észak-Erdélyt minél gyorsabban és minél inkább integrálja a megnagyobbodott Kis-Magyarországhoz. A budapesti kormány igyekezete a hatalom megszilárdítására a rendelkezésre álló relatíve rövid idő alatt, az emiatt okozott feszültségek, a nézőpontbeli különbség anyaországiak és erdélyiek között 1940 és 1944 közt, melyet az erdélyi Wass Albert és a felvidéki Márai Sándor egyaránt detektál, s melyet a történész is tanúsít, leginkább az alábbiakban összegezhetőek, Ablonczy Balázs szavaival:

[...] ebben a négy évben Erdélyben minden a nemzeti szupremácia kiépítését szolgálta – a trafikengedélytől kezdve a marhavásárláson át egészen az autógumi-beszerzésig. Volt, hogy ez csak ürügyként szolgált, olyan beszédmódként, amit elvártak az állampolgártól. De akadt, hogy az állampolgár maga is őszintén hitte: a Hangya-bolt italmérési engedélye a legfontosabb nemzeti ügyek egyike.

(266–267. oldal)

 

Nemzeti szupremácia, nemzeti ügy – már 1940 és1944 között is
Nemzeti szupremácia, nemzeti ügy – már 1940 és1944 között is
(Forrás: nemzetidohany.hu)

Románok, felvidéki, erdélyi és anyaországi (kis-magyarországi) magyarok Erdélyben 1940 és 1944 közt – olyan tanulságokkal szolgáló történet ez, melyből nem csupán az erdélyi magyarok és románok, hanem a trianoni határokon innen élő magyarok is tanulhatnak. Sorozatuk folytatásaként azt vizsgáljuk meg, hogyan ír a kassai születésű Márai Sándor az 1938. november 2-ai első bécsi döntésről.

Felhasznált irodalom

Ablonczy Balázs: A visszatért Erdély 1940–1944. Jaffa Kiadó, Budapest, 2011.

Ágoston Vilmos: A kisajátított tér. A nemzeti képzelet Doru Munteanu és Wass Albert műveiben. EÖKiK, Budapest, 2007.

L. Balogh Béni: Küzdelem Erdélyért. A magyar-román viszony és a kisebbségi kérdés 1940–1944 között. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2013.

Márai Sándor: Ajándék a végzettől. A Felvidék és Erdély visszacsatolása. Helikon Kiadó, Budapest, 2004.

Wass Albert: Jönnek!/Adjátok vissza a hegyeimet! (Két regény egy kötetben). Kráter Műhely Egyesület, Budapest, 1987.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X