Minden nyelv esetében megfigyelhetők bizonyos fázisok, amiken a gyerekek keresztülmennek, mire kiforrott nyelvtudásra tesznek szert. Ez a jelnyelv esetében sincs másként, mindennek hátterében pedig az agy érése áll: a nyelvért és a mozgásokért felelős központoknak el kell jutniuk a megfelelő fejlődési szintre, hogy képesek legyenek ellátni a feladatukat. A környezetben tapasztalható nyelvi információkat az agy nagyjából azonos feladatként dolgozza fel – akármilyen nyelvet is sajátít el a gyerek: fel kell fedeznie az egyes elemek jelentését, rá kell jönnie a nyelvtani szabályokra, és mindezeket meg kell próbálnia alkalmazni is. A mozgások esetében egy hangzó nyelv fejlődése során a hangok kiejtéséhez szükséges, a hangképző szerveket érintő apró mozgásoknak kell kellően kifinomulniuk: hová kell illeszteni a nyelv hegyét, mennyire kell szétnyitni az ajkakat, de ugyanígy a gyakorlás révén alakul ki az is, hogy a hangszalagoknak milyen állást kell felvenniük. Jelnyelv esetén viszont a kézmozdulatok létrehozásához szükséges nagyobb és finomabb mozgásoknak kell megfelelő pontossággal működniük. Mindez életkoronként előrehaladó fejlődésként figyelhető meg.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Az első jelek, jelkezdemények már 6 hónapos kor körül megjelennek, míg az első hangzó nyelvi, már szónak tekinthető egységek inkább csak 9-10 hónapos kor körül bukkannak fel. Egyes vélemények szerint ez azzal magyarázható, hogy a jelelés megkezdéséhez a könnyebben kialakuló nagyobb mozgások már elegendőek, miközben a beszédhangok előállításához egészen finom motorikus mozgásokra, apró szervek aprólékos beállítására van szükség még egy részleges siker eléréséhez is. Mások viszont úgy ítélik meg, hogy lényegében inkább egyéni értelmi fejlődés kérdése, mikor bukkannak fel az első „szavak” – akár hangokkal, akár kezek mozgása révén előállítva –, hiszen a nyelvhasználathoz előbb az elvont gondolkodásnak el kell érnie egy megfelelő szintet.

Ha már az agy szerepe szóba került, érdemes megemlíteni egy neurolingvisztikai felfedezést, amelyre Helen Neville bukkant 1987-ben. A kutatónő születetten siket, illetve halló személyek perifériális látását vizsgálta, eközben figyelt fel arra, hogy ha a születetten siket kísérleti személyek perifériális látómezejébe bekerült valamilyen tárgy, akkor az agy egy bizonyos területén (a bal temporális és parietális lebeny határán) náluk jóval erősebb aktivitás mutatkozott, mint a hallóknál.

Az agy főbb területei: a zöld a temporális lebeny, a sárga a parietális lebeny
(Forrás: Wikimedia Commons)

Ez a terület a hallóknál hallással kapcsolatos feladatokat lát el, konkrétan a hallott megnyilatkozások nyelvi feldolgozásáért felelős. A kísérlet tehát arra mutatott rá, hogy a születetten siket egyéneknél, akik esetében a csecsemőkori hangingerek nem jutnak el ehhez a területhez, és ezáltal nem stimulálják azt arra, hogy hallási központtá váljon, akkor más funkcióra, egy nekik sokkal „fontosabbra” kezdik használni ezt a zónát, ezáltal a periferiális látásuk jóval fejlettebbé válik. Talán nem véletlen, hogy beszélgetés közben a siketek alapvetően beszédpartnerük arcát figyelik, nem a kezeit, mégis pontosan érzékelik annak mozdulatait, formációit, sőt akár még a beszélgetésen kívül eső dolgokat is.

Ahogy az apró kezek beszélni kezdenek…

Ahogy azt a bevezetőben már említettük, sok hasonlóságot fedezhetünk fel a hangzó nyelvvel, illetve a jelnyelvvel még épp csak ismerkedő gyerekek fejlődésében – az alábbiakban ezeket a jelenségeket párhuzamba állítva mutatjuk be. Megfigyelték, hogy kezdetben a halló csecsemők jóval többféle hangot képesek képezni, mint pár hónappal később, amikor már szavakat mondanak. Ennek hátterében is az áll, hogy az anyanyelvben nem szereplő hangok leépülnek, eltűnnek a repertoárból, mivel „nincs rájuk szükség”. A jelnyelvet elsajátító gyerekek is rengeteget játszanak a kezükkel, egy idő után ők azonban azt tapasztalják, hogy a kézmozdulatokhoz jelentések is társulnak, és a felnőttek szándékosan hoznak létre bizonyos mintázatokat, mozdulatsorokat. Kezdetben a jelnyelvvel ismerkedő gyerek éppúgy jóval többféle kézformát állít elő „gyakorlásképpen”, mint amit később a jelelésben használni fog – hasonlóan a hangzó nyelvet próbálgató gügyögő csecsemők.

A legegyszerűbb és ezért legkorábban megjelenő kézformák és azok hivatalos elnevezései

A jelnyelv korai szakaszában észrevehető, hogy a kezek még nem annyira ügyesek. Ha közelebbről is megvizsgálunk egy-egy kezdeti „jelproduktumot”, felfedezhetjük, hogy a gyerek az egyes ujjait csak fokozatosan képes teljes mértékben használni. Például lehet, hogy csak a kisujját szeretné kinyújtani, de vele mozdul a gyűrűsujja is, sok gyakorlásba telik, mire sikerül uralnia a kezét, testének ezt az apró darabját. Ezért van az, hogy egészen pici korban más kézformával jelelnek bizonyos jeleket a gyerekek, mint amivel a felnőttnyelvben kellene, máskor a mozgás egyszerűsödik le. Ez hasonló ahhoz, amikor a hangzó nyelven a picik kezdetben még nem képesek minden hangot pontosan előállítani, bizonyos mássalhangzók csak később tisztulnak le (ehhez akár logopédus segítségére is szükség lehet), és sokáig hibásan ejtenek bizonyos szavakat. Az alábbiakban erre mutatunk néhány példát. (A gyereknyelvi felvételeken egy alapvetően halló, ritkán jelelő környezetben nevelkedő kisfiú látható, 17 hónapos korában, illetve CICA jelet bemutató képen ugyanő szerepel már 3 évesen, az 5 éves bátyja társaságában.)

A KAKAS jel esetében a képen látható kisfiú az 5-ös (széttárt tenyér) kézforma helyett a G)-t (behajlított mutatóujját) használja, a feje tetejét is ezzel érintgeti meg. Az 5-ös kézformát más jelben viszont már használja.

A ’kakas’ jelentésű elem egy gyermek és egy felnőtt jelelésében
(Forrás: Szabó M. Helga – Csernyák Hajnalka)

A MAJOM / CSIMPÁNZ jelben a kézforma a természetes laza tartáshoz hasonló, a mozgás is könnyűnek számít, emiatt ez a jelkivitelezés szinte tökéletesen egyezik a felnőttnyelvivel.

A ’majom’ jelentésű jel egy gyermek és egy felnőtt jelelésében
(Forrás: Szabó M. Helga – Csernyák Hajnalka)

A CICA jel esetében az F-kézforma az alábbi képen szereplő hároméves kisfiúnak még mindig problémás, helyette az egyszerűbb G-t (nyújtott mutatóujjat) használja. (A képen szereplő halló gyereknél ez elsősorban a ritka jelnyelvi input miatt lehet így, mert ennyi idős korban, rendszeres jelnyelvi hatások közt nevelkedő gyereknek ez már menne…) A képen szereplő nagyobbik gyerek a HAT számnévi formát mutatja, miközben a könyvben látható képekről beszélgetnek.

A CICA jel egy gyermek és egy felnőtt jelelésében
(Forrás: Szabó M. Helga – Csernyák Hajnalka)

A mozgások is különböző nehézségi fokot jelentenek a piciknek. Az egyenes mozgásokból legkönnyebben a fel-le, majd a jobbra-balra irányokat tudják kivitelezni, a testtől kifelé, illetve a test felé irány csak később jelenik meg helyesen. Az ívelt és körkörös mozdulatok kezdetben hibásak, sokszor két egyenes vonalú mozgás kombinációjával valósítják meg ezeket (például ívben fel = fel + oldalra). Az itt látható OROSZLÁN jelben a kézforma a természetes, nyitott tenyérállás miatt könnyen utánozható, de a teljes mozgásíven még nem viszi végig a kezét, csak a kiindulási pozícióba állítja, viszont a mimika utánzása tökéletes.

Az ’oroszlán’ jelentésű elem egy gyermek és egy felnőtt jelelésében
(Forrás: Szabó M. Helga – Csernyák Hajnalka)

A teljes kéz mozgatása azonban még így is könnyebb és hamarabb tökéletesedik, ahhoz képest amikor egy finomabb, úgynevezett mikromozgást kell létrehozni – például a csuklót elfordítani vagy az ujjakat finoman rázogatni. Ha csak ilyen apró mozgást tartalmaz egy jel, akkor kezdetben a gyerek enélkül, lényegében „állóképként” jeleníti meg. Ha az utánozni kívánt jelben egyszerre szerepel egy nagy mozgás és egy finom mozgás, akkor az utóbbit elhagyva, csak durvább változatban fogja tudni létrehozni az adott jelet. Ilyen például az alábbi képen szereplő TŰZ jele – itt a kézformával nincs probléma, a kezek fel-le mozgása már megvalósul, de a finom csuklómozgás még hiányzik. Ez tehát a komplex mozgása miatt jelenik meg a felnőttnyelvitől eltérően egy gyermek jelelésében.

A TŰZ jel egy gyermek és egy felnőtt kivitelezésében
(Forrás: Szabó M. Helga – Csernyák Hajnalka)

Amikor pedig egy jelet nem közvetlenül a test előtt, hanem valamely nehezebben kontrollálható, nem látható részen (például a fejtetőn vagy a fülnél) kell kivitelezni, egy ideig ugyancsak bizonytalankodást tapasztalhatunk. A MACI jel esetében a gyerek néha még nehezen „találja meg” a feje tetejét, és nem is valódi kis köríves mozgásokat végez, csak érintgeti a fejet, a kézforma nem nehéz, ezért azt helyesen használja.

Az inkább gyermeknyelvinek számító MACI jelet eltérő módon kivitelezi egy gyermek és egy felnőtt
(Forrás: Szabó M. Helga – Csernyák Hajnalka)

A jelelő szülő is gügyög

S ahogy a gyerek készségeihez és igényeihez igazodva bizonyos szavak helyett egyszerűsített vagy éppen játékos formájú szavakat használunk (pl. ló – paci), ez jeleléskor is megfigyelhető a szülők részéről: dajkanyelv tehát jelben is létezik! Például a hagyományos VIRÁG jelben szerepel egy egyenes vonalú, jobbra tartó mozgás, de az ezzel párhuzamosan megjelenő mikromozgás, azaz az ujjak finom rázogatása még nehéz lenne, ezért a dajkanyelvi változatban „csokrot emelünk az orrunkhoz”, az ökölbe szorított (hivatalos nevén: S) kézformát használva.

A ’virág’ jelentésű elem valódi jelnyelvi és dajkanyelvi változata
(Forrás: Szabó M. Helga – Csernyák Hajnalka)

Az ELEFÁNT jellel az a gond, hogy az ormányt felidéző mozgás bonyolult, többszörösen kanyarog, ezért ehelyett a két kéz a nagy lebegő füleket imitálja a dajkanyelvi változatban.

Az ELEFÁNT jel különböző változatai. A két szélen a bonyolult mozgású felnőttnyelvi változatok láthatók, középen a dajkanyelvi forma szerepel
(Forrás: Szabó M. Helga – Csernyák Hajnalka)

Ezt a formai egyszerűsítő elvet a babajelbeszéd gyakorlói is alkalmazzák, de a jelnyelvi mesemondásban is tetten érhető. 

Az a fránya nyelvtan!

A gyerekeknek azonban ahhoz, hogy a nyelvet használni is tudják, nem elegendő, hogy eljussanak a helyes hangképzésig vagy a helyes kézmozdulatokig. A nyelvtani szabályokra is rá kell jönniük, azokat is alkalmazni kell tudniuk. Aki már találkozott 1–4 éves gyerekkel, az tudja, hogy a gyerekek sajátos hibákat követnek el: majmotot vagy majomt (’majmot’), kők (’kövek’), eszni (’enni’), kezeje (’keze’), tiem (’enyém’), késvel (’késsel’), szebbebb (’szebb’), stb. Ez azt mutatja, hogy a nyelvelsajátítás későbbi fázisaiban  a gyerek már saját ismereteit teszteli, s ez éppen a hibáiból vehető észre. A hallott (jelnyelv esetén: a látott) anyag alapján „megállapít” szabályokat, majd ezeket az egyenként felderített szabályokat megpróbálja minden hasonlónak ítélt elemre alkalmazni. Igen ám, de a kivételeket még nem tudja, így legtöbbször ezeknél hibázik, vagy még nincs tisztában azzal, hogy például a magyar igeragozásnak két változata él párhuzamosan egymás mellett, egy alanyi és egy tárgyas ragozási sor. Amikor kijavítják, vagy egyszerűen csak hallja később néhányszor a szabályostól eltérő ragozott formákat, ezeket felveszi egy külön listára, s onnantól már tudja, hogy azok a szavak nem szabályosan viselkednek, többé nem rontja el azokat. Hasonlóképp építi be saját nyelvi rendszerébe a párhuzamos ragozási mintákat is.

A nyelvtani szabályok megjelenése és tudatos használata a jelnyelvet tanuló gyerekeknél 2,5–3 éves korban kezdődik. Az egyik legnehezebb szabály, hogy a jelnyelvben a szereplőkhöz térpontokat rendelünk: ha magamra mutatok, az lesz az ’én’, ha a beszélgetőpartneremre, az lesz a ’te’, ha bárhová oldalt a térben, az jelentheti azt, hogy ’ő’ vagy ’az’. Ezeket a lejegyzésben „index-G”-vel szoktuk megnevezni. A jelnyelvi „igék” egyik részét nem kell, nem lehet ragozni (ezek a változatlan tövűek), ilyenkor csak rámutatunk a megfelelő térpontra, és utána mutatjuk a cselekvést vagy érzelmet kifejező igei elemet, például: index-G-1 ALSZIK = ’én alszom’; index-G-3 ALSZIK = ’ő alszik’). A jelnyelvi „igék” másik részének a mozgását mindig abba a térszeletbe kell fordítani, amelyik a cselekvőhöz kapcsolható (épp ezért ezeket változó tövű jeleknek hívjuk). Ilyen például az AD, ahol az alapforma 1-AD-2 ’én adok neked’, de ha már azt szeretném mondani, hogy ’te adsz nekem’, akkor meg kell fordítanom a mozgás irányát: 2-AD-1. Kezdetben a gyerekek még szívesebben egyeztetik a szereplőkkel a változó tövű jeleket is változatlan tövűként, azaz rámutatnak a személyre vagy megnevezik azt, és egyszerűen hozzákapcsolják az „ige” alapformáját, azaz úgy kivitelezik ezeket a jeleket, mintha ők maguk lennének a cselekvők. Csak később tudatosul bennük a térpontkezelés és az azzal összefüggő további szabályok sora.

Az AD jelnek a 3. személyű cselekvővel helytelen és helyes módon egyeztetett formája
(Forrás: Szabó M. Helga – Csernyák Hajnalka)

A gyerekek a proformok közül először csak a gyakrabban használtakat és vizuálisan könnyebben értelmezhetőeket használják szabályszerűen, a ritkábbakat is ezekkel helyettesítik, például a ’verseny(ez)’ kifejezésre az autóverseny jelét (2xB-fekve proform) használják motorok és emberek esetén is.

A ’verseny(ez)’ jelentés különféle módon kifejezve
(Forrás: Szabó M. Helga – Csernyák Hajnalka)

A kicsik 5–6 éves korban már tisztában vannak a felnőtt jelnyelv szabályaival, de a finomabb szerkezetek, bonyolultabb szabályok kivitelezésénél akár még 7-8 éves korban is felbukkanhatnak hibák. Ez a legtöbb hangzó nyelv esetében is igaz, lényegében az iskolába kerülés idejére jutnak el a gyerekek egy olyan szintű nyelvtudás birtokába, ami már kellő alapot biztosít az ismeretek befogadására.