nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
  • Szószóló: Úgy vélem, hogy egyszerű az összefüggés. Nem hiszek a véletlen egybecsengésekben, és TESze...
    2020. 12. 02, 22:42  Dob és dob
  • szigetva: @mederi: A vitánál az is nagyon fontos, hogy mindkét félnek legyenek ismeretei, ismerjen r...
    2020. 12. 02, 17:09  Honnan jön a kenyér?
  • mederi: cikk: " A kenyér szó biztos megfelelője csak az udmurtban van meg, ott ejtése kb. [kenyir]...
    2020. 12. 02, 16:58  Honnan jön a kenyér?
  • mederi: @Sarkel: 180 -Ha falusi gyerek lettél volna, biztosan többször is "megkenyt" volna "szüléd...
    2020. 12. 02, 16:34  Honnan jön a kenyér?
  • Sarkel: Végigolvasva a kommenteket, azt érzékelem, hogy a nyelvészettel foglalkozó szakemberek hih...
    2020. 12. 01, 16:00  Honnan jön a kenyér?
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
A látszat néha csal
Kötőmód a magyarban?

Nem minden az, aminek látszik! Nincs ez másként a nyelvészetben sem: kérdőmondat, ami nem kérdés, felszólító mód, ami nem felszólítás… Nincs itt egy kis ellentmondás? A cikkben megmutatjuk, hogy nincs, csak nem árt, ha odafigyelünk: egy formai jellemzőről vagy annak használatáról beszélünk-e? Ha következetesek vagyunk, akár még a magyarban is megtalálhatjuk a neolatinnyelv-órákról ismert kötőmódot.

Gazdik Anna | 2013. január 23.
|  

Vajon minden kérdő mondat kérdés? Természetesen, különben miért hívnánk kérdő mondatnak – gondolhatnánk. Azonban ha közelebbről szemügyre veszünk ilyen mondatokat, akár el is bizonytalanodhatunk. Nézzük először a következő példát:

Mikor voltál utoljára moziban?

Kötőmód a magyarban?
Forrás: Wikimedia Commons / Andreas Poeschek / CC BY-SA 2.0

Ez tiszta sor: kérdő mondat, és természetesen kérdezünk vele, a mikor kérdőszónak megfelelő választ várunk rá. Na de mi a helyzet a következő kérdő mondatokkal?

Meg tudnád mondani, mennyi az idő?

Kinyitnád az ablakot?

Ugyan ezeket a mondatokat kérdő hangsúllyal ejtjük (és írásban kérdőjelet teszünk a végükre), sőt, az elsőben még kérdőszó is van, mégsem azt várjuk, hogy a beszélgetőtársunk igennel vagy nemmel válaszoljon a kérdésre. Az elsőnél az Igen. talán túl triviális válasz lenne, hiszen ha az illetőnek van órája, akkor egyértelmű, hogy azonnal meg is tudja mondani, hány óra van, a másodiknál pedig a beszéd nem elég, tettek kellenek. Megállapíthatjuk, hogy ezekben a mondatokban valójában kérdő mondatba csomagolt kérések vagy felszólítások rejtőznek (’Mondd meg, légy szíves, mennyi az idő!’, ’Légy szíves, nyisd ki az ablakot!’), amelyeket a kérdő forma udvariasabbá, indirektebbé tesz. És mennyire kérdések az alárendelt mondatok a következő mondatokban?

Tudom, mit tettél tavaly nyáron.

Meglepett, hogy ki jött el.

Ezek talán még annyira sem kérdések, mint az előzőek. Bár van bennük kérdőszó, valójában semmilyen választ nem várunk rájuk, hiszen éppen azt mondjuk, hogy tudjuk, mit tett a másik, vagy hogy ki jött el. Érdemes tehát levonni azt a tanulságot, hogy attól, hogy egy mondat formailag kérdő (ez alatt egy bizonyos hangsúlymintát vagy a kérdőszó jelenlétét értjük), nem biztos, hogy kérdést fejez ki, azaz kérdésfeltevésre használjuk. Ezt a tanulságot (azaz, hogy a forma és a használat eltérhet) fogjuk felhasználni a továbbiakban is, de már a nyelvészet egy másik területére evezünk.

Igealak és használat

Hány igemód van a magyarban? Erre iskolai emlékeink alapján a legtöbben gondolkodás nélkül rávágnánk, hogy három: kijelentő (olvasol), feltételes (olvasnál) és felszólító (olvass). Ha tanultunk újlatin nyelveket, azt is tudjuk, hogy például a franciában egy negyedik, úgynevezett kötőmód is van, amely mind formailag (az igealakokban), mind használatában elkülönül a többi háromtól (hogy pontosan milyen szabályok alapján, az meglehetősen bonyolult kérdés, ahogy azt korábban megírtuk). De térjünk vissza a magyar igemódokra, azok közül is a felszólító módra! Vajon a felszólító módú igealakok mindig felszólítást fejeznek ki? Vizsgáljuk meg a következő példákat:

Menjetek haza!

Edd meg a levest!

Kötőmód a magyarban?
Forrás: Wikimedia Commons

Ezek a mondatok természetesen felszólítást fejeznek ki, hiszen ezekkel a mondatokkal azt szeretnénk elérni, hogy a másik azon nyomban a mi elvárásaink szerint cselekedjen. Ez akkor is így van, ha ezt a szándékunkat még egy erre szolgáló igével is jelezzük:

Parancsolom, hogy menjetek haza!

A következő két példa azonban már nem ilyen egyértelmű:

Felszólít(ott), hogy menjünk haza.

Megparancsolja(-ta), hogy együk meg a levest.

Természetesen ezek is tartalmaznak felszólító módú igealakokat, de a felszólítást tulajdonképpen már csak idézik, azaz nem közvetlenül annak a szájából hangzanak el, aki a másikat cselekvésre akarja bírni. Mindenesetre a felszólító módú igealakok használata továbbra is indokoltnak tűnik. De nézzünk most kicsit más példákat (csillaggal a mondatban nem használható igealakot jelöljük):

Nem azért jöttem, hogy órákig ezt hallgassam (*hallgatom).

Fontos, hogy mindenki részt vegyen (*részt vesz) az értekezleten.

Megengedte, hogy hazamenjünk (*hazamegyünk).

Hozzáláttunk, hogy megegyük (*megesszük) a levest.

A felszólító módú igealakok használata ezekben a példákban indokolatlannak tűnik, hiszen nem tartalmaznak sem közvetlen, sem pedig amolyan felidézett felszólítást. Figyeljük meg azért azt is, hogy ebben a használatban az igekötős és más összetett igealakok máshogy viselkednek, mint az önálló felszólító mondatokban: menjünk hazahazamenjünk, együk megmegegyük (erre a jelenségre később még visszatérünk).

Mondhatnánk, hogy ez olyan, mint a kérdő mondatok és a kérdések esete, azaz a felszólító módú igék nem mindig felszólítást fejeznek ki, hanem valami mást. De talán egy másik megközelítéssel még jobban meg tudjuk magyarázni a jelenséget…

A magyar kötőmód?

Először azt érdemes megvizsgálnunk, hogy milyen esetekben fordul elő a felszólító módú igealakoknak ez a meglepő, nem felszólító értelmű használata. Hamar megállapíthatjuk, hogy ez a jelenség tipikusan alárendelt tagmondatokban fordul elő, és nagyban függ a főmondat állítmányától, azaz bizonyos főmondati állítmányok előírhatják, hogy az alárendelt mondatban nem lehet kijelentő módú igét használni, hanem kötelező az igének ezt a bizonyos, felszólító módú alakját, akkor is, ha a mondat semmiféle felszólítást nem fejez ki. Ez igaz például a következő állítmánycsoportok esetén:

  1. Értékelés: fontos, hasztalan, szükséges, lehetetlen
  2. Távoli lehetőség: nem tudja elhinni, nem valószínű, kizártnak tartja
  3. Engedélyezés: megenged, lehetővé tesz, joga van
  4. Tiltás: megtilt, akadályoz
  5. Hajlandóság: igyekszik, fél, visszariad
  6. Vágy: vágyakozik, ácsingózik, szomjazik stb.
Szomjazik
Szomjazik
(Forrás: Wikimedia Commons / William-Adolphe Bouguereau (1825–1905))

Vegyük észre, hogy ezeknek az állítmányoknak van egy fontos közös tulajdonságuk: olyan alárendelt tagmondattal állnak, amelyről (legalábbis a főmondat által jelölt időpontban) nem tudjuk, hogy igaz-e, vagy hamis. Nem is tudhatjuk, hiszen a főmondathoz képest egy későbbi időpontra utalnak, vagy legalábbis arra, hogy az adott esemény nem valószínű, hogy egyáltalán bekövetkezik. Ez a megfigyelésünk pedig majdnem pontosan megegyezik azzal, amit a kötőmód használatáról a francia kapcsán már elmondtunk, sőt még a kötőmóddal álló francia állítmánycsoportok is nagy átfedést mutatnak a fenti magyar csoportokkal…

Természetesen nem minden olyan tagmondat kötőmódú, amelyről nem tudjuk eldönteni, hogy igaz, vagy hamis:

Nem hiszem, hogy eljön/eljönne.

Ennek a magyarázata azonban túlmutat a jelen cikk keretein.

Na de akkor hogy is van ez? A magyarban is van egy negyedik mód, amit eddig nem vettünk számításba?  Egyelőre azt mondhatjuk, hogy a magyar igealakok egy csoportjának (amelyeket eddig felszólító módúnak hívtunk) kétféle használata van: használjuk őket egyrészt közvetlen, főmondati felszólításokban, vagy pedig olyan alárendelt mondatokban, amelyek egy ilyen felszólítást úgymond felidéznek, másrészt pedig a kötőmódú tagmondatokban jelennek meg, amelyekről nem tudható, hogy igazak-e vagy sem. (Itt tehát kötőmód alatt az adott tagmondat módját értjük, nem pedig az ige módját.)

Kötőmód és/vagy felszólító mód?

Mindezek alapján jogosan merül fel a kérdés, hogy ha egyszer ezeknek az igealakoknak kétféle használatuk van, miért épp felszólító módúaknak hívjuk őket. Láthattuk, hogy a kötőmódot nem tudjuk a felszólítás egyik alesetének tekinteni; fordítva azonban elmondhatjuk, hogy a felszólítások is olyan eseményekre, tevékenységekre stb. vonatkoznak, amelyekről nem tudjuk, hogy valóban bekövetkeznek-e, vagy sem, csupán azt tudjuk, hogy valaki szeretné ezeket valaki mással elvégeztetni. Sokan éppen ezért amellett érvelnek, hogy hívjuk ezeket az igealakokat kötőmódúaknak (vagy esetleg kötő-felszólító módúaknak), amelyek a kötőmódú tagmondatokon kívül felszólításokban is előfordulnak.

A két használat többnyire megkülönböztethető egymástól, hiszen a kötőmód szinte kizárólag alárendelt tagmondatban fordul elő, a felszólítás pedig tipikusan főmondati jelenség. Amennyiben mégis alárendelt mondatba kerül, mint láttuk, mondattani kritériumok  (az ige és egyéb ige előtti szócskák pozíciója) az esetek többségében segítenek elkülöníteni a kötőmódtól:

Felszólított,(hogy) menjünk haza. (felszólítás)

Megengedte, hogy hazamenjünk. (kötőmódú használat)

Megparancsolta, (hogy) együk meg a levest. (felszólítás)

Hozzáláttunk, hogy megegyük a levest. (kötőmódú használat)

Felszólításkor tehát alárendelt mondatban is megmarad a főmondati ige-igekötő sorrend, amit magyarázhatunk azzal, hogy ilyenkor felidézzük magát a főmondati felszólítást. Ezt alátámaszthatja az a további megfigyelés, hogy ilyenkor az alárendelt mondat elejéről a hogy elhagyható, míg kötőmód esetén nem (ezt zárójelbe tétellel jeleztük). De azt is megfigyelték, hogy van, amikor mindkét sorrend lehetséges, azaz az adott tagmondat felszólításként és sima kötőmódként is felfogható, bár a jelenség pontos magyarázata még várat magára:

Azt akarta, hogy írassuk be kungfuzni.

Azt akarta, hogy beírassuk kungfuzni.

Ragaszkodott hozzá, hogy mondjuk el az igazságot.

Ragaszkodott hozzá, hogy elmondjuk az igazságot.

Kötőmód a magyarban?
Forrás: Wikimedia Commons

Megfigyelték, hogy kivételes esetekben főmondatban is előfordulhat kötőmód a magyarban. A főmondati kötőmód gyakran együtt jár bizonyos szócskákkal (ám, nekem, aztán):

Hazagyere nekem!

Aztán elmosogass ám!

Ezeknek a segítségével arra utalunk, hogy az adott tevékenységről vagy eseményről (időben való hazajövetel, mosogatás) már esett szó a felek között, és most az egyikük újfent figyelmezteti a másikat.

Összességében tehát elmondhatjuk, hogy formailag (az igealakok szintjén) nem indokolt egymástól megkülönböztetni kötő- és felszólító módot a magyarban, a tagmondat szintjén viszont igen, hiszen el tudjuk különíteni a kötőmódban álló tagmondatokat a felszólító mondatoktól. Az adott igealakokat viszont célszerűbb kötőmódúaknak nevezni, és ezek felszólító módú használatáról beszélni, nehogy félreértés legyen belőle.

Források

Dömötör Éva és Varga Diána: Főmondati kötőmód diskurzuspartikulákkal. LingDok konferencia előadás, 2012. november 30.

Gärtner, Hans-Martin és Gyuris, Beáta (2012): Pragmatic markers in Hungarian: some introductory remarks. Acta Linguistica Hungarica 59 (4), pp. 387–426.

Pataki Pál (1984): A francia subjonctif és a magyar kötőmód.Általános Nyelvészeti Tanulmányok 15: pp. 207–18.

Tóth Enikő (2005): Az alárendelt mellékmondatbeli kötő-, ill. felszólító módról. In: Sinkovics Balázs (szerk.): LingDok4. Szeged: SZTE, pp. 175–189.

Turi Gergő (2009): Kötőmód a mai magyar nyelvben, Argumentum, 5 (2009), Kossuth Egyetemi Kiadó (Debrecen), pp. 25–38.

Az Educatio Kft. szövegértési-szövegalkotási oktatási programcsomagja (5–12. évf., „A” típus)

Köszönet Gyuris Beátának és Kálmán Lászlónak a cikk elkészítéséhez nyújtott segítségükért.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
21 Loddi 2013. augusztus 30. 11:20

@Közbiztonság Szilárd: Akárhogyan is töröm a fejemet, nem tudok rájönni, hogy pl. a finnben melyik is lenne a határozói igenév. A finn igenevek rendszere igencsak eltér a magyartól, és ugyan valóban van olyan igenév (a finnek szerint infinitivus, amiből nekik van négy vagy öt), amely bizonyos funkciójában megfelel a magyar határozói igenévnek, de egy az egyben ilyen nincs. A lappban ilyen típusú igenév pedig még csak megközelítőleg sincs. Akkor hogy is állunk azzal, hogy "minden finnugor nyelvben"?

20 Sultanus Constantinus 2013. augusztus 30. 11:00

@szigetva: Erre egy kiváló példa, amikor a spanyolban a kötőmód folyamatos múltját a sima befejezett múlt helyett használják. Vajon milért, amikor ennek a használatnak semmi köze a kötőmódhoz? Az oka egyszerűen az, hogy az az igeidő, amire ma ezt a címkét ragasztották, a latinban a kijelentő mód régmúltja volt. Ez az elszigetelt használata pedig megmaradt továbbra is bizonyos mondattípusokban.

19 szigetva 2013. augusztus 30. 10:39

@Közbiztonság Szilárd: „Az angolban az alakilag eltérő kötőmód egyedül a létigénél maradt meg” Nem, mert van még olyan is, hogy "I insist that she sing" (ilyesmire gondolhatott maxval, még ha rossz mátrix igét talált is).

Egyébként meg a "kötőmód" egy címke, az elemző joga ráaggatni valamire, ami pl. úgy viselkedik. A magyar finnugor nyelv és a cikk szerint van benne kötőmód, ezen butaság ennyire felháborodni.

18 Közbiztonság Szilárd 2013. augusztus 30. 02:00

@Pesta:

Dehogy, a cikkíró összehordott egy csomó ökörséget.

@Antiszociális Nyelvészkedő:

Oroszban és angolban sincs, ott is segédigéket használnak a 2. személyen kívül a felszólítás kifejezésére.

@Fejes László (nyest.hu):

Vagy inkább mondjuk a szerzőről azt, hogy a minden alapot nélkülöző hülyeségeket nehéz úgy megfogalmazni, hogy értelmesnek tűnjenek.

A finnugor nyelvek egyikében sincs kötőmód.

Van viszont pl. határozói igenév minden finnugor nyelvben (és mindben létezik a van + -va/-ve szerkezetnek megfelelő létige + határozói igeneves szerkezet, amit egyesek igyekeznek germanizmusnak bélyegezni, holott a gemán nyelvekben meg pont nincs ilyen), ami meg a germán és latin nyelvekben nincs (nem, a gerundium NEM az, hanem melléknévi igenév, bár magyarra olykor határozói igenévként fordul).

17 Közbiztonság Szilárd 2013. augusztus 30. 01:49

@maxval:

Ez mondjuk hibás forma, és emiatt hibás az érvelés is.

(helyesen I want her to sing, legalábbis a mai angolban, x want(s) sy to do sg)

Az angolban az alakilag eltérő kötőmód egyedül a létigénél maradt meg, ott is csak az "if I were you"-jellegű szerkezetben (az amerikai angolban napjainkban már ott is kezd eltűnni, egyre gyakoribb az "if I was you" forma), a többiben ugyan kötőmódot használ az angol, de mivel az teljesen azonos alakú a felszólító móddal (imperative), nem nagyon érdemes külön foglalkozni vele. Régen volt, mára kikopott.

A franciában, spanyolban még erősen létezik, pl. a 2. személytől (ott van felszólító mód, de csak ott) eltérő felszólítások és a feltételes mondatok "ha"-val kezdődő tagmondatai esetén.

16 Közbiztonság Szilárd 2013. augusztus 30. 01:40

Az egész cikk baromság.

A magyarban - a többi finnugor nyelhez hasonlóan - NINCS kötőmód.

Az idézett mondatok esetén pedig van egy olyan szabály, hogy a mondat milyenségét a főmongat határozza meg, tehát ha az kijelentő mondat, tök mindegy, milyen a mellékmondat, kérdő vagy felszólító, az egész mondat kijelentő lesz, és pont kerül a végére.

(Ugyanígy igaz ez akkor is, ha a főmondat kérdő vagy felszólító/óhajtó stb., akkor az annak megfelelő írásjel kerül a mondat végére, függetlenül a mellékmondat milyenségétől.)

"Hozzáláttunk, hogy megegyük (*megesszük) a levest"

Itt meg egy egyszerű rövidítésről van szó, sok nyelvben előfordul, és általában vagy a felszólító, vagy a főnévi igenévi alakot használják mindenhol (ez is értelmes lenne úgy is: Hozzáláttunk megenni a levest.).

Semmi köze ennek sem semmiféle kötőmódhoz.

Nem kéne egy elméletileg nyelvészeti blogon egetverő, totál alaptalan ökörségeket meg nyelvi babonákat terjeszteni, mert a végén még valaki komolyan veszi.

15 pind 2013. január 30. 13:06

Az 1795-ös Magyar Grammatika megkülönböztet parancsoló módot és foglaló módot. Az utóbbi azt az esetet jelöli, ahol a jelentés nem felszólító jellegű.

Ahogy a könyv írja: "Minthogy magának senki nem parancsolhat, nem lehet egy igének is első személye Parancsoló módban; és az effélék: tanuljunk, járkáljunk, 'sat. a foglalóban állanak. Nincsen a parancsoló módnak ideje több egynél, mely a jövendő, mivel ha valami már megvolna, nem parancsolódnék."

A foglaló módot minden személyre és minden időre megadja. Az ún "aligmúlt" időben a foglaló módra feltételes módú alakokat (pl volnék) ad meg.

14 pind 2013. január 30. 08:34

Nem tudom, idevág-e a feltételes módú igealakok használata nem feltételes értelemben vett használata, mely a középmagyar korban tipikus volt a cél- és időhatározói alárendelő mondatokban.

pl:

"Mikoron kegyig az áros ember látta volna, hogy olyan nagy terhet vinne, öril vala rajta, hogy olyan rabot olcsón vehetett volna, ki annyi terhet viselhetne, mint egy barom."

(Pesti Gábor)

13 Sultanus Constantinus 2013. január 23. 23:00

@Pesta: Viszont az újlatin nyelvekben meg E/1-ben nincs felszólító mód, csak kötőmód. (Sőt, még a kötőmódot sem használhatod E/1-ben, ha a főmondat alanya is az.) Tipikus pl. kérdésben: "Megcsináljam?" -- ez a magyarban kötőmód. Az újlatin nyelvek ilyenkor sima kijelentő módot használnak ('Megcsinálom?').

12 Pesta 2013. január 23. 22:12

Nekem is csak egy idegen nyelv tanulása során tűnt fel nemrégiben, hogy annak ellenére, hogy az adott nyelv ragozó nyelv, valamiért mégsincs benne minden személyben és számban felszólítás, mint a magyarban. Konkrétan E/1-ben és T/1-ben, hiszen pl. nekem vagy nekünk is mondhatják, hogy ezt vagy azt *csináljuk* meg.

Aztán rádöbbentem, hogy ilyen esetben, ha „azt mondta, hogy *csináljam* meg", inkább olyasmiről van szó, mint amit valaha olaszból tanultam kötőmód (congiuntivo) néven. Mindenesetre a cikkíró kissé alaposabb magyarázatot adott erre a nyelvi logikára.

(hehe :)

11 Fejes László (nyest.hu) 2013. január 23. 16:56

@maxval: „Akkor lehetne a magyarban kötőmódról beszélni, ha lenne alaktanilag valami különbség közte és a felszólító mód között. Mivel azonban a kettő között pontosan nulla a különbség, felesleges kitalálni mesterségesen egy új módot.”

A cikk nem vezet be új módot:

„Láthattuk, hogy a kötőmódot nem tudjuk a felszólítás egyik alesetének tekinteni; fordítva azonban elmondhatjuk, hogy a felszólítások is olyan eseményekre, tevékenységekre stb. vonatkoznak, amelyekről nem tudjuk, hogy valóban bekövetkeznek-e, vagy sem, csupán azt tudjuk, hogy valaki szeretné ezeket valaki mással elvégeztetni. Sokan éppen ezért amellett érvelnek, hogy hívjuk ezeket az igealakokat kötőmódúaknak (vagy esetleg kötő-felszólító módúaknak), amelyek a kötőmódú tagmondatokon kívül felszólításokban is előfordulnak.”

„Összességében tehát elmondhatjuk, hogy formailag (az igealakok szintjén) nem indokolt egymástól megkülönböztetni kötő- és felszólító módot a magyarban, a tagmondat szintjén viszont igen, hiszen el tudjuk különíteni a kötőmódban álló tagmondatokat a felszólító mondatoktól. Az adott igealakokat viszont célszerűbb kötőmódúaknak nevezni, és ezek felszólító módú használatáról beszélni, nehogy félreértés legyen belőle.”

Innentől kezdve tehát terminológiai kérdés az egész, amin persze nem illendő lovagolni. Abból a szempontból viszont mindenképpen fontos a dolog, hogy a „kötő” funkcióról pl. az iskolában nem is szólnak...

Mondjuk én a „ felszólító módú használat” megfogalmazást sem igazán értem, hiszen a mód egy alaktani kategória, itt meg funkcióról van szó, tehát talán jobb lett volna a „felszólításra való használat” vagy hasonló megfogalmazás. A szerző mentségére legyen mondva, hogy az ilyen berögzült megfogalmazási módokat nehéz kikerülni...

10 Sultanus Constantinus 2013. január 23. 15:58

@maxval: Hát, eléggé határeset. Mert ugye az "alaktanilag" azt jelentené, hogy teljesen külön alak, a "sing" meg ugye egybeesik az összes többi személyben a kijelentő módban is, egyedül a "sings" lenne a kivétel. De egyébként úgy rémlik, pont az ilyen példákra mondta nekem a nyelvtanár, hogy ma ilyen nincs (így akartam valamit lefordítani), hanem azt mondják helyett, hogy "I want her to sing".

9 Krizsa 2013. január 23. 15:49

MIÉRT kell a nyelvészetnek visszamenni a "kéznél levő", könnyed, sokak által ismert héber nyelv tanulmányozására?

Azért, mert a nyelveknek olyan archaikus állapotát őrizte meg a mai napig, amiből a különböző nyelvek mostani nyelvtani jelenségeinek

ELŐÁLLAPOTÁT, a proto-nyelvet lehet "visszaforgatni".

Az ÉH-el: az evés műveletének ős-igeszerűje ma is érthető magyarul. S vedd észre, hogy a kemény H-ról van szó.

Az ochel = étel, étkezés, evő.

A héber ata ochel = te evő (eszel, jelen idejű melléknévi igenév).

A jelen időben, a héberben, egyáltalán nincs igeragozás.

A héber ha = a, az, azt. (Nincs jelölve a tárgyeset sem - s lágy H, mint sok más nyelvben, a magyarban is sok szóról lemaradt.)

De vigyázz, mert a feltételes kötőszóban nem maradt le: HA...

Ha-achál-ta? = az-t megevett te? (Múlt idejű melléknévi igenév a kérdőmondatban. Tárgyas ragozás sincs - illetve a héber határozott névelő a magyar feltételes kötőszóra tekintget vissza).

A három jelentésű TE-ECHOL = (te) megevendő = eszel (jelen)

te megevendő (majd, a jövőben)

te megevendő! (szeretném... felszólítalak)

De ha a felszólítás parancsoló jellegű, akkor inkább:

TUCHÁL! (te megedve (azt). (Mintha műveltető múlt lenne, de a jövőben várom el, hogy biztosan megegyed!)

*********

Szóval az archaikus gyöknyelveket (héber, arab?, szanszkrit, dravida) nemcsak a gyöknyelvészet kiteljesítésére kellene felhasználni, hanem

bármiféle nyelvészeti kutatásnak ez kellene legyen a kiinduló pontja. Még a modern nyelvtanok kialakulásának mikéntjéhez, MEGÉRTÉSÉHEZ is.

.

8 maxval 2013. január 23. 15:47

@Földönkívüli:

A mai angolban csak egyes szám 3. személyben maradt meg, mint önálló alak.

Példa:

kijelentő mód: She sings.

kötőmód: (I want) she sing.

7 Sultanus Constantinus 2013. január 23. 15:17

@maxval: Alá tudnád ezt támasztani konkrét példákkal? Nem vagyok túl jó angolból, de nekem nyelvtanár mondta, hogy a mai nyelvben már nincs...

Az összes hozzászólás megjelenítése
Információ
X