Geleji Katona István erdélyi református püspök volt az első magyar tudós, aki pontosan erre hivatkozva vetette meg az úgynevezett szóelemző írásmód alapjait, mikor Magyar grammatikácska c. könyvében ezt írta: „jegy, jegyzés, jegyzeni, nem jedzeni; mert a themaja [vagyis töve – Cs. A.] nem jed, hanem jegy”. Ezt a következőképpen kell érteni. A jegyzeni, jegyzés szavak ejtése a 17. században ugyanúgy, mint most, nyilván jedzeni, jedzés volt, és azidőtájt ezeket többnyire így is írták. Geleji azonban fölhívja a figyelmet arra, hogy ezek a szavak a jegy szóval függenek össze, származtatott alakjainak tekinthetők (ahogy ő fogalmaz: ezek töve, vagyis themája az ókorra visszamenő görög szakkifejezéssel, a jegy). Ésszerű volna ezt a viszonyt a szavak írásmódjában is megjeleníteni, írjuk tehát őket – a kiejtéstől eltérő módon! – jegyzeni, jegyzés stb.-nek.

A Magyar grammatikátska címlapja

A magyar helyesírási hagyomány és szabvány hosszabb távon valóban úgy alakult, hogy a szavak morfológiai szerkezetét, vagyis abból elsősorban a töveket, viszonylag következetesen megjeleníti. Ez azonban egyáltalán nem volt szükségszerű: más nyelvek, pl. az olasz helyesírási gyakorlata szinte teljes mértékben a kiejtést tükrözi, a tövekre és toldalékokra való mindennemű tekintet nélkül.

A tövek burjánzása

Geleji egyik német kortársa, Philipp von Zesen ugyanekkor már egészen más értelemben használta a tő fogalmát. Felállított egy nagyszabású elméletet, mely szerint a német nyelv összes szava visszavezethető bizonyos ősi elemekre, amelyek mindössze négy mássalhangzó valamelyikéből plusz négy magánhangzó valamelyikéből állnak (a kombinációs lehetőségek száma így nem is nagy). Ezek az ősi tövek az idők folyamán egyéb hangokkal bővültek, változtak, és végül előálltak belőlük a korabeli német nyelv szavai (pl. LU > luz > Licht ’fény’). Ez már a szótőnek mint nyelvi egységnek egy egészen másfajta értelmezése: ezek a tövek már nem találhatók meg kézzelfogható formában a nyelv jelenlegi (korabeli) állapotában, hanem spekulatívak, ilyen-olyan módszerekkel, mai szemmel nézve meglehetősen önkényesen és naivan kikövetkeztetett ősgyökök.

Az ehhez hasonló elképzelések rendkívül népszerűvé váltak a 18–19. században, és szabályos burjánzásnak indultak Európa-szerte. A 19. század elején például a skót Alexander Murray az összes germán és latin-újlatin nyelv összes szavát AG-végű alakok változataira és kombinációira vezette vissza (AG, BAG, DWAG…). A felvilágosodáskori és a romantikus magyar nyelvtudományt is megtermékenyítette ez az irányzat: maradandó nyomot hagyott a nyelvújítás során a létező szavakból elvont gyökök önálló életre keltése (gyár, taps, kedv és sok másik), és alapvető szervező elvévé vált a magyar nyelv 19. századi nagyszótárának (A magyar nyelv szótára, 1862–71). Ez utóbbinak bevezetésében a szerzők, Czuczor Gergely és Fogarasi János hosszan illusztrálják egyetlen gyök származékait, amelyek között megtaláljuk sok egyéb mellett a gömbölyű, homorú, csömör, henger, tompor, domb, zsombék szavakat. Lényegében azt tették, hogy minden olyan szót, amely valamilyen zárhanggal (p, t, k, b, d, g) vagy réshanggal (f, sz, s, h, v, z, zs) kezdődik, amelyet egy rövid magánhangzó és egy nazális mássalhangzó (m, n, ny) követ, egyetlen gyök származékaként mutattak be. Ehhez a gyökhöz ráadásul még egy igen tág jelentést is kapcsoltak ('gömbölyú, dudorú, kerek alak').

Fogarasi János és Czuczor Gergely

Az efféle ősgyök-elméletek túlélték a 19. századot, de a komoly nyelvtudományon kívülre szorultak. A 20. század első felében, Sztálin idejében hivatalos rangra emelkedett a Szovjetunióban a Nyikolaj Jakovlevics Marr grúz nyelvész (meghalt 1934-ben) nevéhez köthető elmélet, mely szerint az összes nyelv összes szava visszavezethető négy gyökre (szal, ber, jon, ros). Nem állnak távol ettől a hagyománytól a mai napig imitt-amott felbukkanó ősgyök-elméletek. Ezekkel a probléma nem is csak az, hogy feltétlenül elképzelhetetlen dolgokat állítanának a nyelvről. Sokkal inkább az, hogy teljesen ellenőrizhetetlenek, és így lehetetlen eldönteni, történetileg helytálló rekonstrukciók-e. Alapvetően az a probléma, hogy beszédhangból minden egyes nyelvben viszonylag kevés van (néhányszor tíz), a gyökök per definitionem rövidek, ezért kevés kell, hogy legyen belőlük; innentől pedig mindössze annyi a teendő, hogy valami közös jelentést próbálunk belelátni a hasonló hangzású szótöredékekbe.

A tövek megregulázása

A nyelvek történeti vizsgálata a 18. század folyamán kezdett egyre komolyabb tudománnyá válni, majd a 19. században alaposan kidolgozták elvi alapjait és módszertanát is. A gyökök kutatása és a történeti morfológia művelése általában egyre szigorúbban körülhatárolt gyakorlattá vált; a szóalakok történetét rendszerszerű hangváltozások sorozataként lehetett csak leírni, és a szóalakok olyan feltételezett változásait, amelyek ilyen általánosabb szabályszerűségeknek nem feleltek meg, a nyelvészek egyre kevésbé fogadták el hitelesnek. Ma már elképzelhetetlen például az, hogy a homorú és a tompor szavakat egyazon gyök származékainak tekintsük, a magyarban ugyanis nincs  rendszeres h > t avagy t > h hangváltozás. Így viszont egyre biztosabb alapokra sikerült helyezni a 19. századi nyelvtudomány „sikerágazatát”, az indoeurópai összehasonlító és történeti nyelvészetet, majd ezzel együtt más nyelvcsaládok kutatását is, és a kései 19. századi rekonstrukciók nagy részét a mai napig helytállónak lehet elfogadni.

Hozzá kell mindehhez röviden tennünk azt, hogy a tövek/gyökök elméletét, illetve azok változásainak elméleteit komolyan befolyásolta az ókori indiai nyelvtudomány megismerése a 19. század elején. Az indiai grammatikusok (a legismertebb közülük Pánini) ugyanis a szanszkrit nyelvet már az ókorban úgy írták le, hogy gyökszerű kiinduló elemeken működő folyamatokat, változásokat tételeztek fel és foglaltak rendszerbe. Ez ismét egy messzire vezető történet lenne: a nyelvtan mint folyamatok rendszere önmagában egy érdekes és fontos fejleménye a nyelvtudomány történetének. Témánk lezárásához legyen itt most elég annyi: a morfológiai elemzés hosszú utat járt be, mire a nyelvészet „hőskorában”, a 19. században központi helyet foglalhatott el a tudományban.