nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Témák a nyelvi tájkép kutatásában 2.
Színek és fehér foltok
Magyarország nyelvi tájképén

A május 23-án megrendezett „A nyelvi tájkép elmélete és gyakorlata: Kárpát-medencei kisebbségi körkép” című konferenciáról szóló beszámolónk második részében a magyarországi kisebbségekkel foglalkozó előadások mellett olyanokat is bemutatunk, amelyek egyelőre ritkábban kutatott témákra koncentrálnak.

Szabó Tamás Péter | 2013. június 18.
|  

A határon túli magyarokat érintő kérdéseken kívül Magyarország tizenhárom elismert nemzetiségéből (korábbi elnevezéssel: nemzeti és etnikai kisebbség) hétről esett szó, és a nyelvi kisebbségként elismert siketeket is megismerhettük a nyelvi tájkép témájáról rendezett első magyarországi konferencián. Mennyire láthatóak a magyarországi románok? Miért tanulnak finnül egy baranyai falu lakói? Hol találunk nagy számban magyar–szerb utcatáblákat? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kaphattunk választ, miközben olyan, a magyar kutatók körében egyelőre periferikusnak számító témák is felmerültek, mint az iskolák nyelvi tájképe, illetve az írástörténet.

A magyarországi szerbek egyik központja, Szentendre
A magyarországi szerbek egyik központja, Szentendre
(Forrás: Wikimedia Commons / Civertan Grafikai Stúdió / CC BY-SA 3.0)

Magyarországi kisebbségek

Borbély Anna a magyarországi románok képviseletében azzal kezdte előadását – és ebben sok egyetértőre talált –, hogy a nyelvi, a kulturális és a társadalmi tájkép fogalmát nem érdemes, és talán nem is lehetséges mereven elválasztani egymástól. Kétegyháza történetét, a lakosság összetételét képekkel – időnként személyes tárgyakkal – illusztráló előadás a helyi román közösségre irányította a figyelmet, kiemelve, hogy a település feliratain a magyarok és a románok közötti, nem felhőtlen viszony tükröződik. Hol a magyardominancia észlelhető (például a román iskola neve is nagyobb betűkkel van magyarul, mint románul, illetve az ortodox temető bejáratának felirata is magyar, holott e vallást jellegzetesen a románok követik), hol pedig egyfajta román elzárkózás. Híres személyiségeknek készített emléktáblák például esetenként csak románul olvashatók, így a magyar többség nem tudja meg, ki volt és miért volt jelentős a település román szülötte.

Pera Lastić és Marija Ilić a magyar–román–szerb háromnyelvű Battonyát, a szerb többségű Lórévet és a jelentős szerb központként számon tartott, de ma már kevés szerbet számláló Szentendrét vetették össze. Ők is éltek az interjúkészítés népszerű módszerével, de nem a mindennapi embereket, hanem a helyi vezetőket kérdezték, arra alapozva, hogy ők vannak abban a helyzetben, hogy ha kell, változtassanak a nyelvi tájképen. A szerzőpáros megállapította, hogy a szerb nyelv használata elsősorban szimbolikus ezeken a településeken. Ez azt jelenti, hogy a szerb iskola neve, a település névtáblája, a szerb kötődésű emléktáblák szerbül is olvashatók, Lóréven pedig az utcanevek is kétnyelvűek már az 1970-es évek óta, de a mindennapi írott nyelvhasználatban, az információszerzésben a szerbnek már nincsen olyan jelentős szerepe, mint korábban. Természetesen van példa a nem szimbolikus, hanem információközlő nyelvhasználatra is, bár abban a Szerbiából érkező turistáknak is szerepük van, hogy egyes szentendrei éttermek étlapja szerbül is olvasható. (És ha már az éttermeknél tartunk: a híres cukrászcég, a Szamos Marcipán alapítója, Szamos Mátyás [eredeti nevén: Basits Mladen] is szentendrei szerb volt.)

Tóth Judit Gabriella a vendekkel foglalkozott előadásában. Ők a szlovén egy változatát beszélik, és a magyar–szlovén határ mentén, Kétvölgyön a lakosság 90%-át alkotják. Nem meglepő tehát, hogy a szlovén/vend nyelvű feliratok vizuálisan is uralják a falu tájképét, és hogy a mai napig jellemző a vend nyelv használata a mindennapi szóbeli kommunikációban. Bár nem meglepőnek neveztük a szlovén/vend nyelv írásos megjelenését, ez a nyelvi dominancia a közösség hagyományőrző értékrendje nélkül nem volna lehetséges. Mint Petteri Laihonen dél-szlovákiai példái érzékeltették, a számbeli fölény nem jelenti egyértelműen a nyelvi tájkép uralását is: akár 90% fölötti magyar lakosság esetén is előfordul, hogy csak a feliratok 16,5%-a egynyelvű magyar, és a magyar–államnyelvi kétnyelvű  felirat is csak az összesnek a 27%-át teszi ki. A nyilvános nyelvhasználathoz tehát a tudatos nyelvmegőrzés és a jogi tudatosság is fontos: annak ismerete, hogy milyen nyelvhasználati lehetőségek léteznek, és hogyan lehet azokkal élni.

A békéscsabai Andrássy úton sok potenciális interjúalany jöhet velünk szembe
A békéscsabai Andrássy úton sok potenciális interjúalany jöhet velünk szembe
(Forrás: Wikimedia Commons / Tobi / GNU-FDL 1.2)

A vizsgálat az olasz–horvát (Pula), a cseh–lengyel (Český Těšin), a walesi–angol (Llanelli) és a szlovák–magyar (Békéscsaba) kisebbségi–többségi nyelvhasználatra fókuszált.

Szabó Gilinger Eszter egy nemzetközi projekt kapcsán a magyarországi szlovákokról beszélt. A járókelők megkérdezésén alapuló vizsgálatból kiderült, hogy Békéscsabán sokan nem tudnak szlovák feliratokról (akár az sem tűnik fel nekik, hogy éppen egy szlovák nyelvű tábla előtt faggatják őket), és a lakosok véleménye megoszlik azzal kapcsolatban, hogy ezekre szükség van-e. Sajnos az nem volt mindig megállapítható, hogy a válaszadó milyen módon kötődik (vagy éppen nem kötődik) a helyhez és a szlováksághoz, ezért a továbbiakban ezekre a tényezőkre több figyelmet kell fordítani. Módszertanilag előrevivő megoldás volt azonban, hogy maguk a válaszadók ajánlottak a kutatók figyelmébe meglátogatandó, lefotózandó helyeket, feliratokat, a magánemberek tehát beleszólhattak a vizsgálatba, a szempontjaik érvényesülni tudtak. Ez azért lényeges, mert a kutató olyan új vizsgálati kérdésekhez is kapott ötleteket, amelyek eredeti hipotéziseiből nem következtek volna. A vizsgálat tanulságai közül említendő még, hogy a helytörténeti szövetség és a helyi szlovák közösség egymás szövetségeseiként működhetnek: a település híres szlovákjainak emléket állító táblák ugyanis a maguk kétnyelvűségével, illetve híres emberek szlovák kötődésének kiemelésével turisták és helyiek számára egyaránt láthatóvá teszi ezt a kisebbséget (ez a stratégia ellentétes például a kétegyházi román közösség csak román nyelvű táblát állító gyakorlatával).

Nem őshonos kisebbségekre, hanem a friss betelepülők által előtérbe kerülő többnyelvűségre koncentrált Heltai Borbála Éva, aki a többnyelvűség sajátos helyzetét mutatta be egy magyarországi falu, Geresdlak példáján. Ezen a településen sok német és finn nyugdíjas vásárolt házat az utóbbi években, és ennek köszönhetően a korábbi magyar­–német–romani hármasnyelvűség kiegészült a finnel, a német nyelv presztízse pedig tovább erősödött. A lakosok finn nyelvtanfolyamra járnak, a finnek is tanulnak magyarul (házukra nem finnül, hanem magyarul írják ki például A kutya harap! vagy a Csengő jelzéseket), és a magyarokétól eltérő társadalmi-kulturális háttérrel rendelkező finnek a magyar és a roma lakosság összebékítése érdekében is megpróbálnak tenni valamit. Bár tartós használatú táblák nem készülnek finnül, alkalmi hirdetéseken, falunapi meghívókon rendre megtaláljuk a finn fordítást is, mint ahogy a finn lobogót is kitűzik a községházára, ha fontosabb rendezvény, ünnep zajlik a faluban.

Juhász Gyula-idézet egy budapesti általános iskolában
Juhász Gyula-idézet egy budapesti általános iskolában
(Forrás: Szabó Tamás Péter)

Iskolák nyelvi tájképe

Az előadások legnagyobb része a közterületekre fókuszált, és csak utalt arra, hogy hivatalok, iskolák és más közintézmények belső tereiben milyen kép fogadja a látogatót, pedig a nyelvek és kultúrák egymáshoz való viszonyának kifejeződése szempontjából ezek a terek kiemelt fontosságúak.

Szabó Tamás Péter az iskolák nyelvi tájképéről szóló sorozatában olvasható megfontolásokból kiindulva arról beszélt, hogy az idegen nyelvek és a magyar nyelv gyakran szabályhalmazként, megtanulandó, bebiflázandó tananyagként jelennek meg a falakon, és az önfeledt, a nyelvet mint gyakorlatot, játékot bemutató szövegek száma jóval kevesebb. Az előadó felvetette, hogy az iskola nyelvi tájképének formálásában a fenntartónak, az iskolavezetésnek nagy szerepe van, ennek illusztrálására állami és alapítványi iskolákat vetett össze. Az állami iskolákban az oklevelek kihelyezésén keresztül is kifejeződő versenykultusznak és a nagy nemzeti hősök tiszteletének határozott nyomait vette észre, míg az alapítványi iskolákban ez a hagyomány csaknem teljesen hiányzott.

Tódor Erika-Mária egy magyar többségű székelyföldi település, Csíkszentdomokos iskoláinak nyelvi tájképét vázolta fel. Székelyföldön nem ritka, hogy a magyar diákok román nyelvi kompetenciája nem elég magas szintű, ezért nem csupán szimbolikus, hanem igencsak gyakorlati oka is van annak, hogy a nekik és szüleiknek szóló közlemények csak magyarul vagy magyarul is ki vannak függesztve, ami pedig kivételesen csak románul olvasható (például a központilag kiküldött anyagok), azt a tanárok szóban elmagyarázzák. Ezzel a szóbeli gyakorlatot jól tükröző vizuális nyelvhasználattal szemben inkább szimbolikus jelzés, hogy egy iskolában a magyar Titkárság szót tették a leghangsúlyosabb, ajtó fölötti helyzetbe, nagy betűkkel kiírva, ezzel magyardominanciát, sőt, magyar egynyelvűséget sugallva, ugyanis a mindennapi gyakorlatban szó sincs ilyesmiről. A hivatalokkal a tanárok és az adminisztratív dolgozók románul leveleznek (akkor is, ha magyarul tudó kolléga fogadja a beadványaikat), a tanmenetek, bizonyítványok és az egyéb dokumentumok nyelve is a román, a titkárnők és a tanárok az iskolai élet szervezésével, nyilvántartásával kapcsolatos szakkifejezéseket is javarészt csak románul ismerik, így magyar szövegben sem – vagy alig – használják azok Magyarországon vagy a többi magyar nyelvterületen ismert megfelelőit.

A magyarországi állami iskolákhoz hasonlóan a székelyföldi magyar iskolákban is nagy szerepet játszik a versenyszellem, sok a kitüntető oklevél a falon, a helyi öntudatot pedig a város híres szülöttjének, Márton Áronnak a kultusza révén is ápolják: szobrai, portréi láthatók a falakon. A nyelvi környezet különbözősége ellenére tehát számos közös megoldást alkalmaznak az intézmények a diákok kulturális-nyelvi szocializációjában.

Oktatási témájú előadás magyarországi nemzetiségről is volt: Menyhárt Krisztina, Sztoilova Marija és Dudás Mária a bolgárok kapcsán a bolgár óvoda, a bolgár nyelvoktató nemzetiségi iskola és az egyetemi bolgár szak környezetét, a bolgár nyelvű feliratok megjelenési helyét és arányát, a Bulgáriát és a bolgár kultúrát bemutatni hivatott képeket és a térben betöltött helyüket mutatták be.

A közoktatáson kívül a felsőoktatás szerepét is érdemes kutatni. Ferenc Viktória a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola épületének belső tájképét vizsgálta. Ebben az intézményben tudatos nyelvitájkép-tervező munka zajlik: a magyar nyelv domináns szerepet tölt be (például gyakran a magyar nyelvű szöveg van felül, azt követi az ukrán) – jelezve, hogy magyarul folyik az oktatás. A főiskola előadótermei az után a budapesti kerület vagy magyarországi település után kaptak nevet, amely lehetővé tette felújításukat. Ezzel a szimbolikus gesztussal a magyarságot és az anyaországot kapcsolták össze a termek elnevezői.

Globalizáció és őskultusz: a Cartoon Network logójának rovásírásos változata
Globalizáció és őskultusz: a Cartoon Network logójának rovásírásos változata
(Forrás: Wikimedia Commons / Cartoon Network, Ákos9702)

Írástörténeti gondolatok

Az írásrendszerek szerepéről érintőlegesen korábban is volt szó: Pera Lastić például kiemelte, hogy a cirill ábécének az ortodox valláshoz hasonlóan kiemelkedő szerepe van a szerb identitás őrzésében, illetve meg- és újraalkotásában.

A nyelvi tájkép témája az írástörténethez is szorosan kapcsolódik. Szerzőnk, Sándor Klára a székely rovásírásról szólva abból indult ki, hogy ennek az írásnak – a mai helyzethez hasonlóan – már a 13–17. században sem az információközlő funkciója volt elsődleges, hanem a szimbolikus tartalma: a kezdet kezdetétől egyfajta székely identitást fejezett ki, illetve használójának nyelvi műveltségét is hirdette, hiszen a székely betűk sosem voltak széles körben ismertek. Az előadó cáfolta azt a tévhitet, hogy a székely rovásírást az egyház üldözte volna. Ezt bizonyítja, hogy középkori keresztelőmedencén is olvashatunk rovásírású feliratot, illetve hogy papok is készítettek ilyeneket.

Fehér foltok a tájképen

A konferencia több előadója is említette, hogy az általa vizsgált településen élnek ugyan romák, de nem találtak romani feliratot (ez alól csak Alsóőr volt kivétel). Ennek csak egyik oka, hogy a magyarországi romák jelentős része a magyart beszéli, illetve hogy a romák általában nincsenek olyan befolyásos pozícióban, hogy ők maguk határozzák meg, milyen nyelvű feliratok legyenek elhelyezve egy településen. A másik ok az, és erre szintén több előadó és hozzászóló kitért, hogy a roma közösségek életében az írásbeliség nem játszik jelentős szerepet, kultúrájuk elsősorban a szóbeliségen alapul. Nem csoda, hogy a romák képviseletében előadást tartó Lakatos Péter sem köztéri feliratok tömegét gyűjtötte össze, hanem olyan szavakat, amelyeket – általában a szleng részeként – a magyarok nagy része jól ismer.

Egy másik, szinte láthatatlan kisebbségi csoportról, a siketekről beszélt Bartha Csilla és Hattyár Helga. Összeállításuk felhívta a figyelmet arra, hogy a nyelvi tájkép nemcsak az utcákon vagy épületek falain belül, hanem a médiában is kutatható. Egyes közösségek erejét, szerepvállalását az is jelzi, hogy a nyelvük mennyire jelenik meg az interneten, a tévében és más fórumokon. A siket érdekérvényesítés sikerei és a jelnyelvi törvény nyomán az interneten és a televízióban nő a jelnyelvi szövegek száma, és a jelnyelvi oktatás kiszélesedése révén várhatóan egyre többet fogunk személyesen is jelelőkkel találkozni az utcákon.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!
Információ
X