-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Azóta jobban értem a magyar múlt időt. Itt van pl. egy absztrakt erről...2024. 11. 11, 16:48 Szótekerészeti agybukfenc
-
Sándorné Szatmári: @szigetva: 3 Ezt írtad: "....pl mond-t-a, erre séróból nem tudom a szabályt.." Úgy látszik...2024. 11. 11, 16:37 Szótekerészeti agybukfenc
-
ganajtúrós bukta: Kémiából és történelemből is nagyot alkottak ezek a srácok! :D Érdemes rá keresni!2024. 11. 11, 11:40 Bëlgát a magyarórára!
-
Sándorné Szatmári: @Sándorné Szatmári: 30 Talán a "hülye bulldog" is megfelelne a "bántalmazás, kegyetlenkedé...2024. 11. 08, 11:35 „Mert nincs rá szó, nincsen rá...
-
ganajtúrós bukta: Utána néztem! VAN rá szó! Sikanéria, sikán, sikanírozás. Igaz a szlovákiában élő magyarok ...2024. 11. 07, 23:54 „Mert nincs rá szó, nincsen rá...
Kálmán László nyelvész, a nyest szerkesztőségének alapembere, a hazai nyelvtudomány és nyelvi ismeretterjesztés legendás alakjának rovata volt ez.
- Elhunyt Kálmán László, a Nyelvész, aki megmondja
- Így műveld a nyelvedet
- Utoljára a bicigliről
- Start nyelvstratégia!
- Változás és „igénytelenség”
Kálmán László korábbi cikkeit itt találja.
Ha legutóbb kimaradt, most itt az új lehetőség!
Ha ma csak egyetlen nyelvészeti kísérletben vesz részt, mindenképp ez legyen az!
Finnugor nyelvrokonság: hazugság
A határozott névelő, ami azt jelenti, hogy ‘te’
Az oroszok már a fejünkön vannak!
Mielőtt végleg beköszöntene a hideg és a szekrények mélyére kerülnek az úszófelszerelések, házi szakértőnk siet olvasónk kérdésére válaszolni. Eközben kiderül, mit nem tanulunk meg nyelvtanból az iskolában, és az is, miért egyszerűbb az élet monokinivel – vagy ha kellően rövidre vágjuk a hajunkat.
B. Sándor kérdésével kapcsolatban ma olyan nyelvtani kérdésekről lesz szó, amelyeknek néhány részletéről már többször szóltam, de most egy kicsit nagyobb ívű áttekintésre lesz lehetőségem.
Köztudott, hogy a kötőszavak alapvetően kétféle funkciót töltenek be – persze ez azért kicsivel összetettebb, de most szándékosan egyszerűsítek. Az első esetben vessző szükséges eléjük, ilyen esetekben tagmondatokat választanak el egymástól: Gyere ide Pisti, és adj egy pohár vizet! Vessző azonban nem szükséges a kötőszavak elé akkor, ha azonos típusú szófajok közé ékelődnek: Kaptam Pistitől egy úszósapkát és egy úszónadrágot. [...]
Azonban vannak olyan különös (határ)esetek, amelyekkel egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Például: Kaptam Pistitől egy piros úszósapkát és egy fekete úszónadrágot. Kétféle koncepcióval találkoztam eddig, amely ezt az esetet tárgyalná:
- Az első azt mondja, hogy az és még mindig a két névszót – úszósapka, úszónadrág – választja el egymástól, és mivel nem tekinthetőek önálló tagmondatoknak, ezért a vessző nem szükséges az és – vagy egyéb, hasonló szerepű kötőszavak – elé.
- A második pedig úgy ítéli meg a helyzetet, hogy az és többé már nem névszókat – szófajokat –, hanem (jelzős) szószerkezeteket választ el egymástól, így a vessző mindenképp szükséges, ugyanis így utalunk arra, hogy nem az úszósapkát és a fekete szavakat, hanem a (piros) úszósapkát és a (fekete) úszónadrágot igyekeztük elválasztani egymástól.
Tehát kell-e vessző a kötőszavakkal elválasztott szószerkezetek közé (legalábbis az ehhez hasonló esetekben)?
Az oldal az ajánló után folytatódik...
Sándor nagyon korrektül foglalja össze a probléma lényegét, és szakszerűen fogalmaz (kivéve azt, hogy párszor szófajt ír szó helyett, amikor arról beszél, hogy mikor nem kell vessző az és meg a vagy elé). Akkor röviden összefoglalom, mit is lehet tudni erről a helyesírási kérdésről nyelvtani szempontból.
Már sokszor leírtam, de nem árt megismételni, hogy az iskolai nyelvtanban még mindig az ókori (görög, majd latin) grammatikák hagyománya érvényesül. (A grammatika mint tantárgy a régi irodalmi művek nyelvi elemzéséről szólt az ókorban és a középkorban.) Ezen a nyelvtani hagyományon súlyos nyomot hagyott az ókori eredete. Onnan örökölte például, hogy a régies, irodalmi alakokat értékesebbnek tekinti, mint a modern és a beszélt nyelvi kifejezéseket, meg azt is, hogy elsősorban a nyelv írott lejegyzésére összpontosít. És őrzi annak a következményeit is, hogy a grammatikák csak a görög (majd a latin) nyelvvel foglalkoztak. Például a mai magyar iskolai nyelvtanok szerint a névelőknek nincsen semmilyen helyük a mondat szerkezetében – egyszerűen azért, mert a latinban nincsenek névelők, ezért a középkori grammatikakönyvekben persze nem tesznek róluk említést.
Sándor kérdésével kapcsolatban az iskolai nyelvtan ókori jellege azért fontos, mert az ókori grammatikától örökölte a szóközpontúságát. A görög és a latin nyelvről köztudomású, hogy igen változatos a szórendjük, még olyan szerkezeteknek is sokféle szórendje lehetséges, amilyeneket a magyarban csak egyféle szórenddel tudunk elképzelni. Például tekintsük a latin summā cum laude 'a legmagasabb dícsérettel' kifejezést: itt a summā 'legmagasabb (ablatívusz)' jelző és a laude 'dícséret, dicsőség (ablatívusz)' szó közé kerül a cum '-val/-vel' elöljárószó (amely az egész szerkezethez tartozik). Nyelvtanilag helyes lenne még a cum summā laude vagy a cum laude summā szórend is.
A görög és a latin szabad szórendje az oka annak, hogy az ókori grammatikákban a szerkezetek egyetlen egysége a szó, a mondatokat szavakra bontották, nem ismerték a szószerkezet fogalmát (legfeljebb az egyeztetéssel kapcsolatban került szóba, hogy egyes szavak szorosabban tartoznak össze, mint mások). Például a summā cum laude kifejezésnek nincs az iskolai nyelvtanokban önálló kategóriája, pedig ez a három szó nyilvánvalóan együtt értelmes kifejezést alkot, és együtt játszik a mondatban határozói szerepet. Az ókori grammatikában és a magyar iskolai nyelvtanban a határozói szerepet csak a szerkezet alaptagjának (fejének), a laude főnévnek tulajdonítják, a tőle „függő” (neki alárendelt) szavaknak csak az alaptaghoz képest van szerepük (a summā a jelzője, a cum pedig az elöljárója az alaptagnak).
Megjegyzem, hogy ennek a szóközpontú mondatelemzésnek vannak késői utódai, például az ún. függőségi nyelvtan és az ún. szónyelvtan, de az iskolában nem ezeket a modernebb megközelítéseket tanítják, hanem az ókori grammatikának egy lebutított, ellentmondásokkal teli változatát. És még egy megjegyzés: A fentiekből világos, hogy a szóközpontú nyelvtanok alapfeltevése, hogy minden szószerkezetnek van egy jól meghatározható alaptagja, és ezeknek van (közvetlenül vagy közvetve) alárendelve a többi. De nem olyan magától értetődő dolog, hogy tényleg minden szerkezet alaptagja egyértelműen meghatározható, és sokszor vitatható, hogy melyik szó az alaptag. (Például több modern elmélet szerint a summā cum laude szerkezetnek a cum elöljárószó az alaptagja; az ilyen szerkezeteket ezért ezekben az elméletekben nem névszói szerkezetnek (NP-nek), hanem elöljárós szerkezetnek (PP-nek) tekintik.)
Sándor „kétféle koncepciója” közül az első felel meg a lebutított ókori elemzési hagyománynak, a második pedig annak, amikor a mondatot szószerkezetekre bontják. Sajnos az akadémiai helyesírás a nyelvtani fogalmait az ókori eredetű iskolai nyelvtanból kölcsönzi, ezzel annak meghatározatlanságait és ellentmondásait is átviszi a helyesírásaba. Ezért akkor, amikor leggyakoribb kötőszavak előtti vessző használatáról beszél, két esetet különít el: amikor tagmondatokat választ el a kötőszó, és amikor szavakat. Az utóbbi helyett nyilván azt kellene mondania (ha már ragaszkodik ehhez a szabályhoz), hogy más szószerkezeteket, csak éppen az iskolai nyelvtanok nem ismernek más szószerkezetet (a tagmondat az egyetlen olyan szószerkezet, amely szerepel az iskolai nyelvtanokban).
Összefoglalva: szerintem az akadémiai helyesírás szándéka szerint a Sándor által „határesetnek” nevezett eseteket (egy piros úszósapkát és egy fekete úszónadrágot) is vessző nélkül képzeli el, mert ezekben nem tagmondatokat rendelünk egymás mellé.
Hadd zárjam egy pesszimista megjegyzéssel. Sajnos a szószerkezetek létezésének elismerése sem tenné egyszerűvé a magyar akadémiai helyesírás „kijavítását”. Nagyon sokszor mindenképpen lehetetlen eldönteni, hogy tagmondatok vannak-e egymás mellé rendelve, hiszen a tagmondatok hiányosak is lehetnek. Például abban a mondatban, hogy Kaptam Pistitől egy úszósapkát(,) és Maritól egy úszónadrágot, könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy két tagmondat van egymás mellé rendelve: kaptam Pistitől egy úszósapkát, illetve [kaptam] Maritól egy úszónadrágot. A Pistitől egy úszósapkát és a Maritól egy úszónadrágot ugyanis nemigen minősülhetnek szószerkezetnek. (Miért alkotna az igének két különböző bővítménye, a -tól/-től ragos és a tárgyragos, együtt szószerkezetet?) A hiányos tagmondaton alapuló magyarázatot más esetekben is el lehet játszani.
A másik lehetőség, hogy elismerjük, nem is mindig szószerkezeteket rendelünk egymás mellé, hanem másféle szósorozatokat is. Ennek viszont az a feltétele, hogy a két szósorozat egymással párhuzamos felépítésű legyen. Ahogy a fenti példában is egy-egy -tól/-től ragos és egy-egy -t ragos szószerkezetből áll a két egymás mellé rendelt szósorozat: Pistitől ∼ Maritól és egy úszósapkát ∼ egy úszónadrágot. Hasonlóképpen lehetne magyarázni az ilyen mellérendelést is: Kaptam két fehér és három fekete úszósapkát. Itt mintha a két fehér és a három fekete lenne egymás mellé rendelve, és persze ezek sem alkotnak szószerkezetet, csak két párhuzamos szósorozatot.
És végül még egy szó a magyar helyesírásról. Meggyőződésem, hogy a magyar helyesírási szokások bizonyos mértékig és bizonyos kivételekkel a kiejtés tükrözésének igényének felelnek meg. Például az a szokás, hogy az és és a vagy elé akkor teszünk vesszőt, ha mondatokat választanak el, abból erednek, hogy ilyenkor tartunk előttük szünetet, és ilyenkor a mellérendelt tagokat sajátos emelkedő hanglejtés is jelöli. Ezek előtt a nagyon gyakori kötőszók előtt más felsorolásokban nem szoktunk szünetet tartani, míg a ritkább, különlegesebb kötőszók előtt, mint például a valamint és az illetve, a szünet gyakoribb. Viszont akkor, amikor ezeket a szokásokat az akadémiai helyesírás formájában írásban rögzíteni próbálták, akkor valamilyen rejtélyes okból, talán egyszerű fontoskodásból, úgy döntöttek, hogy nyelvtani fogalmakkal, nem pedig egyszerűen a kiejtés, a hangzás alapján fogják megfogalmazni a szabályszerűségeket. Ezt a nagyon rossz döntést azóta sem sikerült felülbírálni, és ezzel kínlódik azóta a helyesírást tanuló magyar nép. Pedig jobbat érdemelnénk.