nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Nyelvi tájképek és kutatóik
Mi minden fér a képre?

Egy zsúfolt városban csak kapkodjuk a fejünket a sok jel, felirat láttán, turistaként pedig szívesen le is fotózzuk és barátainkkal is megosztjuk a legérdekesebbeket. De hogyan dolgoznak azok, akiknek a munkájuk az, hogy rögzítsék és elemezzék a különböző terekben előforduló nyelvi ingereket? Kaliforniában jártunk egy műhelykonferencián, hogy jobban megértsünk néhány alapkérdést.

Szabó Tamás Péter | 2015. június 2.
|  

Tudományos szövegek gyakran élnek a látáshoz kapcsolódó metaforikus kifejezéssel: a tanulmány áttekint valamit, a kutatásnak nézőpontja van és fókuszál valamire, az adatok új megvilágításba helyezik az összefüggéseket, az elemzés pedig elméleti keretbe illik. Ezek a kifejezések gyakorlatilag bármely szakterület cikkeiben előkerülnek, azonban különös jelentőségűek azok számára, akik vizualitással és nyelvészettel egyszerre foglalkoznak, mint például a nyelvi tájkép kutatói.

A nyelvi tájképet a környezetünkben található jelek (szövegek, képek stb.) alkotják. A tájkép értelmezésekor a jelek és hordozóik jellemzői (anyaga, mérete, színe stb.), térbeli elhelyezkedése és egymáshoz való viszonya (egymás mellett, alatt, egymással szemben stb.) egyaránt fontosak. A nyelvi tájkép kutatása segít a kulturális változatosság, a csoporton belüli és csoportok közötti viszonyok és még számos társadalmi jelenség jobb megértésében. Például ha az alábbi, San Francisco-ban készült képre nézünk, azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az adott városrészben nem csak angolul beszélő közösségek élnek, hiszen kínai és spanyol feliratot is látunk. Nem biztos, hogy csak e három nyelvet beszélik arrafelé (valószínűleg jóval többet), de feltételezhetjük, hogy e három közösség a legnagyobb és/vagy a legbefolyásosabb. A nyelvi igényeken kívül megközelíthetjük a kérdést a tájékoztatás kihelyezőjének oldaláról is: a helyi közlekedési társaság ugyanis figyelembe vette, elismerte az angol mellett a kínai és a spanyol használatát is, a tájékoztatót három nyelven készíttette el, tehát időt és pénzt szánt arra, hogy támogassa azokat, akik ezeken a nyelveken értenek. Bár az Egyesült Államoknak nincs hivatalos nyelve (az angol sem az), a tájékoztatás készítői a legdominánsabb (legfölső) helyre az angolt tették, rögtön utána azonban a kínait – ez esetleg arra utal, hogy ez a beszélőközösség a legerősebb a városrészben.

A vizuális nyelvhasználatot persze szabályozások és (nyelv)politikai csatározások folyamatosan komplikálják, ezért néhány fotóból nem szabad elhamarkodott következtetéseket levonni egy terület lakóinak összetételéről. Aki például Szlovákiában van átutazóban, azt hiheti, ott nem laknak magyarok, hiszen alig találkozhat magyar feliratokkal. A demográfiai adatokat is figyelembe véve arra a következtetésre juthatunk, hogy a magyar közösség érdekérvényesítő képessége gyenge, vagy éppen nem igénylik anyanyelvük nyilvános használatát.

Az Egyesült Államok nem csak az angol nyelv országa: háromnyelvű tájékoztatás a San Francisco-i tömegközlekedésben
Az Egyesült Államok nem csak az angol nyelv országa: háromnyelvű tájékoztatás a San Francisco-i tömegközlekedésben
(Forrás: Szabó Tamás Péter)

Vissza az alapokhoz

Az elmúlt évtizedekben a nyelvi tájkép kutatása rendkívül népszerűvé vált: erre utal az is, hogy a szakterület legrangosabb rendezvénye, az idén a kaliforniai Berkeley-ben megrendezett Linguistic Landscape Workshop az előadásszámot tekintve rekordot döntött. Míg korábban egyetlen előadásfolyamot hallgathattak-láttak a résztvevők a két és fél nap alatt, idén a szervezők három-négy szekcióba rendezték a hetvennél több előadást.

Az emberi környezetben megjelenő jelek (elsősorban feliratok) együttesét először egy japán földrajztudós, Yasuo Masai nevezte nyelvi tájképnek 1972-ben, a nyelvészek pedig a 90-es évek második felétől kezdték alkalmazni ezt a kifejezést. Az első évtizedekben elsősorban arra koncentráltak a kutatók, hogy milyen nyelvek találhatók hirdetéseken, utcatáblákon, üzletfeliratokon, hivatalok ügyfélterében és hasonló, sokak számára látható felületeken. A nyelvek megoszlásából a környéken élő, különböző nyelveket használó csoportokról és az azok közötti erőviszonyokról tettek megállapításokat. Míg korábban festett, kézírásos vagy nyomtatott anyagokat vizsgáltak, a mai nyelvitájkép-cikkekben sokféle technológia és felület megjelenik: az okostábla-vetítmények, a laptop- és mobiltelefon-kijelzők képei vagy a lézerrel az utcára vetített jelek egyre inkább érdeklik a kutatókat. Szintén népszerű témává kezd válni a térben megjelenő és mozgó test mint a nyelvi tájkép része, hiszen a ruhákon, kiegészítőkön található jelek vagy éppen a tetovált bőr ugyanúgy üzeneteket hordoznak, mint a falra kifüggesztett feliratok. A kutatók fotók mellett videofelvételekre, interjúkra, kérdőívekre, statisztikai adatokra, irodalmi művekre és még sok más forrásra egyaránt támaszkodnak elemzéseikben, az utóbbi években egyre több módszer jelent meg.

Szabó Tamás Péter kutatásait az Európai Unió 7. Keretprogramján belül megvalósuló Marie Curie Intra-European Fellowship program teszi lehetővé (ref. 626376).

A Berkeley-i 7. Linguistic Landscape Workshopon járva az volt a benyomásunk, hogy az új témák, módszerek és alkalmazások mellett néhány alapkérdés hozta lázba leginkább a résztvevőket. Ahogy nyaraló turisták törik a fejüket azon, hogy a látott szépségeket milyen távolságból, zoomolva vagy anélkül, fekvő vagy álló formátumban kapják-e le, úgy okoz dilemmát a nyelvi tájkép kutatóinak (a konferencia zsargonjával élve: landscapereknek) a megfelelő képkivágat megkeresése. Hogyan lehet képekbe foglalni egy utca, egy bolt, egy tanterem összetett tájképét úgy, hogy a későbbi elemzéshez elég sok információnk legyen a kontextusról, ugyanakkor megfelelően részletgazdag is legyen a rögzített anyag? Egymagunkban menjünk fotózni vagy valaki olyannak a társaságában, aki javaslatokat tesz arra, mit érdemes megörökíteni, illetve aki segít értelmezni, amit látunk? Konkrét vagy átvitt értelemben a keretezést és a felfedezni kívánt tájban élőkkel való kommunikációt szinte minden előadó szóba hozta.

Kalifornia állam csak angolul tájékoztat minket arról, hogy a hangulatos vendéglátó egységben számos veszély leselkedik ránk: a felszolgált ételek és italok rákkeltő vagy születési rendellenességet és egyéb bajokat okozó vegyületeket tartalmazhatnak
Kalifornia állam csak angolul tájékoztat minket arról, hogy a hangulatos vendéglátó egységben számos veszély leselkedik ránk: a felszolgált ételek és italok rákkeltő vagy születési rendellenességet és egyéb bajokat okozó vegyületeket tartalmazhatnak
(Forrás: Szabó Tamás Péter)

Bejárni a teret

Berkeley-ben sétálva egy kávézóba tértünk be, amelynek francia neve volt, a menüjét és egyes tájékoztató tábláit is (részben) franciául szövegezték, tehát joggal gondolhattuk, hogy a helynek francia nyelven beszélő személyekhez és csoportokhoz lehet köze. A helyiségben azonban a személyzet tagjai spanyolul beszéltek egymással, a vendégekkel pedig spanyolul és angolul – ottlétünk alatt a francia csak látható volt, hallható nem. Ilyen és ehhez hasonló mindennapi tapasztalatokból indulhattak ki azok a kutatók (például Mieke Vandenbroucke), akik kiterjesztették a nyelvi tájkép fogalmát és vizsgálatukba bevonták a hallható nyelvek vizsgálatát is, hiszen azok is hozzátartoznak ahhoz a nyelvi élményhez, amit egy tér befogadásakor átélünk és értelmezünk. A kávézói példával kapcsolatban érdekes volt Susan Price előadása is: ő amerikai nagyvárosok üzletfeliratait vizsgálva jutott arra, hogy a francia sokszor dizájnelemként használatos és gyakran luxustermékekhez vagy elegáns benyomást kelteni akaró üzletekhez kapcsolódik.

Price vizsgálatában az egyes nyelvek előfordulásának statisztikájából vont le következtetéseket a saját fotói alapján. De hogyan csináljunk statisztikát? Mit vegyünk egy jelnek, egy egységnek? Egyáltalán érdemes-e számszerűleg elemezni a jeleket? Will Amos előadása kapcsán is ezek a kérdések merültek fel. Ő Liverpool kínai negyedében vizsgálta a látható nyelveket, és különösen a hirdetőtáblák okoztak fejtörést neki. Dilemmáit mi is át tudjuk élni, ugyanis a berkeley-i kampuszon járva mi is elgondolkodtunk azon, hogy ha az alábbi képen látható hirdetőtábla alapján szeretnénk statisztikát készíteni, vajon mit kéne figyelembe vennünk. Vegyünk minden hirdetést külön egységnek? Mi legyen a takarásban lévő, de azért még észrevehető darabokkal? Mit kezdjünk azzal a helyzettel, hogy ott jártunkkor fél óra leforgása alatt új, nagy méretű hirdetéseket ragasztottak fel, teljesen átrendezve a hirdetőtábla képét?

Hogyan számoljuk meg a hirdetéseket? Számoljuk meg egyáltalán őket?
Hogyan számoljuk meg a hirdetéseket? Számoljuk meg egyáltalán őket?
(Forrás: Szabó Tamás Péter)

Amit a fénykép nem rögzít

Bár a fotók sokat segítenek a kutatásban, önmagukban nem elégségesek. A fotók statikusak, pillanatképeket rögzítenek, ráadásul olyan formában, ahogy a kutató a fényképezőgépével kimetszette azokat a tágabb összefüggésből. Sok a nyelvi tájképet dokumentáló fotó ráadásul csak a kutatót érdeklő jel(ek)re fókuszál, emberek nem láthatók rajtuk, pedig – mint azt Sune Vork Steffensen hangsúlyozta – a tér és az azt használó és átalakító – például egyes helyeket jelekkel ellátó – ember nem választható el, ezek egy ökoszisztéma részeként vizsgálandók. Steffensen videofelvételek készítése mellett érvelt, szerinte ugyanis a mozgás rögzítése segít jobban megérteni, hogyan mozognak, tájékozódnak az emberek, miközben az őket körülvevő jelekkel interakcióba lépnek. De hogyan kerültek a helyükre a jelek és mit vesznek észre belőlük, hogyan értik meg az üzenetüket a címzettek? Szabó Tamás Péter és Petteri Laihonen vizsgálatai épp erre vonatkoznak: tanórai videofelvételek alapján rekonstruálták, hogyan készülnek azok a poszterek, amelyek később a falra kerülve a tanterem nyelvi tájképének részét alkotják egy ideig, illetve foglalkoztak azzal is, hogyan értelmezik diákok, tanárok és szülők azokat a tereket, amelyekben az oktatás zajlik.

De mik is azok a terek, amiket kutatás közben bejárunk? Ha például az a témánk, hogy „A kínai negyed nyelvi tájképe”, hová menjünk? Will Amos liverpooli kutatásai során azt találta, hogy bár a turistainformációs központban kapható nyomtatott várostérképek megjelölik a kínai negyed határait, a városvezetés nézeteit tükröző határvonalakkal nem mindenki ért egyet. Amos arra kért helyi lakosokat, hogy egy a határokat fel nem tüntető térképen jelöljék be a negyed határait, és igen sok eltérő megoldás született: ki a „hivatalosnál” bővebben, ki szűkebben értelmezte a kínai negyedet.

Berkeley kiemelkedő személyiségeinek állít emléket egy festett portrékkal és életrajzi összefoglalókkal ellátott villanytrafó
Berkeley kiemelkedő személyiségeinek állít emléket egy festett portrékkal és életrajzi összefoglalókkal ellátott villanytrafó
(Forrás: Szabó Tamás Péter)

Meddig mehet el a kutató?

Az előbbi példák is rávilágítottak arra, hogy a kutatóknak nagy szükségük van a helyiektől szerzett információkra annak érdekében, hogy árnyaltabb képet alkothassanak vizsgálatuk tárgyáról. De mit kezdjenek a megszerzett tudással? Mire való a kutatás: csupán tudományos célokra vagy akár közvetlen beavatkozásra is? Hol vannak a kutatói felelősség határai? Ezt a kérdést vetette fel az egyik plenáris előadó, Susan Moffat, aki újságírókkal együttműködve nemcsak feltárta egy közösség által birtokba vett terület, Albany Bulb nyelvi tájképét, hanem segített is a helyi közösségnek abban, hogy az általuk berendezett területről ne lakoltassák ki őket.

Hasonló kérdésekkel mi is foglalkoztunk az egyik új történelemtankönyv nemzetiségábrázolása kapcsán.

Komoly dilemmák vetődnek fel akkor is, amikor politikailag kényes témákkal találkozik a kutató. Mivel az emléktáblák, emlékművek is a nyelvi tájképbe tartoznak, felmerül a kérdés, állást kell-e foglalni olyan esetekben, amikor az emlékfeliratok megkérdőjelezhető információkat tartalmaznak vagy manipulatívak. Rebecca Garvin amerikai polgárháborús helyszíneket bejárva vizsgálta, a történelmi konfliktusok mely szereplői és helyszínei lettek kiemelve központi jelentőségűként a polgárháború újramesélése során. Tehát: kiről, miről esik szó, kinek a portréja látható a tájékoztató táblákon, és kik azok, akikről nem szerezhető információ az emlékhelyek bejárásakor? És ha valakiről megtudunk valamit, milyen nézőpont érvényesül? Elana Shohamy és Shoshy Waksman Tel Aviv-Jaffa új turisztikai célú emléktábláin vette azt észre, hogy bár arabul is olvashatók tájékoztatók az egyes helyszínekhez kapcsolódó történelmi eseményekről, a fogalmazásmód feltűnően személytelen. Az arab közösség tehát szimbolikusan, a nyelven keresztül láthatóvá válik, de a szövegekből nem világos, ki mit csinált, ki mikor milyen szerepet játszott egyes történelmi folyamatokban, így tehát az arabok törekvései, eredményei sem ismerhetők meg a maguk összetettségében.

A szabadtéri alvást jogszabályi hivatkozással alátámasztva tiltotta meg egy tábla a berkeley-i közkönyvtár falán, miközben a táblától nem messze számos hajléktalan ült és feküdt az aszfalton. Csináljunk valamit – a fotón kívül?
A szabadtéri alvást jogszabályi hivatkozással alátámasztva tiltotta meg egy tábla a berkeley-i közkönyvtár falán, miközben a táblától nem messze számos hajléktalan ült és feküdt az aszfalton. Csináljunk valamit – a fotón kívül?
(Forrás: Szabó Tamás Péter)

További érdekességek

Az előadások alapján biztos: a nyelvi tájkép kutatása nem önmagában a nyelvi tájképről szól, jóval inkább azokról a közösségekről, amelyek létrehozzák, értelmezik és folyamatosan formálják azt. Cikkünkben csak néhány vizsgálatra utaltunk a konferencia fő kérdéseinek bemutatása közben, mivel a mintegy hetven előadás részletes bemutatása lehetetlen vállalkozásnak tűnt. A konferencia honlapja azonban szerencsére segít részletesebb képet alkotni a programról: az előadások összefoglalói mellett a résztvevők által megosztott jegyeztek és bőséges képanyag is rendelkezésre áll.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
1 Sultanus Constantinus 2015. június 2. 13:00

Azért a feliratoknak sem szabad feltétlenül bedőlni, mert nem biztos, hogy azok nyelve(i) a valós helyzetet tükrözi. Barcelonában pl. minden felirat csak katalán nyelvű, a tömegközlekedésben csak katalánul mondják az állomásokat, átszállási lehetőségeket, spanyolt még a bankautomatánál sem lehet választani: mindez azt a benyomást keltheti, hogy ott csak katalánul beszélnek. Azonban ez az egész csak a nacionalista városvezetés látszatkeltési akciója, aminek semmi köze a valósághoz. Az utcán mindenki spanyolul beszél, még a közlekedési társaság alkalmazottai is egymással, a néhány napos ottlétem alatt kb. 3 embert hallottam katalánul beszélni, közül az egyik a Barça-stadion biztonsági őre volt...

(Azt is nehezen tudom ugyanígy elképzelni, hogy San Franciscóban több kínai lenne, mint spanyol ajkú, de ott nem voltam.)

Információ
X