Már megszoktuk, hogy olvasóink megosztják velünk etimológiai ötleteiket – ezek időnként hajmeresztőek, időnként valóságszagúak, ám mégis tévesek. Ritka eset az olyan, mint Dánielé, amikor olvasóink egy helyes felismert összefüggést osztanak meg velünk:

Felmerült bennem, hogy a jós szavunknak van-e köze a jó szóhoz... Illetve innen továbblépve, a jósnőnek a javasasszonyhoz, a javaslatnak a jóslathoz, és keresztben is megvizsgálva a kérdést, a javasasszonynak a javaslathoz, javallathoz? Na és hogy végképp megkavarjam az állóvizet, mindezekhez hogy viszonyulnak a javak és jószágok? ;)

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Dániel tehát helyesen ismeri fel, hogy a jó és a java- eredetileg ugyanaz a tő. A felismerést nyilván könnyíti, hogy van olyan szavunk, amelyben a hasonló váltakozás ma is élő: szó : szava-, tó : tava-, hó : hava (valamikor hasonló volt a só : sava- is, ez a tő azonban jelentéshasadással kettévált). Vannak más, kissé eltérő szerkezetű, de mégis hasonlóan viselkedő szavaink is: ló : lova-, tő- : töve. Sőt, vannak esetek, amikor a jó és a jav- kapcsolata egészen egyértelmű: amikor valamit jóvá, de legalábbis jobbá teszünk, akkor azt mondjuk: javítjuk; ami magától válik jobb, az javul. Azt is észrevehetjük, hogy ha valamit azért teszünk, hogy az valakinek jó legyen, akkor az illető javára cselekszünk.

De miért viselkednek ilyen furcsán ezek a szavak? Vegyük a jó példáját! Ennek a honfoglalás idején még *jawa lehetett az alakja (a w itt olyan hangot jelöl, mint pl. az angol window ’ablak’ szóban). Az ómagyar kor során a szóvégi tővéghangzók lekoptak (mindenki emlékszik, a Tihanyi alapítólevélben még ott vannak: feheruuaru rea meneh hodu utu rea); a w után azonban ez a kopás hamarabb indult meg (az idézetből is látszik, hogy a h-val jelölt mássalhangzó – a [g] helyén de nem felpattanással képzett hang – után sincs már magánhangzó). Így tehát a toldalékolatlan jaw alak mellett a toldalékolt tő jawa- maradt. Ezt újabb változás követte: a szótagzáró w beleolvad a megelőző magánhangzóba, s így diftongus (kettőshangzó) jött létre: [a^u], majd [o^u], ez pedig hosszú magánhangzóvá alakult: [ó]: így jött létre a mai jó forma. Mivel pedig később az összes megmaradt w v-vé vált, a toldalékolt szavakban a tő java- maradt. Hasonlóan alakultak a ló alakjai is, ám itt eredetileg lowa volt a szó alakja. Az a kérdés tehát, hogy „honnan tudjuk, hogy a tó : tava, de ló : lova?”, „fordítva ül a lovon”: a szabályosság az, hogy akár Cava-, akár Cova- a tő, alapalakban Có lesz (a C itt bármilyen mássalhangzó lehet).

Felmerülhet a kérdés, mi a helyzet az olyan alakokkal, mint a jóból, tóra, lóról stb. A válasz egyik fele az, hogy ezek a fent ismertetett változás idején még nem voltak toldalékok, azaz előttük a jawa > jaw > ... > jó változás ugyanúgy lezajlott. (Az idézett ómagyar nyelvemlékben is külön van írva a rea, de nem ezért tartjuk névutónak.) A másik fele az, hogy azóta a ragozások kissé átrendeződtek: láttuk, hogy a só: sava- tőből megszületett az egyalakú só és sav tő, a jó jav- tőalakja pedig nem egyértelműen tartozik össze (ha a kapcsolat szembeszökő lenne, nem lenne érdekes olvasónk felfedezése). Ahol a tőváltakozás megmaradt, ott sem viselkedik mindenhol egyformán. A ló tárgyesetben nem lehet *lót,  csak lovat; a tó tárgyesete is inkább tavat, mint tót (bár pl. a körbebicajzota a Velencei-tót nem hangzik annyira rosszul); a szó viszont tárgyesetben csak szót lehet, nem lehet *szavat. A többes számú alakok szintén különböznek, de nem ugyanúgy, mint tárgyesetben: lovak (*lók), tavak (^?tók – l. sóstók), szavak ~ szók. A tót, tók és szók alakok is elsősorban akkor használatosak, amikor szóösszetételi utótagként állnak.

Lovak a havas tavon
(Forrás: Wikimedia Commons / U.S. National Archives and Records Administration)

A jós ~ javas két alakváltozata akkor született, amikor a tő még váltakozott, de már némi bizonytalanság kezdhetett kialakulni, hogy mikor melyik tövet kell használni. Eredetileg mindkét változat a gyógyító személyt jelentette (a gyógyít gyó- eleme is a jóból származik!), s mivel a gyógyítás és a varázslás még nem különültek el élesen, a varázsló személyt is. A varázslás viszont a jövendőmondáshoz is kötődött: a mai magyarban a két jelentés már elkülönült: a javas a ’gyógyító-varázsló’, a jós a ’jövendőmondó-varázsló’.

A javasol és a jósol esetében kissé más a helyzet. A jósol egyértelműen a jósból képződött, a javasol mai ’tanácsol’, illetve elavult ’jóváhagy’ jelentésében valószínűleg ettől függetlenül keletkezett. (Korábban volt ’kuruzsol’ jelentése is, ez viszont kétségtelenül a mai javasból való továbbképzés.) A javall ugyanolyan képzés, mint a helyesel, rosszall, sokall – eredeti jelentése ’helyesel, jónak tart’, ebből fejlődött a ’tanácsol’ jelentés.

A javak eredetileg azt jelentette, hogy ’jók’. Mai nehezen körülírható jelentése (’értékes dolgok összessége’) valószínűleg akkor alakult ki, amikor a jó egytövűvé vált, de a javak alak korábbi gyakoriságának köszönhetően elő-előfordult. A jószág viszont egészen más eset. Ebben szintén a jó töve szerepel, és szintén ’értékes’ jelentésben. Ugyanakkor a -szág képző a -ság (-ség) variánsa: a jószág tehát a jóság változata. A két képzőváltozat azonban nem egy eredeti váltakozásból született, hanem valószínűleg nyelvjárási változatok voltak. Hasonló változatokból ered az ország és az uraság is.