A fentiekből egyértelműnek tűnne, hogy a spanyolban történhetett az újítás – a [ch] hang megléte egyébként sajátosan megkülönbözteti őt a többi újlatin nyelvtől – csakhogy van egy kis csavar is a dologban: ugyanis ez a j által jelölt spanyol [ch] hang sok esetben nem is azonos eredetű az ugyanezzel betűvel jelölt francia, katalán vagy portugál [zs] hanggal (tehát többnyire nem is az ugyanolyan eredetű szavakban szerepel; ezt még később részletezem).

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Hogy megértsük, pontosan mi történt, egészen a 12. századig kell visszamennünk. Ekkor még a spanyol mássalhangzórendszer sem különbözött nagyon a többi újlatin nyelvétől (bár ebben a korban még nem igazán beszélhettek „újlatin nyelvek”-ről, csupán népi latin nyelvjárásokról), ami a hasonló hangokat illeti. Három pár „sziszegőhanggal” rendelkezett, a zöngés–zöngétlen megkülönböztetésével, hasonlóan a mai olaszhoz, amelyek a következők voltak (szögletes zárójelben a hang, utána zárójelben a jelölésére szolgáló betűvel):

[sz] (s-, -s, -ss-) és [z] (-s-),

[c] (ç) és [dz] (z), valamint

[s] (x) és [zs] (j, ge, gi).

Mint látható, a 12. századi spanyolban (óspanyolban) a j és a g (e, i előtt) még szintén a [zs] hangot jelölte. Így volt ez egészen a 15. század végéig, amikor is elkezdődött egy hangváltozás. Itt el kell azt is mondani, hogy egy nyelvben nem elég azt vizsgálni, hogy egy adott hang miért változott meg: a hangok ugyanis valamilyen rendszert alkotnak, és valójában ez a rendszer változik meg, különböző tényezők (pl. belső szerkezeti okok, más nyelvek befolyása stb.) hatására. A spanyolban ez a lassú változás a 16–17. században zajlott le (ezt tekintjük egyébként a középspanyol korszaknak, melyben az irodalom is virágzott), és következőképpen történt:

Először eltűnt a zöngés–zöngétlen megkülönböztetése az utóbbiak javára, így maradtak tehát a rendszerben az [sz], [c] és [s] sziszegőhangok.

Zöngés-zöngétlen: rezegnek a hangszalagok vagy sem?
(Forrás: wikimedia commons / Samir (CC BY-SA 3.0) )

A második lépésben a [c] hang [sz]-szé egyszerűsödött. Mivel így alig volt hallható különbség a [c]-ből származó, és az eredeti [sz] (s) között (az utóbbit valamivel lágyabban, a nyelvhegy megemelésével ejtették), ezért az északi területeken élő beszélők a kettő közötti különbséget oly módon próbálták fenntartani, hogy [c]-ből származó [sz] kiejtését „eltúlozták”, így az angol thing szó th-jához hasonló hanggá alakult (a tudományos fonetikai átírásokban [θ] a jele); ezzel szemben a déli területek beszélői más megoldást választottak: inkább belenyugodtak, hogy eltűnt a különbség a két hang között, így ma a nyugat-andalúziai nagyvárosokban, a Kanári-szigeteken, valamint egész Spanyol-Amerikában csak egyetlen, a magyar sz-hez hasonló [sz] hang létezik, melyet írásban az s, c (e, i előtt) és a z betű is jelöl. Az a tény, hogy az utóbbi történt szintén a portugálban, az okcitánban, a katalánban, a franciában, valamint a középkori Spanyolországból kiűzött zsidók archaikus kasztíliai nyelvváltozatában, a ladinóban is, arra enged következtetni, hogy ez a változás előbb ment végbe, mint az északi megkülönböztető ejtés – [θ] vs. [sz] – kialakulása. (Ennek ellenére gyakran találkozhatunk nem tudományos spanyol forrásokban olyan állításokkal, melyek azt sugallják, hogy északi, megkülönböztető ejtés az „eredeti állapot”, míg a déli és a latin-amerikai nyelvjárásokból „eltűnt a megkülönböztetés”; de valójában természetesen nem ez történt: egyik változás sem eredetibb a másiknál, csak eltérő. Az már persze más kérdés, hogy miért éppen az egyik változás történt az összes többi újlatin nyelvben, és nem a másik, de erre aligha tudjuk a választ.)

Végül a harmadik lépésben az [s] hang – amely egyrészt a bizonyos latin mássalhangzócsoportok (-C’L-, -G’L-, -LJ-) lágyításából származó [zs] elzöngétlenedéséből, illetve a latin -X- lágyításából kialakult középkori [s]-ből keletkezett (ezért is jelölték a régi helyesírásban x-szel), tovább lágyult: először a német ich szóban lévő ch-hoz hasonló [hj] hanggá vált, majd képzési helyét még hátrébb tolva létrejött belőle a mai, lágy szájpadláson képzett (veláris) [ch] hang. A változás elindításában valószínűleg szintén az játszott szerepet, hogy a beszélők igyekeztek megkülönböztetni az s-szel jelölt, [sz]~[s] között ejtett hangtól a középkori [s] hangot, így eltávolodott egymástól a kettő kiejtése, hogy minél „kiegyenlítettebb” legyen e sziszegőhangok eloszlása.

José Carreras, aki bár spanyol nevén vált ismerté, katalán neve Josep Maria Carreras i Coll (Zsuzep).
(Forrás: wikimedia commons / World Economic Forum (CC BY-SA 2.0) )

Miután lezajlott a fent ismertetett, 16–17. századi hangváltozás – ahonnét a modern spanyol nyelvet számítjuk – szükségessé vált a helyesírási szabályok megreformálása is. A sziszegőhangok zöngés–zöngétlen megkülönböztetésének eltűnésével nyilván már nem volt szükség az x és a j betűre is ugyannak a hangnak a jelölésére, így az x-et megtartották a kultizmusokban lévő [ksz] hangra (bár néhány hagyományőrző helyesírású névben és származékaiban még megtalálható [ch] hangértékkel, mint pl. México, mexicano, Ximena stb.), így a j – valamint e, i előtt a g – jelölte ezután a modern spanyol [ch] hangot. (Azokban a rokon nyelvekben, ahol a zöngés–zöngétlen-megkülönböztetés nem tűnt el, pl. a katalánban és a portugálban, továbbra is az x jelöli az [s] hangot is, a j pedig a [zs]-t.) Egyúttal eltörölték az ábécéből a ç betűt (lévén az általa jelölt közpékpori hang már régen kiveszett), s az északi nyelvjárások alapján rögzítették, hogy a [θ] hangot a z, illetve e, i előtt a c jelöli. A Spanyol Királyi Akadémia folyamatosan vezette be e változtatásokat a 18. század első felében, azonban az akadémiai helyesírásnak csak az 1815-ös kiadása rögzítette őket véglegesen. Ettől kezdve a betűk használata és a helyesírás rendszere lényegében máig nem változott.

A völgy, melynek eredeti azték nevének kiejtése "mesiko" lehetett. (José María Velasco 19. századi festménye)
(Forrás: wikimedia commons)

Eddig csak arról volt szó, hogy hogyan alakult bizonyos hangok és az őket jelölő betűk története a spanyolban. Fontos azonban azt is tudni, mint utaltunk már rá, hogy a j/g által jelölt középkori spanyol [zs], illetve mai spanyol [ch] hang eredete nem mindig azonos az ugyanezekkel a betűkkel jelölt francia, katalán, olasz és portugál hangokéval. Míg az utóbbi nyelvekben a [zs] többnyire a latin [j]-ből, illetve [dj]-ből, valamint a [g] palatalizálásából származik – pl. lat. IAM 'már' > portugál já [zsá], olasz già [dzsá], ill. pl. lat. DIURNU 'nap(pali)' > ol. giorno [dzsorno], fr. jour [zsúr] –, a középkori spanyolban a [zs], majd a későbbi [ch] a vulgáris latin [lj] folytatása, amely többféle latin mássalhangzócsoport egyszerűsödéséből és lágyulásából (palatalizálásából) jött létre.

E hangtani változások és sajátosságok természetesen a latinból folytonossággal, a beszélt (nép)nyelv útján örökölt szavakra jellemzőek csak, vagyis az írott klasszikus nyelvből átvett (visszakölcsönzött), vagy más újlatin nyelvből származó jövevényszavakban megjelenhet a j/g [ch] olyan kontextusban is, ha egyébként a népi szóalak nem eredményezné (így például a mai szavak többsége, amelyekben a ge, gi kapcsolat szerepel [ch] hangértékkel, ebbe a kategóriába tartozik). A helyzet, persze, azért nem annyira egyszerű, mint ahogy próbáltuk nagy vonalakban bemutatni, így aki a részletes hangváltozásokra kíváncsi, az eredeti cikkben és az ajánlott irodalomban talál erről bővebb információt.

Ajánlott irodalom

A spanyol nyelv története (Wikipédia)

Középspanyol hangeltolódás (Wikipédia)

Óspanyol nyelv (Wikipédia)