Felnőttként is gyakran tapasztaljuk, hogy valamire egyszerűen nem jut eszünkbe a megfelelő szó. Különös kínokat tud ez okozni akkor, amikor valamit  írásban kell megfogalmaznunk, de a hétköznapi társalgásainkban is tapasztalhatjuk, hogy valami éppen nem ugrik be, hogy valamit rosszul, pontatlanul, bénán fogalmazunk meg. Szerencsére – hála a beszélgetőpartnerek együttműködésének – ez nem szokott fennakadást okozni a beszélgetésekben. A helyzetről, a beszélgetőtársról, a világról és sok minden másról megszerzett ismereteink alapján kiegészítjük, ha kell, akár javítjuk is magunkban az elhangzottakat. Mindezt teljesen spontán módon tesszük, általában nem is tudatosítjuk.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Nem így van ez akkor, amikor a beszédet még csak most tanuló gyerekekkel társalgunk vagy az ő társalgásukat hallgatjuk kívülállóként. Nyilván eleve jobban érdeklődünk a megfogalmazás módja iránt, így jobban észrevesszük a furcsaságokat, amelyeket aztán hajlamosabbak vagyunk megjegyezni.

Szándékosan nem csupán a szókincsről beszélünk, hanem mindenféle nyelvi eszközökről – például toldalékokról is.

Persze gyakoribbak is ezek a furcsaságok a gyerekek nyelvében, hisz az eszköztár, amiből válogatnak, még a fejlődés során jó ideig sokkal kevesebb elemből áll, mint a felnőtteké. (Természetesen ebben egyénileg is igen nagyok az eltérések.) Az alábbiakban olyan esetekre mutatunk példát, amikor valami hiányzik  gyerekek nyelvi eszközkészletből, és ezt a hiányt valahogyan áthidalják a társalgás során.

Egyszerű esetnek mondható, amikor a gyerek egy általa már ismert, és bizonyos helyzetekben használt szót próbál meg használni valamilyen új helyzetben, új jelentésben. Ezt figyelhetjük meg Léna₁ beszédében, aki 30 hónapos korában így próbálkozott a megnevezésekkel:

Takarónak nevezem [a kendőt].

Hátizsáknak gondolom [a tarisznyát].

Az is előfordulhat, hogy nem egy kifejezés jelentését próbálják meg a fenti módon kitágítani, hanem valamilyen külsődleges hasonlóság alapján utalnak a megnevezni kívánt dologra. Vélhetően Manka pontosan tudta, hogy este az égen nem egy banánt lát, sőt, nyelvi tapasztalatából azt is sejthette, hogy nem banánnak fogják hívni azt a valamit. De szintén nyelvi tapasztalatából kiindulva arra is bizton számíthatott, hogy meg fogják érteni, hogy mire gondol, ha a banán szót használja.

Banán
(Forrás: Marten Gimp)

Manka: Mi az ott?
Anya: Hol, micsoda?
Manka: Az a banán.
Anya: Milyen banán? Ja, a Holdra gondolsz? Ott fent, az a Hold. Nagyon szépen látszik most.
Manka: Ühüm, a Hold. Banánhold.
Anya: Ezt jól kitaláltad.
Manka: Csak viccből. Viccből mondom, Anya.

Forrás: Manka mondta

Nagyon hasonló történt Livivel, amikor alig több mint 2 évesen valami szokatlan hangot produkált, amit így fogalmazott meg:

Anya, büfögött a popsim!

Ahogyan a ragozások esetében, úgy a megfelelő kifejezések megtalálásában is nagyon nagy szerepet játszik az analógia. Léna₁ például 30 hónapos korában úgy gondolkodott, hogy a szem becsukódik, akkor ellenkező esetben nyilván kicsukódik. Természetesen logikus lenne, ha a ki és a be csak az irányt jelölné, de sajnos nem így van...

Jaj, nem tudok aludni, kicsukódik a szemem mindig.

Még érdekesebb, az az eset, amikor két létező, a gyerek számára vélhetően ismert kifejezésből alkot egy harmadikat úgy, hogy összevegyíti („összerántja”) a két szót. (Ez a szóalkotási mód egyébként nem ismeretlen, bár nem túl gyakori; így jött létre például a csőr szó a csőből és az orrból.) Benedek is vegyített egyet három évesen a buli és a mulatság szavakból:

Nagyon nagy bulitság lesz vasárnap, hurrá!

Előfordul aztán olyan eset is, amikor egyszerűen nem hibázik rá a gyerek egy-egy kifejezésre. Nem könnyű ez például akkor, amikor köznyelvi metaforikus kifejezésekről van szó. Rengeteg ilyen van, és általában annyira megszokottak, bevettek már, hogy szinte észre se vesszük, hogy ezek metaforák. De a gyerekek számára, még nem mindig teljesen világos, hogy melyik kifejezés használatos ilyen értelemben. Livi 2 évesen a következőt mondta:

‎Anya: Livi, most kérdezek egy nehezet.
Livi: Ne, inkább egy puhát.

De nem csupán a szavakat lehet helyettesíteni hasonló jelentésűekkel. Adatközlőink között volt olyan, aki toldalékot is helyettesített egy másikkal. Marcell nagyon jól tudta, hogy a névszók többes számú alakjaiban a -k toldalék szerepel: ujjak, ujjakat, ujjakon stb. A birtokos toldalékokkal is tökéletesen tisztában volt már: ujjam, ujjad stb. A kettőből aztán logikusan kikövetkeztette a következő szóalakot:

Megmosom az ujjamakat.

Teljesen logikus választás: birtokos toldalék, többes szám jele, rag. A két jel (birtokos és többes szám) sorrendjével persze vitatkozhatnánk, mert lehetne a szóalak ujjakamat is. Az, hogy van a magyarban külön egy számjel (az -i)a birtokos alakokban, nehézség, amit külön meg kell jegyezni, hogy az ujjaimat szóalak kijöjjön.

Ujjamak
(Forrás: Wikimedia Commons / Brett L. / CC BY-SA 2.0)

A szavakkal is előfordul, hogy ismeretlenek helyett a gyerekek inkább ismerőseket mondanak. Különösen vicces ez akkor, amikor másként ismétlik az előzőekben elhangzottakat. Teo számára a kordábannak semmi értelme, nade a csordában az mégis ismerősebb!

Anya: Teo, a szétgurult golyókat, légyszíves, tartsd kordában!
Teo: Jó. Csordában tartom őket.

És persze, ha nincs kéznél a pontos szóalak, még mindig lehet valami hasonló hangzásút találni, amiből érteni fogják. És a felnőttek valóban általában megértik. Sőt, ha elég viccesnek találják, akkor akár évekre is megmaradhat egy-egy ilyen neologizmus a családi nyelv szókincsében. Ismerünk olyan családot, ahol a gyerek a fülhallgató szót nem találta, vagy túl hosszúnak és bonyolultnak érezte, így hallgafüldőtőnek nevezte el. A túlbonyolított, mulatságos szóalak pedig fennmaradt a családban. Léna₁ is valami hasonló módszerrel alkotott új kifejezést; a nyafogtam szó helyett ezt használta:

Nyafú voltam.

Az is előfordult, hogy Léna₁ teljesen új szót alkotott, aminek ráadásul „hangulatfestő ereje” is van, szinte látjuk a beduffolást:

Beduffolt
(Forrás: Wikimedia Commons / Philipp Weigell / CC BY 3.0)

A csiga beduffolt a házába.

Láthatjuk, hogy milyen sokféle módszer van arra, hogy a még korlátozott, kissé bizonytalan rendszert jól tudják hasznosítani a gyerekek. És végül is mi, felnőttek sem követünk teljesen más módszereket akkor, amikor valamire nem találjuk a megfelelő kifejezést.