A 18–19. század tankönyveit lapozgatva korábban már láthattunk példákat arra, hogyan is étkeztek eleink, milyen viszonyok uralkodtak e korban a korrupció, előítéletek és tudatlanság terén, ill. hogyan is vélekedtek akkoriban nyelvekről és nyelvtanulásról. E tankönyveket fellapozva azonban azt is érdekes megfigyelni, hogyan jelennek meg bennük a férfiak és a nők – nem figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy az alább következő 18–19. századi tankönyvek írói kivétel nélkül férfiak. Így talán az sem meglepő, hogy több tankönyvben a nők – számos, itt nem említett, de a tankönyvekben ábrázolt más jó tulajdonságuk mellett – pletykálkodnak. Ha azonban a dolgok mélyére nézünk, más is kiderül.

Pletykálkodók
(Forrás: Wikimedia Commons / Emil Mayer (1871–1938))

Pletyka és csipkelődés

Vörösmarty Mihály tankönyvszerzőként is jeleskedett: 1832-ben jelent meg Kurzgefasste ungarische Sprachlehre című tankönyve, melynek egyik utcán zajló jelenetében két nő pletykálkodik – hamarosan azonban az is kiderül, ki is a pletyka terjesztője.

– Tudja ön, mi újság?

– Nem, épen semmit sem tudok.

– Hogyan? Ön nem tudja, amit az egész város beszél?

– Én semmi beszédet (hírt) sem hallottam.

– Csak teteti kegyed magát, mintha nem tudná.

– Ha tudnék felőle, megmondanám kegyednek.

– Alkalmasint tehát hamis hír; mert kegyednek tudnia kellene.

– Mondja meg ön, kérem: igen kíváncsi vagyok megtudni.

– Mondják, hogy kegyed férje követté neveztetett a nagy Mogolhoz.

– Ki mondja azt?

– Mindenek beszélik: még ma is hallottam.

– Szabad tudnom, ki mondotta önnek?

– Hiteles személy. Én ** úrtól tudom.

– Az hazug. Mondja ön neki nevemben. Ha mindent el akarnék mondani, amit felőle beszélnek, sokat kellene elmondanom.

Úgy tűnik, pletykálkodik itt mindenki: férfiak, nők egyaránt – de mi a helyzet a másik, azonos nembeli beszélgetőpartner froclizásával?

Paap János Hathangú ének avagy hat nyelveken folyó kérdezkedésekre s feleletekre egyformán elintéztetett magyar, deák, német, anglus, francia s olasz nemzeti beszélgetések című, 1796-ban megjelent könyvében arra láthatunk példát, hogy egy egészen ártatlannak induló párbeszéd két női szereplője villámgyorsan eljut egymás gyanúsítgatásáig.

– Ki adta kednek ezt a fülbe valót?

– A bátyám N-ből hozott e féléket.

– Vagy inkább a szeretője.

– Nincsen szeretőm.

– Csak titkon tart.

– Bizonyítom az úrnak, hogy én a bátyámtól 4 sor gyönggyel, kereszttel és arany lánccal ajándékba nyertem.

– Kívánnék én is ollyan bátyát, ki nékem is olly drága dolgokat ajándékozna.

– A ked szeretője még sokkal kellemetesebbet ád.

– Semmi szeretőről nem tudok.

– Talám majd meghalljuk.

– Vagy soha sem.

De kitől van a fülbevaló?
(Forrás: Wikimedia Commons / Johannes Vermeer (1632–1675))

Mielőtt azonban arra a következtetésre jutnánk, hogy a tankönyvek alapján csak a nők hajlamosak egymással csipkelődni, arra is találunk példát, hogy a másik kipécézésében a férfiak sem maradnak le. Több nyelvkönyvben ugyanakkor a nők a béke megteremtőinek, válságos helyzetek megoldóinak üdvös szerepében tűnnek fel.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Fékek és ellensúlyok

A férfi iszik, s így volt ez már a 18–19. században is. Ha pedig nem iszik, minimum megszólják – asszonyi közbelépés kell ahhoz, hogy az étkezőasztal körül ülő nagyivó által kipécézett bornemissza ne legyen további sértések tárgya. Erre látunk példát Verseghy Ferenc Ungarische Sprachlehre című, 1805-ben megjelent kötetében, ahol a női szereplő igen ügyes húzással tereli el az ivás és nem ivás körül zajló beszélgetést olyan irányba, hogy lehetőleg senki ne váljék további verbális agresszió áldozatává.

FRANKFI. Öcsém uramnak nem tetszik talán a bor?

FERENC. Bornemisza vagyok.

VISZDOMI. A ludak is bornemiszák.

JULIS. Valamint többnyire a fejér személyek is.

VISZDOMI. Bocsásson meg a kisasszony eggy falusi embernek, aki tréfájával megsérteni valóban nem akarta.

JULIS. Kérem az urat, ne magyarázza mondásomot rosszra.

FRANKFI. A bornemiszákot az én húgom nagyon védelmezi. Mást szokott ő a ludak iránt való hasonlatosságra felelni, de most az urat, mint új vendéget, megkíméllette.

VISZDOMI. És e felelet mibül áll vallyon?

FRANKFI. Csak abbul, hogy a bort a medvék is nagyon szeretik.

VISZDOMI. Igaz. De a ménesit vagy a tokajit csak kimártogattya még is a kisasszony eggy kis édességgel?

JULIS. Orvosság gyanánt ollykor.

VISZDOMI. Így hát a ludak közé nem tartozik.

Aki férfi, addig iszik...
(Forrás: Wikimedia Commons)

Az agresszió azonban nem csupán verbális lehet: oly korban éltek eleink e földön, amikor a vélt vagy valós sérelmek megtorlásának igazán férfihoz méltó eszköze magától értetődő módon a párbaj volt. Vörösmarty fentebb már idézett tankönyvének egy jelenetében a féltékeny férj párbajra hívja ki ismeretlen ellenfelét, mert az (a férj véleménye szerint) azzal, hogy megsértette feleségét (azaz a nyílt utcán ismeretlenül a karját nyújtotta a szóban forgó hölgynek), olyan bűnt követett el, melyet csak vérrel lehet lemosni. A kibontakozó kakasviadalnak maga a feleség vet véget, aki az elszabaduló indulatokat néhány jól irányzott szóval helyreteszi.

– Szabad választásra hagyom a fegyvereket. Pisztollal akar-e ön víni, vagy karddal?

– Pisztollal. Itt van kettő, egyenlően megtöltve. Válasszon.

– Én ezt veszem. Nem hoz ön secundánsokat?

– Nincs rá szükségem.

– Nekem sincs. Ha önnek tetszik, itt megállhatunk.

– Legyen! (Nem bánom.) Mérjük ki a távolságot – hat lépés –, jól van. Lőjön ön előbb, ön a bántott rész.

– Pisztolom nem sült el, most az úron a sor.

(Az asszonyság, ki ezen beszédek egy részét hallotta, szaladva jő.)

– Meg nem engedhetem, uraim, hogy illy csekély tárgyért, millyen mostani vitájoké, egymás élete ellen törjenek. Ha valaki bűnös volna, én volnék az; olly szerencsétlen valék, hogy a sétahelyen (Promenade) megcsuszamodtam (megsikamlottam) s elestem. Ezen úr olly jó vala, hogy fölemelt s karját nyújtotta; elfogadtam azt, s kérém, vezetne haza, amit meg is tett.

– Ha így van a dolog, önnek köszönettel tartozom s bocsánatot kérek.

– Mindenekben csak kötelességemet teljesítém. Megbocsátom önnek tévedését.

A gyakorlatból merítve
(Forrás: Wikimedia Commons)

Joggal tesszük fel ezek után magunknak a kérdést: vajon hogyan jelennek meg a nők (és a férfiak) napjaink tankönyveiben?

Forrás

Ne sajnálja a száját kinyitni. Társadalmi szokások a nyelvkönyvek tükrében. Magvető, Budapest, 1978