nyest.hu
Kövessen, kérem!

Nem lát minket a Facebookon?

Kenyérpirítón szeretné?

Legutolsó hozzászólások
A nyelvész majd megmondja
A legnépszerűbb anyagok
Írjon! Nekünk!
nyest.hu
nyest.hu
 
Nyelv és lélek 43.
Kiolvasható és kiolvashatatlan művek

Mit jelent kiolvasni valamit? És milyen művek azok, amelyek kiolvashatatlanok? – Kosztolányi ezúttal komplett olvasáselméletet gyárt e szavak magyarázata kapcsán.

Molnár Cecília Sarolta | 2013. szeptember 24.
|  

– Te kiolvastad nyáron az Egri csillagokat?

– Nem, de egy csomó Rejtőt kiolvastam.

***

– Tanárnő, én már kiolvastam az Édes Annát!

– Hányszor kell elmondanom, hogy nem kiolvastam, hanem elolvastam?!

De akármit is mondjon a tanárnő, könyveket – legalábbis a hétköznapi beszédben – igenis szoktunk kiolvasni. Kiolvasni egy könyvet persze nagyjából ugyanazt jelenti, mint az elolvasni: az olvasás folyamata befejeződött, a könyvet az első laptól az utolsóig elolvastuk. Az igekötő szerepe nagyon gyakran ez: az igében jelölt cselekvést befejezetté teszi. No, de melyik igekötőt válasszuk? – Az elolvas semlegesebb, hétköznapibb; a kiolvas inkább hangsúlyozza a teljesítményt, a diadalt, hogy a könyv ki lett végezve, hogy vége van. De lehet-e közöttük más különbséget találni?

Kosztolányi Dezső
Kosztolányi Dezső
(Forrás: Wikimedia Commons / Biblioteca Județeană "Octavian Goga" Cluj)

Kosztolányi Dezső például egész kis olvasás- sőt irodalomelméletet kerekít a kiolvasható és a kiolvashatatlan jelzők köré. A kiolvashatatlan vers című rövid esszéje 1935. március 28-án jelent meg a Pesti Hírlapban. Az írás első felében meghatározza, mit is jelent kiolvasni valamit, és hogy milyen műveket szoktunk általában kiolvasni:

Vannak könyvek, melyeket „ki lehet olvasni”. Ha valaki végére ért egy szórakoztató úti regénynek, nyomban kihajítja a vonatablakon. Többé nincs rá szüksége. Mindent tud, amit akart belőle tudni. Oldalai ilyenkor annyira üresek számára, mintha szeme a szó szoros értelmében kiszívta, elfakította volna a fekete sorait, s csak a fehér papír maradt volna meg, mely nem közöl többé semmiféle újat.

(490. oldal)

A kép igen megragadó, szinte látjuk a vonatablakokon kifelé záporozó ponyvákat – üres lapokkal, hiszen a betűk ki lettek belőlük olvasva, olyannyira, hogy a könyvekben nem is maradt már semmi. Ilyen módon tehát vannak olyan művek, amelyek az olvasás által kiüríthetők, bevégezhetők egyszer s mindenkorra.

Annyira nem lepődünk meg, hogy Kosztolányi a szépirodalmat, és különösképpen a költészetet nem tartja ilyen módon kiolvashatónak. És nyelv – szó, ami szó – a kezére játszik: azt tényleg nem szoktuk mondani, hogy „Kiolvastam a Hajnali részegséget”; a költeményeket valóban inkább elolvasni, és nem kiolvasni szoktuk.

De némely könyv csakugyan kiolvashatatlan. Különösen az igaz versek azok. Ezekbe jobban beleolvassuk magunkat. Mennél inkább ismerkedünk velük, annál titokzatosabbak. Már tudjuk őket fejből is, de minden alkalommal, hogy elénk kerülnek, új fényben ragyognak föl. Elolvassuk ezerszer, s legközelebb ezeregyedszer, az Ezeregyéjszaka tündéri varázsát árasztják.

(490. oldal)

Vonaton kiolvasni
Vonaton kiolvasni
(Forrás: Wikimedia Commons / Charles O'Rear, 1941.)

A különbség világos, és talán magunk is találkoztunk már hasonlóval: vannak művek, amelyeket eszünk ágában sincs újra elővenni, és vannak, amelyek szinte újra és újra a kezünkbe kívánkoznak, és minden alkalommal adnak valami új élményt. A nagyzolást kihagyva Kosztolányi finoman fogalmaz: nem mondja, hogy ez a magas irodalom, vagy hogy ez a szépirodalom. Ezeket a félrevezető és sztereotip kategóriákat ő maga nem használja. Helyettük azt mondja, ilyen kiolvashatatlan a nagy, az igaz irodalom.

És hogy miben áll a nagysága ennek a fajta kiolvashatatlan irodalomnak? – Kosztolányi ezen a ponton (egyébként életének vége felé) egy csöppet sem kosztolányis megfogalmazással magyarázza el a különbséget.

Mi lehet ennek az oka? Nyilván az, hogy nem a szövegükben van a tartalom, hanem mögötte. Ezért nem „fogynak el” sohasem. A kontár mindent kifejez, amit érez és gondol, s odadobja nekünk valamennyi szavát. A művész sejtet, s szókincse gazdagságából éppen csak jelképül szerepeltet valamit. Ennélfogva az olvasó tevékeny-alkotó munkatársává válik. A költészetben mindig a háttér számít, egy érzés és gondolatvilág rejtetten ható delejessége, az a láthatatlan, dúsan fölszerelt és kimeríthetetlen „mögöttes országrész”, melynek a betű csak afféle előretolt katonája.

(490. oldal)

Ebben a magyarázatban mintha Kosztolányi mégis szétválasztaná a tartalmat, a mögöttest és a formát, a felszínt. Persze nem könnyű másként megfogalmazni azt, hogy valami, ami formájára nézve állandó, az újabb és újabb olvasásokkor új és új tartalmat, közlendőt hordoz. Kosztolányi többi írása szellemében ezt úgy érdemes értelmeznünk, hogy az igazán nagy mű az, amelynek olyan formája olyan, hogy az olvasás révén többféle értelemmel is felruházható. Ennyiben nem is mond ellent önmagának, hiszen így is a megformáláson múlik, hogy valamely könyv kiolvasható vagy kiolvashatatlan lesz-e.

Forrás

Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest 1999. 490. oldal

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Hozzászóláshoz lépjen be vagy regisztráljon.
1 mederi 2014. január 11. 22:17

Amellett, hogy "az igekötő ......az igében jelölt cselekvést befejezetté teszi.", szerintem különösen jelentős azért is, mert a múltidejű

Esz1 -jű igéket "tárgyas" ragozásúvá teszi.

A múlitidejű ige egyébként is befejezett, de csak Esz1 személyben nincs tárgyas ragozása, amin az igekötő használata segít..:)

(pl. ittam/ megittad, ittál/ ittad, stb..)

Információ
X