-
ganajtúrós bukta: @Sándorné Szatmári: Nyilván nem úgy vannak bizonyítva a nyelvészeti összefüggések és törvé...2024. 11. 06, 19:49 Hat tévhit a magyar nyelvről
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Persze. Csakhogy a nyelvészek a nyelvekkel foglalkoznak. Téged azért n...2024. 11. 05, 21:00 Hat tévhit a magyar nyelvről
-
Sándorné Szatmári: @ganajtúrós bukta: Érdemes elolvasni.. mersz.hu/dokumentum/matud__312 ..Tapasztalat az, ho...2024. 11. 05, 20:38 Hat tévhit a magyar nyelvről
-
ganajtúrós bukta: @Sándorné Szatmári: Itt tudsz blogot indítani: blog.hu Azt hiszem ha jól megy fizetnek is ...2024. 11. 04, 11:35 Hat tévhit a magyar nyelvről
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Neked csak az kell, hogy ideöntsd a mantráidat. Idézel egy mondatot, a...2024. 11. 02, 21:51 Hat tévhit a magyar nyelvről
Kálmán László nyelvész, a nyest szerkesztőségének alapembere, a hazai nyelvtudomány és nyelvi ismeretterjesztés legendás alakjának rovata volt ez.
- Elhunyt Kálmán László, a Nyelvész, aki megmondja
- Így műveld a nyelvedet
- Utoljára a bicigliről
- Start nyelvstratégia!
- Változás és „igénytelenség”
Kálmán László korábbi cikkeit itt találja.
Ha legutóbb kimaradt, most itt az új lehetőség!
Ha ma csak egyetlen nyelvészeti kísérletben vesz részt, mindenképp ez legyen az!
Finnugor nyelvrokonság: hazugság
A határozott névelő, ami azt jelenti, hogy ‘te’
Az oroszok már a fejünkön vannak!
Magyarország nyelvi tájképén
A május 23-án megrendezett „A nyelvi tájkép elmélete és gyakorlata: Kárpát-medencei kisebbségi körkép” című konferenciáról szóló beszámolónk második részében a magyarországi kisebbségekkel foglalkozó előadások mellett olyanokat is bemutatunk, amelyek egyelőre ritkábban kutatott témákra koncentrálnak.
A határon túli magyarokat érintő kérdéseken kívül Magyarország tizenhárom elismert nemzetiségéből (korábbi elnevezéssel: nemzeti és etnikai kisebbség) hétről esett szó, és a nyelvi kisebbségként elismert siketeket is megismerhettük a nyelvi tájkép témájáról rendezett első magyarországi konferencián. Mennyire láthatóak a magyarországi románok? Miért tanulnak finnül egy baranyai falu lakói? Hol találunk nagy számban magyar–szerb utcatáblákat? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kaphattunk választ, miközben olyan, a magyar kutatók körében egyelőre periferikusnak számító témák is felmerültek, mint az iskolák nyelvi tájképe, illetve az írástörténet.
(Forrás: Wikimedia Commons / Civertan Grafikai Stúdió / CC BY-SA 3.0)
Magyarországi kisebbségek
Borbély Anna a magyarországi románok képviseletében azzal kezdte előadását – és ebben sok egyetértőre talált –, hogy a nyelvi, a kulturális és a társadalmi tájkép fogalmát nem érdemes, és talán nem is lehetséges mereven elválasztani egymástól. Kétegyháza történetét, a lakosság összetételét képekkel – időnként személyes tárgyakkal – illusztráló előadás a helyi román közösségre irányította a figyelmet, kiemelve, hogy a település feliratain a magyarok és a románok közötti, nem felhőtlen viszony tükröződik. Hol a magyardominancia észlelhető (például a román iskola neve is nagyobb betűkkel van magyarul, mint románul, illetve az ortodox temető bejáratának felirata is magyar, holott e vallást jellegzetesen a románok követik), hol pedig egyfajta román elzárkózás. Híres személyiségeknek készített emléktáblák például esetenként csak románul olvashatók, így a magyar többség nem tudja meg, ki volt és miért volt jelentős a település román szülötte.
Pera Lastić és Marija Ilić a magyar–román–szerb háromnyelvű Battonyát, a szerb többségű Lórévet és a jelentős szerb központként számon tartott, de ma már kevés szerbet számláló Szentendrét vetették össze. Ők is éltek az interjúkészítés népszerű módszerével, de nem a mindennapi embereket, hanem a helyi vezetőket kérdezték, arra alapozva, hogy ők vannak abban a helyzetben, hogy ha kell, változtassanak a nyelvi tájképen. A szerzőpáros megállapította, hogy a szerb nyelv használata elsősorban szimbolikus ezeken a településeken. Ez azt jelenti, hogy a szerb iskola neve, a település névtáblája, a szerb kötődésű emléktáblák szerbül is olvashatók, Lóréven pedig az utcanevek is kétnyelvűek már az 1970-es évek óta, de a mindennapi írott nyelvhasználatban, az információszerzésben a szerbnek már nincsen olyan jelentős szerepe, mint korábban. Természetesen van példa a nem szimbolikus, hanem információközlő nyelvhasználatra is, bár abban a Szerbiából érkező turistáknak is szerepük van, hogy egyes szentendrei éttermek étlapja szerbül is olvasható. (És ha már az éttermeknél tartunk: a híres cukrászcég, a Szamos Marcipán alapítója, Szamos Mátyás [eredeti nevén: Basits Mladen] is szentendrei szerb volt.)
Az oldal az ajánló után folytatódik...
Tóth Judit Gabriella a vendekkel foglalkozott előadásában. Ők a szlovén egy változatát beszélik, és a magyar–szlovén határ mentén, Kétvölgyön a lakosság 90%-át alkotják. Nem meglepő tehát, hogy a szlovén/vend nyelvű feliratok vizuálisan is uralják a falu tájképét, és hogy a mai napig jellemző a vend nyelv használata a mindennapi szóbeli kommunikációban. Bár nem meglepőnek neveztük a szlovén/vend nyelv írásos megjelenését, ez a nyelvi dominancia a közösség hagyományőrző értékrendje nélkül nem volna lehetséges. Mint Petteri Laihonen dél-szlovákiai példái érzékeltették, a számbeli fölény nem jelenti egyértelműen a nyelvi tájkép uralását is: akár 90% fölötti magyar lakosság esetén is előfordul, hogy csak a feliratok 16,5%-a egynyelvű magyar, és a magyar–államnyelvi kétnyelvű felirat is csak az összesnek a 27%-át teszi ki. A nyilvános nyelvhasználathoz tehát a tudatos nyelvmegőrzés és a jogi tudatosság is fontos: annak ismerete, hogy milyen nyelvhasználati lehetőségek léteznek, és hogyan lehet azokkal élni.
(Forrás: Wikimedia Commons / Tobi / GNU-FDL 1.2)
A vizsgálat az olasz–horvát (Pula), a cseh–lengyel (Český Těšin), a walesi–angol (Llanelli) és a szlovák–magyar (Békéscsaba) kisebbségi–többségi nyelvhasználatra fókuszált.
Szabó Gilinger Eszter egy nemzetközi projekt kapcsán a magyarországi szlovákokról beszélt. A járókelők megkérdezésén alapuló vizsgálatból kiderült, hogy Békéscsabán sokan nem tudnak szlovák feliratokról (akár az sem tűnik fel nekik, hogy éppen egy szlovák nyelvű tábla előtt faggatják őket), és a lakosok véleménye megoszlik azzal kapcsolatban, hogy ezekre szükség van-e. Sajnos az nem volt mindig megállapítható, hogy a válaszadó milyen módon kötődik (vagy éppen nem kötődik) a helyhez és a szlováksághoz, ezért a továbbiakban ezekre a tényezőkre több figyelmet kell fordítani. Módszertanilag előrevivő megoldás volt azonban, hogy maguk a válaszadók ajánlottak a kutatók figyelmébe meglátogatandó, lefotózandó helyeket, feliratokat, a magánemberek tehát beleszólhattak a vizsgálatba, a szempontjaik érvényesülni tudtak. Ez azért lényeges, mert a kutató olyan új vizsgálati kérdésekhez is kapott ötleteket, amelyek eredeti hipotéziseiből nem következtek volna. A vizsgálat tanulságai közül említendő még, hogy a helytörténeti szövetség és a helyi szlovák közösség egymás szövetségeseiként működhetnek: a település híres szlovákjainak emléket állító táblák ugyanis a maguk kétnyelvűségével, illetve híres emberek szlovák kötődésének kiemelésével turisták és helyiek számára egyaránt láthatóvá teszi ezt a kisebbséget (ez a stratégia ellentétes például a kétegyházi román közösség csak román nyelvű táblát állító gyakorlatával).
Nem őshonos kisebbségekre, hanem a friss betelepülők által előtérbe kerülő többnyelvűségre koncentrált Heltai Borbála Éva, aki a többnyelvűség sajátos helyzetét mutatta be egy magyarországi falu, Geresdlak példáján. Ezen a településen sok német és finn nyugdíjas vásárolt házat az utóbbi években, és ennek köszönhetően a korábbi magyar–német–romani hármasnyelvűség kiegészült a finnel, a német nyelv presztízse pedig tovább erősödött. A lakosok finn nyelvtanfolyamra járnak, a finnek is tanulnak magyarul (házukra nem finnül, hanem magyarul írják ki például A kutya harap! vagy a Csengő jelzéseket), és a magyarokétól eltérő társadalmi-kulturális háttérrel rendelkező finnek a magyar és a roma lakosság összebékítése érdekében is megpróbálnak tenni valamit. Bár tartós használatú táblák nem készülnek finnül, alkalmi hirdetéseken, falunapi meghívókon rendre megtaláljuk a finn fordítást is, mint ahogy a finn lobogót is kitűzik a községházára, ha fontosabb rendezvény, ünnep zajlik a faluban.
Iskolák nyelvi tájképe
Az előadások legnagyobb része a közterületekre fókuszált, és csak utalt arra, hogy hivatalok, iskolák és más közintézmények belső tereiben milyen kép fogadja a látogatót, pedig a nyelvek és kultúrák egymáshoz való viszonyának kifejeződése szempontjából ezek a terek kiemelt fontosságúak.
Szabó Tamás Péter az iskolák nyelvi tájképéről szóló sorozatában olvasható megfontolásokból kiindulva arról beszélt, hogy az idegen nyelvek és a magyar nyelv gyakran szabályhalmazként, megtanulandó, bebiflázandó tananyagként jelennek meg a falakon, és az önfeledt, a nyelvet mint gyakorlatot, játékot bemutató szövegek száma jóval kevesebb. Az előadó felvetette, hogy az iskola nyelvi tájképének formálásában a fenntartónak, az iskolavezetésnek nagy szerepe van, ennek illusztrálására állami és alapítványi iskolákat vetett össze. Az állami iskolákban az oklevelek kihelyezésén keresztül is kifejeződő versenykultusznak és a nagy nemzeti hősök tiszteletének határozott nyomait vette észre, míg az alapítványi iskolákban ez a hagyomány csaknem teljesen hiányzott.
Tódor Erika-Mária egy magyar többségű székelyföldi település, Csíkszentdomokos iskoláinak nyelvi tájképét vázolta fel. Székelyföldön nem ritka, hogy a magyar diákok román nyelvi kompetenciája nem elég magas szintű, ezért nem csupán szimbolikus, hanem igencsak gyakorlati oka is van annak, hogy a nekik és szüleiknek szóló közlemények csak magyarul vagy magyarul is ki vannak függesztve, ami pedig kivételesen csak románul olvasható (például a központilag kiküldött anyagok), azt a tanárok szóban elmagyarázzák. Ezzel a szóbeli gyakorlatot jól tükröző vizuális nyelvhasználattal szemben inkább szimbolikus jelzés, hogy egy iskolában a magyar Titkárság szót tették a leghangsúlyosabb, ajtó fölötti helyzetbe, nagy betűkkel kiírva, ezzel magyardominanciát, sőt, magyar egynyelvűséget sugallva, ugyanis a mindennapi gyakorlatban szó sincs ilyesmiről. A hivatalokkal a tanárok és az adminisztratív dolgozók románul leveleznek (akkor is, ha magyarul tudó kolléga fogadja a beadványaikat), a tanmenetek, bizonyítványok és az egyéb dokumentumok nyelve is a román, a titkárnők és a tanárok az iskolai élet szervezésével, nyilvántartásával kapcsolatos szakkifejezéseket is javarészt csak románul ismerik, így magyar szövegben sem – vagy alig – használják azok Magyarországon vagy a többi magyar nyelvterületen ismert megfelelőit.
A magyarországi állami iskolákhoz hasonlóan a székelyföldi magyar iskolákban is nagy szerepet játszik a versenyszellem, sok a kitüntető oklevél a falon, a helyi öntudatot pedig a város híres szülöttjének, Márton Áronnak a kultusza révén is ápolják: szobrai, portréi láthatók a falakon. A nyelvi környezet különbözősége ellenére tehát számos közös megoldást alkalmaznak az intézmények a diákok kulturális-nyelvi szocializációjában.
Oktatási témájú előadás magyarországi nemzetiségről is volt: Menyhárt Krisztina, Sztoilova Marija és Dudás Mária a bolgárok kapcsán a bolgár óvoda, a bolgár nyelvoktató nemzetiségi iskola és az egyetemi bolgár szak környezetét, a bolgár nyelvű feliratok megjelenési helyét és arányát, a Bulgáriát és a bolgár kultúrát bemutatni hivatott képeket és a térben betöltött helyüket mutatták be.
A közoktatáson kívül a felsőoktatás szerepét is érdemes kutatni. Ferenc Viktória a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola épületének belső tájképét vizsgálta. Ebben az intézményben tudatos nyelvitájkép-tervező munka zajlik: a magyar nyelv domináns szerepet tölt be (például gyakran a magyar nyelvű szöveg van felül, azt követi az ukrán) – jelezve, hogy magyarul folyik az oktatás. A főiskola előadótermei az után a budapesti kerület vagy magyarországi település után kaptak nevet, amely lehetővé tette felújításukat. Ezzel a szimbolikus gesztussal a magyarságot és az anyaországot kapcsolták össze a termek elnevezői.
(Forrás: Wikimedia Commons / Cartoon Network, Ákos9702)
Írástörténeti gondolatok
Az írásrendszerek szerepéről érintőlegesen korábban is volt szó: Pera Lastić például kiemelte, hogy a cirill ábécének az ortodox valláshoz hasonlóan kiemelkedő szerepe van a szerb identitás őrzésében, illetve meg- és újraalkotásában.
A nyelvi tájkép témája az írástörténethez is szorosan kapcsolódik. Szerzőnk, Sándor Klára a székely rovásírásról szólva abból indult ki, hogy ennek az írásnak – a mai helyzethez hasonlóan – már a 13–17. században sem az információközlő funkciója volt elsődleges, hanem a szimbolikus tartalma: a kezdet kezdetétől egyfajta székely identitást fejezett ki, illetve használójának nyelvi műveltségét is hirdette, hiszen a székely betűk sosem voltak széles körben ismertek. Az előadó cáfolta azt a tévhitet, hogy a székely rovásírást az egyház üldözte volna. Ezt bizonyítja, hogy középkori keresztelőmedencén is olvashatunk rovásírású feliratot, illetve hogy papok is készítettek ilyeneket.
Fehér foltok a tájképen
A konferencia több előadója is említette, hogy az általa vizsgált településen élnek ugyan romák, de nem találtak romani feliratot (ez alól csak Alsóőr volt kivétel). Ennek csak egyik oka, hogy a magyarországi romák jelentős része a magyart beszéli, illetve hogy a romák általában nincsenek olyan befolyásos pozícióban, hogy ők maguk határozzák meg, milyen nyelvű feliratok legyenek elhelyezve egy településen. A másik ok az, és erre szintén több előadó és hozzászóló kitért, hogy a roma közösségek életében az írásbeliség nem játszik jelentős szerepet, kultúrájuk elsősorban a szóbeliségen alapul. Nem csoda, hogy a romák képviseletében előadást tartó Lakatos Péter sem köztéri feliratok tömegét gyűjtötte össze, hanem olyan szavakat, amelyeket – általában a szleng részeként – a magyarok nagy része jól ismer.
Egy másik, szinte láthatatlan kisebbségi csoportról, a siketekről beszélt Bartha Csilla és Hattyár Helga. Összeállításuk felhívta a figyelmet arra, hogy a nyelvi tájkép nemcsak az utcákon vagy épületek falain belül, hanem a médiában is kutatható. Egyes közösségek erejét, szerepvállalását az is jelzi, hogy a nyelvük mennyire jelenik meg az interneten, a tévében és más fórumokon. A siket érdekérvényesítés sikerei és a jelnyelvi törvény nyomán az interneten és a televízióban nő a jelnyelvi szövegek száma, és a jelnyelvi oktatás kiszélesedése révén várhatóan egyre többet fogunk személyesen is jelelőkkel találkozni az utcákon.